Kritika 27. (1998)
1998 / 9. szám - Lengyel László: Pénz Herceg
kádári politikusnak nem volt szüksége pénzre, egy neki kitalált hálózat látta el a napi hideg sörtől a kényelmes, de nem hivalgó villáig, a gyermekek tanultatásától a külföldi utazásokig. Minek saját ház, kinek kellene saját nyaraló, uszoda, teniszpálya, kertész, háztartási alkalmazott, ha a hatalomban való részesedés révén mindehhez hozzájuthatok. A lényeg a biztonság, a kényelem, a gondokkal nem törődés. Mindent elintéznek helyettem, nem kell tudnom árakról, kamatokról, felvételi pontszámokról. Princz Gábor ugyanezt a törődést, ezt a hálózatot ajánlotta fel a rendszerváltozás bizonytalan helyzetű politikusainak. „Minek törődnél a befektetéseiddel? Itt vagyunk, elintézzük neked. Tudnánk a megtakarításaidért venni neked egy telket, s hidd el olyan házad lesz, amilyet te és a családod kíván. Majd a végén átadjuk a kulcsot - neked ezzel nem kell foglalkoznod.” Ki tudna ellenállni egy ilyen kedvező ajánlatnak? S ki figyelné, hogy a bank által vett ez meg az mibe is került valójában? Árleszállításon vette az anyagot, olcsóbban jutott hozzá a telekhez - remek. Ne mondjátok, hogy ennyiből nem lehet megépíteni ott egy házat, ne állítsátok, hogy a különbözetet a bank fizette! De ugyanilyen szíves volt Pénz Herceg, ha a pártról, a párt hirtelen, átmeneti pénzzavaráról volt szó. Tényleg hallatlan, hogy egy ilyen komoly pártnak azon kelljen gondolkodnia, miből futtassa a gépkocsikat, honnan finanszírozza a pártmunkásokat, hogyan teremtsen alapot a választásokra. A panaszok, a szomorkodások értő és érző fülekre találtak. Csak te ne törd ezen a fejed, majd megbeszéljük mi egymás közt pártkazamatáid kulcsárával! Minek tudnod arról, hogy melyik fantomcégen, melyik hitelen keresztül jutsz ahhoz a kevéshez, ami pártodat kisegíti? Princz Gábornak sikerült az a mutatvány, hogy a kilencvenes évek közepétől nemcsak valamenynyi jelentős politikai erőt pénzelte, de jóban volt minden fontos politikussal, sőt elkezdte a pártok értelmiségi hátterének, holdudvarának a meghódítását is. Egyszerre pénzelte a kirúgó emdéefes politikusokat és a kirúgott liberális újságírókat. Szívességet tett a szocialista miniszterelnöknek, és finanszírozta az ellenzéki jobboldali lapokat. De senki nem kiáltott árulást. Ellenkezőleg. Mindenki hálás volt a szívességéért, a galantériájáért. Párhuzamos életrajzok A népi individualizmusnak, népi kapitalizációnak rendíthetetlen híve volt Bokros Lajos. Az 1995-ig kereskedelmi bankár, majd a válság megoldására behívott pénzügyminiszter halálos ellensége volt mindannak, amit Princz Gábor megtestesített. Gyűlölte a „homo kadaricus” kettős tudatát, minden eszközzel harcolni kívánt a plebejus potyautasság és az oligarchikus kijárórendszer ellen. Bokros reformátori dühvel vallotta, hogy nem a kapitalizációt kell alárendelni az életformának, hanem az életformát a kapitalizációnak. „Változtasd meg érted!” Ne válj mai életformád foglyává! Nem gazdaggá, hanem vállalkozóvá, nem szerzővé, hanem felhalmozóvá kell lenned! Ettől azután gazdaggá és fogyasztóvá leszel. Bokros őszintén vált marxista Saulusból liberális-monetarista Paulusszá. Amilyen könyörtelen furor vezette marxista meggondolásaiban a hetvenes évek végén, éppoly reformata düh élt benne a népi kapitalizmus thatcherita változata iránt. A Hatalom nevében nem kért, nem rábeszélt, hanem a Nagy Történelmi Szükségszerűségre figyelmeztetett. „Ám légy változatlan rosszul formált természeteddel, de akkor is bekövetkezik, nélküled és ellenedre a megváltoztathatatlan!” A Sors, az Istenek így rendelkeztek, ellene tenned éppoly balgaság, mint volt eddigi, öntudatlan, Sorsot és Szükségszerűséget nem ismerő életed. Bokros mint reformátor sohasem engedett, nem ernyedt el, megőrizte dogmabeli intoleranciáját. „Van egyvalaki, aki nem lehet opportunista - és ez a reformátor! Hiszen ez épp legbenső elhivatottsága, küldetésének szíve-lényege, hogy ne lavírozzon, ne kössön kompromisszumokat, ne hagyja »beilleszteni« és »kiegyenlíteni« lényét