Kritika 27. (1998)

1998 / 1. szám - Lengyel László: Ezredvégi béke

jelentős társadalmi, gazdasági és politikai kon­szolidációs feladatok állnak. E feladatok sok te­kintetben hasonlítanak a század húszas éveinek lengyel, magyar és csehszlovák konszolidációira, azzal a különbséggel, hogy most az euroatlanti szervezetek védernyője jelentősebb biztonságot nyújt, mint a korabeli népszövetségi, illetve fran­cia békerendezés. Az Európai Unió bővítése a há­rom ország feladatai és az EU belső állapota mi­att aligha történik meg 2004-2005 előtt, tehát egy-másfél politikai ciklust kell eltöltenünk a fel­vételi szakaszban.­ A három ország megnevezése azt a problémát is felveti, hogy ma hiányzik a „hármak” közös in­tézményi háttere. A visegrádi közösség négy or­szágra bővült, majd az ebből továbbfejlődő CEFTA immár öttagú, és további országok vár­nak felvételre.9 A három ország - Lengyelország, Csehország és Magyarország - intézményes poli­tikai, katonai és gazdasági kapcsolatai mind ez idáig nem jutottak magas szintre, s kérdés, hogy a közös NATO-felvétel és az EU-előkészület meny­nyiben fűzi szorosra ezt a kapcsolatrendszert.10 A konszolidáció legnagyobb nehézsége, hogy úgy kell demokratikus megállapodásokra jutni az erős társadalmi és gazdasági csoportokkal, úgy kell a tulajdonok, a vagyonok és a jövedelmek új­raelosztásában megegyezni, hogy a társadalom kisebbsége jutott eddig előnyökhöz a rendszer­­váltások révén, és a többsége veszített rajta. Az országok most néznek szembe azzal, hogy az elmúlt évtizedek alatt mennyi­re leértékelődtek korábbi vetélytársa­­ikhoz képest, és milyen rendkívüli erőfeszítésekre van szükségük ah­hoz, hogy elérjék az átalakulás előtti színvonalukat, s megkezdjék felzár­kózásukat.11 A magyar konszolidáció lehe­tőségeit javítja, hogy túl vagyunk 1986-87 óta húzódó strukturális válságunkon és az 1995-96-os stabilizációs válságon, ám, Csehország éppen most ke­rült politikai és gazdasági strukturális és stabilizáci­ós válságba. Egyszerre kellene megoldania az 1968 és 1990 k­ö­­zötti gazdasági mechanizmus átalakítását, az alacsony hatékonyságú gazdaság hatékonyabbá tételét, az elmaradt valóságos pri­vatizációt, bankrendszerének konszolidálását és az 1995-ös magyar helyzethez hasonló stabilizá­ciós feladatokat. (Csehország mostanra élte fel tartalékait, az alacsony eladósodásból és a Szlo­vákiától való elválásból származó előnyeit.) Csehország strukturális válsága a termelési szerkezet átalakítatlanságában, a termékek ver­senyképtelenségében és a termelékenység folya­matos csökkenésében rejlik. A magyarral ellen­tétben itt fennmaradt a kapun belüli munkanélkü­liség, nem voltak vállalatokat és ágazatokat ösz­­szeomlasztó csődök és felszámolások, s nem je­lentek meg új tulajdonosok, akik beruházásaikkal más, versenyképesebb szerkezet irányába tolták volna a gazdaságot. A csehországi „sikerpropaganda”, amelyet a kormányzat mellett a külföld is erősített, megbu­kott. A korona tartós felértékelése, valamint a vál­lalatok hitelfelvételei a nemzetközi hitelpiacokon végül válsághoz vezettek. A nemzetközi tőkepiac szereplői valamennyi valuta árfolyamát megtá­madják, ahol a kormány megpróbálkozik a nem­zetgazdaság valóságos eredményéhez képest a valutát túlértékelt állapotban tartani. Az európai (a brit, az olasz), a latin-amerikai (mexikói) és a délkelet-ázsiai (thaiföldi, maláj, indonéz, Fülöp­­szigeteki) tőkepiaci támadások elérték Csehor­szágot és részben Lengyelországot is. A Klaus­­kormány elveszítette a korona­csatát, és nagyon fontos történelmi pillanatban megingatta a külföl­di befektetők bizalmát.12 