Kritika 26. (1997)
1997 / 6. szám - Lengyel László: A konszolidáció választása
z 1994-es választások hat téma köré csoportosultak. Négyről inkább a pártok és a politikusok beszéltek, kettőről inkább a választók. Az akkor kormányzó középjobb koalíció a fő elválasztó vonalat a nemzeti és a nemzetietlen erők között vonta meg, magát a nemzeti, az ellenzéki pártokat - az MSZP-t, az SZDSZ-t és a Fideszt - a nemzetietlen kategóriába sorolta. A kérdést úgy tette fel: vagy mi, a nemzeti és konzervatív erők, vagy ők, a liberális-bolsevista pártok. Az ellenzéki pártok pedig kigúnyolták és nevetségessé tették ezt a kérdésfeltevést: se jobb, se bal, se nemzeti se nemzetietlen - gyakorlatias hozzáértő. Az akkor hatalmon lévők a kampányban arra hivatkoztak, hogy az Antall-kormány végrehajtotta a rendszerváltás átalakító programját, a bajokon túl vagyunk, a gazdasági növekedés elindult. A konzervatív pártok a növekedés mellett álltak. Az ellenzékben a szocialisták és a szabad demokraták azzal kampányoltak, hogy a kormány nem csinálta meg a reformokat, a gazdasági növekedés eladósodáshoz vezető rossz növekedés, ezért a választás után visszafogást, restrikciót kell végrehajtani, s csak azután indulhat meg a fenntartható növekedés. A Fidesz a helyzetre vonatkozóan osztotta az ellenzék álláspontját, de a növekedést illetően „félfordulatot” javasolt. A harmadik téma a szociális érzékenység és érzéketlenség volt. Elsősorban a szocialista ellenzék szociális érzéketlenséggel, a kisemberekkel szembeni szívtelenséggel vádolta a jobbközép kormányzatot, és kisember-politikát, szociális érdekegyeztetést, együttérzést ígért. Természetesen ígérgetett is. S mivel a választók nem kapcsolták össze a gazdasági restrikció és a szociális megállapodás, emelkedés ellentétes programpontjait, ezért hittek a szocialista pártnak. Más alapokon az SZDSZ is nagy szociális megállapodást, négy évre szóló biztos és közteherviselő adórendszert, éves érdekegyeztető alkut ígért. A kormánypártok ciklus végi adakozó ígéretei viszont nem bizonyultak hitelesnek. A negyedik témát a szabad demokraták szállították. Itt az alkotmányos jogállam védelméről, illetve az új alkotmányozásról volt szó. Az SZDSZ és részben az intellektuális elitet képviselő Demokratikus Charta 1991-92 óta hatásosan támadta az MDF-kormányt jogvédő alapon. Megkérdőjelezték az MDF-kormányzat demokratikus jellegét, azzal ijesztgették a választókat, hogy a kormányzat elszánt egy szélsőjobboldali, tekintélyelvű fordulatra, és a demokratikus jogállam visszafordíthatatlan megteremtésére tettek ígéretet. Az MDF-kormány mégis két „elhallgatott” téma miatt veszített. Az egyik, a gazdasági és társadalmi átalakulásból következő jelentős gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség, mindenekelőtt a regionális esélyegyenlőtlenség kihívására adott válasz elmaradása. A másik a kormányzati korrupció elhallgatása és eltagadása, illetve a működésképtelenség és a kormányzó elit erkölcsi roncsolódásának el nem ismerése. Ez így együtt volt érdekes: nem működik a rendszer, és a kormányzó elit hasznot húz a működési zavarokból. A társadalom, a választók azt érezték, hogy az 1990-94 közötti időszakban az életesélyek a társadalomban igen egyenlőtlenné váltak, korábbi életmódok, magatartásformák ellehetetlenültek, ugyanakkor a magát példamutatóként és társadalmi vezetőként bemutató kormányzati középjobb elit vagy észre se vette, vagy képtelen volt magyarázni és kezelni a társadalmi egyenlőtlenséget. Az ok miért és miért nem? kérdése nemcsak a négy évnek, hanem a jövendő évtizedeknek szólt. A választó azt gondolhatta, hogy a meggazdagodás és az elszegényedés politikai magyarázatai nem róla, hanem valaki másról, egy képzelt lényről szólnak. Negatív konszolidáció Most, amikor befordulunk a választási évbe, ismét kezdenek körvonalazódni a választás témái. Új helyzetben nem sok új van. Az ellenzéki pártok ismét fölvetik a nemzeti-nemzetietlen dilemmáját, most nemzeti polgári vagy restaurátor liberálkommunista variációban. 