Kritika 27. (1998)
1998 / 11. szám - TÁRSADALOMTUDOMÁNY - Voszka Éva: Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció joga
gazdasági rendszerváltást a szerző el tudta volna képzelni másként is. Fiktion lett belőle, mert nem az lett belőle, ami jobbik énünkből következhetne. És fiktion azért is, mert ilyen lett, s ebben nemcsak „arcok és jellemek váltak köddé”, hanem az illúzióink egy része is. Egyébként a könyv tényleg regény: a rendszerváltást követő két kormány regénye, epikus formában elbeszélve (sztorikkal azért fűszerezve), pontos, kronologikus sorrendben. Szereplői léteznek, történetei megtörténtek (sajnos), következményei ugyancsak. (Ez a következő Lengyelkönyvben vélhetően is olvasható lesz.) Mindettől persze még sorolhatnám monografikus-memoárszerű műfajúvá. De annál még érdekesebb, számomra egyébként az egyik nagy relevációja a könyvnek, hogy folyton ráismerek arra, amit ír. Biztos sokakat elfogott már az az érzés, amikor külföldi koprodukcióban forgatott filmet néz, s hirtelen azt látja a távoli országban játszódó mesében, hogy a Fálk Miksa utcában jár, vagy a Klauzál teret mutatják fölülről. Lengyel könyvével is így vagyok: amit ő leír, azt - többé-kevésbé - én is tudtam, vagy nagyjából így tudtam. Ismerős és beavatott vagyok, miközben meghagyja nekem az olvasó kívülálló érzését. Csak akkor kell azonosulnom, ha ezt egyébként is megtenném, s elutasításomat nem az „ők másként gondolják” rigiditása, hanem politikai-morális-ideológiai ízlésbeli különbségek teszik értelmezhető korszakhatárok közé. Erénye a könyvnek, hogy az antalli korszakot (ezt Útfélen című művében már olvashattuk) kiegészítette, újraírta, árnyaltabbá tette. Ez több mint ismeretterjesztés, ez értékelés-értelmezés. Hasonlóképpen a mű javára szól, hogy a Hornkormányt 1994 nyara és 1996 vége közötti időszakban igen aprólékosan, dokumentarista stílusban, kritikusan, s részben megértően (vagy inkább résztvevően) mutatja be. Nagyon jó elemzés a „vacillálás” időszaka, az „ikrek” harca (Bokros-Surányi), de nem elég motivált az SZDSZ szerepe. Hasonlóképpen elnagyolt a Bokros utáni korszak, Medgyessy alkudozásai-megalkuvásai, s nem elég részletezett és dokumentált a koalíció stílusváltozása, a korrupció, a klientúra, az elbizakodottság kora. Világirodalmi folyóirat Az 1998. szeptember-októberi szám tartalmából: DELMORE SCHWARTZ ...és az álomban a felelősség... ARIEL DORFMAN Keserű pirula JACK KEROUAC Újra az úton GÖRGEY GÁBOR Újrafordítani jó GERHART HAUPTMANN Naplemente előtt HELLER ÁGNES Megnyílt égtájak WOLFGANG ENMERICH Találkozás és tévutak: Paul Celan - Ingeborg Bachmann Harmadszor egy kritikai és egy reménykedő megjegyzés. Ezt a könyvet abba kellett volna hagyni 1997 végével, azzal, amit Lengyel addig többször is kifejt. Már fúj a konszolidáció szele, a világpiac nemcsak bekopogott a magyar gazdaság ajtaján, hanem egyszerűen belökte azt, s azt mondta: einstand van. (Európai persze, ezért konszolidáltabb, mint lehetne, és hidegebb-ridegebb, mint reméltük.) Kár volt megírni a három „felzárkózó” ország 1998-99-es esélyeit, mert ez már egy másik könyvbe tartozna. (Biztos el is készül. Idővel.) S kár volt a könyvet az MSZP-SZDSZ koalíció „mivel jobb nincs alapon” győzelmének jóslatával zárni. Nem csupán azért, mert ez nem következett be, hanem alapvetően azért, mert a nagyon pontos megfigyelő Lengyel László azért már 1997 végén, 1998 elején észlelhette volna (vélhetően észlelte is) azokat a repedéseket, amelyek - minden közvélemény-kutatási előrejelzés ellenére - jól mutatták, hogy miért omladozik a Horn-kormány. Hogy miért nem volt kételkedőbb - tán ez is egy újabb könyv megírására vár. Ám, Lengyel ismeretében - aki „fordított Kasszandra” - vélhetően így morfondírozhat most: „nagyon nem örültem volna, ha győznek, de elfogadtam, mint realitást. Most, hogy az új fiúk győztek, még kevésbé örülök. S nem tudom, hogy tényleg ez lesz-e számunkra a realitás?” (Helikon) BOSSÁNYI KATALIN 39 KRITIKA Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció jogaAz élet nem habos torta - mondotta volt Bacsó Péter Virág elvtársa az ávótól és nem Virágh úr az ÁVÜ-től.” Sárközy Tamás első privatizációs joggal foglalkozó könyvének [Unió Kiadó é. n. (1991)] mottójáról ma még biztosabban tudhatjuk, mennyire találó. A szerző azonban nem idézi fel a régi élcet. Már második nekifutásra, 1993-ban is „komoly” könyvet írt kedvenc témájáról (A privatizáció joga Magyarországon 1989-1993, Akadémiai Kiadó), s most is ehhez tartotta magát. Szerencsére a Tanár Úr legendás humora az új kötetben is többször felcsillan - de alapjában tudományos műről, mégpedig jogi szempontú elemzésről van szó. Az igazi újdonság így nem a hangvétel, hanem a tárgy szélesítése, mégpedig két szempontból is. Az egyik természetesen az időbeli kiterjesztés. Sárközy