magát, hanem egy bizonyos életeszményt, mely lelkének egészét zsarnokian kerítette hatalmába, a legcsekélyebb megalkuvás és korlátozódás nélkül ráerőltesse a gyakorlatra. Minden reformátor monomániás” — írja Egon Friedell Az újkori kultúra története című történetében. Bokros tartotta magát a reformátori magatartásához -tragédiája, hogy cselekvéséből az a látszat keletkezett, mintha a gazdagok és oligarchák oldalára állott volna. Pedig csak a Sors oldalán állt. Princz Gábor ellenben tökéletes populista az oligarcha oldalon. Szó sincs itt Történelmi Szükségszerűségről, annál több megértésről, s az emberi természet parancsáról. Pénz Herceg arról tudott, hogy természetünk szerint hatalmat és hatalmat ennénk, mi más vezetne minket. De úgy védelmezte, mentette a „homo kadaricust” Bokrostól, mintha a szociális érzület, a kultúráért, művészetért érzett aggodalom vezetné. Népi stílusban az urak szájíze szerint ez volt 1995-től opportunitásának és kabinetpolitikájának vezérlő elve. Népi bankár és az udvar bankárja, ó mily szép, ó mily jó. Tudta hogyan kell oligarchaként a politikus urak udvartartását jól tartani, maga védelmét és saját udvartartását megteremteni. Bizony nem tudnám megmondani, hogy az érdekkijáró rendszer visszatérése és „piacosítása” hozta-e Princz karrierjét, vagy éppenséggel ő teremtette újjá az érdekkijáró rendszert. 1994-95- ben már igazi pók volt, aki saját hálóját szépen összeszőtte más hozzá hasonlatos pókokkal. Abban a 150-200 főnyi magyarországi irányító elitben - harmadnyi politikus, harmadnyi nagybankár és vállalati főnök, s harmadnyi köztisztviselő, médiaember, szellemi irányító - saját oligarchiája, keresztapasága volt. Nemcsak banki és vállalati láncolatot fűzött egybe, hanem átmászott politikai és média, kulturális és művészeti területekre is. Fokról fokra Aczél György örökösévé vált. A Pártház után a Bankház változott Kastéllyá. A Bankból áradt az a hideg könyörtelenség, amely nemcsak azt érzékeltette számtalan Josef K.-val, hogy parányi és fölösleges, hanem azt is, hogy ezért felelős és bűnös. A monarchiás, lovas tengerészi és kádári hivatali labirintus eltűnt, hogy átadja helyét a bankhivatali labirintusnak. A Bank felhatalmazott, dönt rólad, vagyonodról, hitelképességedről, személyedről. Korábbról itt feledett testünkkel a Bank közli, hogy ideje lejárt, nem tudott alkalmazkodni a viszonyokhoz, a közszellemhez. A Bank nem akar írófélét, szegény embert, támogatásért kuncsorgó pedagógust, hegedűművészt és balett-táncost látni. S akkor megtörténik a csoda. Egy Bank kapuja föltárul, beléphetsz. Fogadnak. A bankárok utált, arrogáns népség, előszobáztatnak Kossuthdíjas írót, rendezőt, színészt. Ellenben lágy szóval, baráti hanggal vár, telefonál, s fizet Princz Gábor. Vétkünk, amely büntetést keresett, titkárnői rideg elutasítást, biztonsági őr kemény markát, Pénz Herceg nyájas mosolyát lelte. Ő az egyetlen, aki megért, aki megkérdi mikor játszunk újra főszerepet, aki nem érzékelteti, hogy mennyivel hatalmasabb és gazdagabb nálunk. Olvasott. Filmet nézett. Kultúrember volt. A Bank fizet, halleluja. Elfogadni nemhogy természetes, de visszataszító és hátborzongató az elutasítás. Színházunk ugyanúgy játszhat tovább, miért botlana meg Rosencranz és Guildenstern szava. Filmünk forog, szkepszisünk őszinte az értelmiség romlásáról szóló monológban. Lapjainkban mégiscsak a miénk, nem az övé - írásaink függetlenek és hitelesek, legföljebb néhány kérdésről nem esik szó. A távoli, megközelíthetetlen multinacionális Mammon előtt hiába hajbókolnál - észre se vesz. De itt a fatornyos, zugfejedelmi udvar, ahol parokiális buzgólkodásod észrevételben és jutalomban részesül. Pénz Herceg házi udvartartása, a patrónusnak hízelgő művész, a lakojkodó újságíró semmiféle dogmához, elvhez, erkölcshöz nem kötött. Az udvari viselkedés nemhogy elítélte, de támogatta a kettős tudatot. „Értéket őrzünk”„megalkudtunk”, „én tehetséges vagyok, jár nekem”-„szabad-e így fenntartanom magam és tehetségemet”. Pénz Herceg fölkínálta, hogy nyu-