1997 elejéig még heves összeütközések voltak a hagyományos növekedés-restrikció ügyben, ami azóta az értelmetlen áldozat-végveszélyből való kimentés és az osztogatás-önmérséklet vitába ment át. Az ellenzék immár szociális érzéketlenséggel vádolja a szocialista-szabaddemokrata pártokat, amelyek maguk is megosztottak ebben a kérdésben. Általános a tanácstalanság a szociális nagy rendszerek, az államháztartás átalakítása kérdésében. Az ellenzékben és a kormánykoalíció szociál-protekcionista részében az egész reform szükségességét kérdőjelezik meg, ellenben a koalíció liberálisai a reformok elmaradása miatt elégedetlenek. Ebben a tanácstalanságban kifejeződik a társadalmi egyenlőtlenségek további fokozódása, és annak eldönthetetlensége, hogy vajon a fejlett vidékek, az adózásra képesek mellé kell-e állni, vagy éppenséggel a fejletlen, jövedelmek termelésére kevésbé vagy egyáltalán nem képes rétegek és vidékek mellé. Véleményem szerint, ha az utolsó MSZMP- kormánynak van ideje és módja az államháztartás átalakításának megkezdésére, majd az Antallkormány ezt folytatja, akkor hozzávetőleg a társadalom kétharmadának reális esélye lett volna a megszorítások után az új pályára állásra. Mivel erre nem került sor, mert se a Németh kormány nem volt képes az átalakítás stratégiájának, illetve szabályainak kialakítására, se az Antall-kormány nem kezdett bele a Rabár Ferenc által 1990- ben körvonalazott, Kupa Mihály által 1991-ben programba foglalt reformok végrehajtásába, 1994-ben még mindig előttünk állt a feladatok nagy része. A Kádár-rendszer válságának, az Antall-kormány négy éves mulasztásainak összegződése következtében 1994-ben már csak nagyjából a társadalom felének volt esélye átbújni az átalakulás tűfokán. Ha a „szakértelem és tisztesség” kormánya valóban felkészülten és hozzáértéssel lát munkához, akkor már 1994-ben stabilizálhatott volna, és esély nyílik egy pozitív konszolidációra. Ehelyett a pártlojalitáson alapuló személyi kiválasztást, a döntések halogatását, az érdekkijáró rendszer vissza- és továbbépítését választotta, vagy helyesebben kiszolgáltatta magát a nagy érdekcsoportok napi beavatkozásainak, ezzel megfosztva magát a hosszú távú és nagyvonalú kezdeményezések lehetőségétől. Sikerült a Kádár-kor és az Antall-éra legrosszabb hagyományait folytatni, a hozzá nem értést és a tisztességtelenséget egyesíteni, az országot pedig válságba juttatni. A rosszul összeeszkábált, erőszakos, ugyanakkor sajnos kényszerűen szükséges Bokros-csomag és a bekövetkező stabilizáció után már csak egy negatív konszolidáció jöhet, amelyet egy emelkedő harmadnyi népesség és egy kapaszkodó, lecsúszó, vagy tartósan lent levő kétharmad között kell és lehet kialkudni. A válságot áthidaló stabilizációval megindult a gazdaság lassú és törékeny egyensúlyú emelkedése, amelynek kézzelfogható eredményei a többség számára csak az ezredfordulón fognak jelentkezni. A nyugati középosztályos világ kétharmados demokráciája helyett a kényszerű egyharmados demokrácia valósul meg. A kétharmados demokráciában a konszolidált többség 51 százalékát kell megnyerni a kormányzáshoz. Az egyharmados demokráciákban létre kell hozni a konszolidált kisebbség és a lecsúszó többség egy részének törékeny egyensúlyát. Ellenérdekű csoportokat kell közös nevezőre hozni az adott politikai ciklusra. Fejlettebb régiók vagyonosodó, adófizetésre képes, esélyekkel rendelkező népességét kell összehozni fejletlenebb régiók támogatásra szoruló polgáraival. Az Antall-kormány 1992-től konszolidáció, kiegyezés helyett a győztes többségre támaszkodó berendezkedéssel, foglalással próbálkozott. Belebukott - belső ellenállásba ütközött. A Hornkormány 1994-95-ben ugyancsak a foglaló, zsákmányszerző és elosztó berendezkedéssel kísérletezett. Nem sikerült véghezvinnie külső ellenállást, a nagy külföldi befektetőket kellett volna legyőznie, így nem önként, nem tudatosan, hanem kényszerből és öntudatlanul a magyar politikai erők belecsúsztak a konszolidációba. A pozitív konszolidáció az erős társadalmi csoportok aktív, önkéntes és offenzív versenyén és intézményes megállapodásain nyugszik. A miénk negatív konszolidáció, amelynek alapja az erős csoportok kölcsönös kifáradása, meggyőződése arról, hogy nem győzhetik le egymást rövid távon, a passzivitás és az összecsapások negatív élményei. Akárcsak a húszas évek Bethlen-konszolidációja, a hatvanas évek Kádár-konszolidációja, az ezredforduló magyar konszolidációja is kényszerkiegyezés - jobb híján. Ami az országban működik, az nem az állami, a politikai, hanem a magán és a külföldi. A negatív konszolidációt erősíti a külföldi beruházók nyomása: a közép- és kelet-európai bizonytalan térségben egyensúlyt, biztonságot és kiegyezést kívánnak. Pozitív megállapodásokat nem tudnak kikényszeríteni - nemigen sikerült Európa fejlettebb részén se. Marad tehát a kényszeregyezkedésre való ösztönzés. Konszolidá- LENGYEL LÁSZLÓ ii konszoliddicA KRITIKA 6