Tamás most már egy egész évtized eseményeit veheti számba. A másik, legalább ennyire fontos metszet a térbeli kiterjesztés. Az előző két könyvtől eltérően az új leírásnak központi eleme a nemzetközi összehasonlítás. A nyugat- és keleteurópai privatizáció alapvető rendszerelméleti különbsége az, írja a szerző, hogy „a kelet-európai rendszerváltó, a nyugat-európai rendszererősítő privatizáció. A privatizáció a volt szocialista országokban lebontja a társadalmi tulajdont, és viszszaállítja a magántulajdon dominanciáját, Nyugat- Európában viszont az állami szektor leépítésével megerősíti a polgári piacgazdaságot” (27. oldal). Ennek alapján az állami tulajdonosi szerep csökkenésének a korábbi szocialista országokban vannak közös vonásai a célok, a feltételrendszer, a jogi keretek és a módszerek szempontjából, de az eltérések is szembeötlőek. Sárközy Tamás a változások üteme alapján három csoportba sorolja az érintetteket. Bár explicit módon nem fogalmazza meg, az eredmények e tipizálás szerint kapcsolódnak a szocialista reformok mélységéhez, illetve ettől nem függetlenül az alkalmazott eljárásokhoz. A sajátos helyzetű keletnémet gazdaság mellett az egyik csoport a „bigott” szocialista országok viszonylag lassú, jórészt elosztásos módszerekre építő privatizációja, ami nem versenypiacot, hanem valamiféle államkapitalizmust hoz létre - tegyük hozzá, igencsak törékeny általános gazdasági eredményekkel. A másik csoportba a piaci módszerekkel próbálkozó „reformországok” tartoznak, amelyek közül Csehszlovákia két utódállama voltaképpen kakukktojás mind a tervgazdaság végállapota, mind az ingyenes-kuponos privatizáció jelentős súlya miatt. Az érdeklődő olvasó cizellált képet kap a társasági jog és a szűkebb értelemben vett privatizáció törvényi és intézményi kereteiről az NDK-tól Fehéroroszországon és Albánián keresztül Észt- és Lettországig. Ez a leírás - elsősorban német források alapján - a jogszabályokra összpontosít: az állami vagyon magánkézbe adásának tényleges folyamatairól, konfliktusairól, számszerű eredményeiről nem is ígér részletes beszámolót. A könyv erénye a nem jogász olvasó számára az, hogy a tanulmánynak majdnem a felét kitevő magyar rész jóval túlmegy az elemzésnek ezen a szintjén. Sárközy Tamás a nyolcvanas évek gazdasági jogalkotásának atyjaként, a privatizációs törvények több hullámának aktív részeseként - s a régi, szoros együttműködés miatt, ha meg nem sértem, tiszteletbeli közgazdászként mindent tud, és sok mindent meg is írt a magyar magángazdaság kiterjedéséről. Itt bőven idéz hazai szerzőket - magyarrá fogadva az amerikai David Starkot köztük közgazdasági és szociológiai elemzéseket is. „Egy lényegében sikeresen befejezett privatizáció”jellemzi az 1997 végére kialakult helyzetet. Lényegében sikeres? Vagy lényegében befejezett? És mit jelent az, hogy „lényegében”? Ez az elbizonytalanító szócska arra bátorítja a recenzenst - és az olvasót -, hogy eltöprengjen a siker értelmezésén, beleértve azt a kérdést, amit Sárközy Tamás maga is feltesz, hogy lehetett-e volna másként. S érdemes gondolkodni a szerzővel együtt a lezárás módján, a hogyan tovább kérdésén is. Gombolyítsuk a fonalat az elejétől, a „privatizáció kezdeteitől”, azaz a „spontán privatizációtól”. Kicsit zavaró, hogy ezt a folyamatot sokszor decentralizált vagy önprivatizációnak nevezi, noha a fogalom Magyarországon az eladásoknak egy későbbi, sajátos konstrukciójára van fenntartva. De mindannyian tudjuk, hogy miről van szó: az 1988-89-es, sok vihart kavaró vállalati kezdeményezésű szervezeti és tulajdonosi átalakulásokról. Sárközy Tamás kitart eredeti álláspontja mellett, és számomra most is meggyőzően mutatja be, hogy ezek az átalakulások nem az annak idején hevesen támadott átalakulási törvény nyomán, hanem már korábban, az 1875-ös és 1930-as jogszabályok felélesztésével indultak meg. („Szegény Ferenc József császár is segítette a kommunisták hatalomátmentését” - jegyzi meg ironikusan.) A nagyvállalati vezetők többnyire nem privatizálni akartak, hanem a csőd elől menekültek vagy adóelőnyökhöz próbáltak jutni. S néhány kivételtől eltekintve a végeredmény sem a magántulajdon kiterjedése, hanem a csak a szervezet és a jogi forma változása volt. A „spontán privatizáció” nem magyar sajátosság, úgy tűnik, minden országban a visszaélések szinonimájává vált, de más országokban más-más jelenségeket is takart. (Sok helyütt például azt, hogy a vállalati kollektíva bérbe vette a cég eszközeit.) Sajátos vonás viszont, hogy nálunk a vállalati kezdeményezések és döntések a vállalati tanácsok 1984-es létrehozása után törvényes alapokra épültek. Másképpen fogalmazva: ez az átalakulási irány jelentette a szerves fejlődést. Sárközy Tamás 1991-ben is azt tartotta volna a legjobbnak (i. m. 204. oldal), hogy a nem stratégiai jellegű cégek