Csehország nehézségei közé tartozik, hogy részben a kényes politikai és gazdasági döntések halasztása, részben a hatékony kül- és belpolitikai szerepjáték következtében Csehország 1989 és 1997 között nem élt át komoly válságot, és az 1997-es válság egy erre nem felkészült társadal­mat és politikai elitet érint. A cseh kormány poli­tikusai és az ellenzék egyaránt elhitette magával, hogy a vállalati és a tulajdonosi szerkezet átalakí­tása, a kapun belüli munkanélküliség megszünte­tése nélkül lehetséges a gazdasági növekedés, és a gazdasági növekedéssel együtt járó fogyasztási cikkekből és beruházási javakból álló növekvő importot, a fizetésimérleg-hiányt külföldi spekulációs pén­zekből lehet finanszí­rozni. Továbbá meg­nyugodtak abban, hogy a magas gaz­dasági nö­k­e­­­déssel képe­sek lesznek az­­ emelkedő béreket és az ál­lamháztartás nagy rendszereit­­ finanszírozni. Az 1997. áprilisi Klaus-csomag aligha lesz elégsé­ges a felhalmozódott válságok leküz­­­­déséhez. A cseh közvélemény nincs hozzászokva a tömeges munkanélküliséghez, a szociális megszorításokhoz és a politikai elit a tiltakozó mozgalmakhoz, a szabad sajtó támadásaihoz. Lengyelország és Magyarország válságok soroza­tán keresztül jutott az európai kiterjesztés kapujá­ba, ezekben az országokban mind a társadalmi csoportok, mind az elitek válságkezelő és túlélő képessége nagyobb. Lengyelország a Balcerowicz-féle sokkterápiával messzebb jutott a makroszerkezet átalakításában, mint Csehország, ugyanakkor itt sem ment végbe a szerkezet átalakítása, a való­di tulajdonosokat felmutató privati­záció. A baloldali kormány növekedé­si politikája mindeddig sikert hozott, nem váltott ki veszélyes egyensúlytalan­ságot. A kereskedelmi mérleg növekvő hiá­nya, a zlotyra nehezedő nemzetközi nyomás ugyanakkor feszültségekkel fenyeget. Ha Len­gyelországban sikerül visszafogni a vállalatok hi­teléhségét és belemenni a költségvetési lefaragá­sokba, akkor Lengyelországnak talán nem kell át­élnie egy cseh típusú válságot. Lengyelország akarva-akaratlan az „Occidens peremén” álló országok vezető államává válto­zott. Az ország nagysága, stratégiai helyzete, tör­téneti hagyományai, politikai kultúrája mind­mind predesztinálják erre. A lengyel társadalom most konszolidálódhat először biztos külpolitikai feltételek között. Magyarország a rendszerváltás időszakára a legjobb külpolitikai és gazdasági adottságokat halmozta fel, annak ellenére, hogy a Kádár-rend­szer válsága elkerülhetetlenné tette az átfogó és radikális reformokat. A magyar átalakulás legsú­lyosabb problémája, hogy 1989 után sohasem tu­dott kialakulni tartós és követhető gazdaságpoliti­ka, a gazdasági szereplőknek állandóan változó feltételekhez kellett volna alkalmazkodniuk. En­nek a gazdaságpolitikai cikcakknak a következ­ményeként Magyarország abba a helyzetbe ke­rült, hogy elmondhatjuk, „mindent megtettünk, csak éppen nem akkor és nem úgy, amikor kellett volna”. A magyar gazdaság liberalizálása és pri­vatizálása a legmesszebb jutott a kelet-közép-eu­­rópai országok közül, ugyanakkor e folyamatok nem voltak társadalmilag beágyazva. A magyar szerkezeti válságot többé-kevésbé a privatizáció és a beáramló külföldi tőke oldotta meg. A kormányzati elképzeléseket megkerülve, sokszor annak ellenében a multinacionális válla­latok létrehozták saját gazdaságpolitikájukat és átszerkesztették a magyar ágazatokat. Ez sokkal költségesebb és lassabb megoldása a strukturális válság kezelésének, mint a kiszámítható és követhető állami gazdaságpolitika és piacterem­tés, de megoldás. A magyar átalakulásban, ha 1991- ben bevezetik a megszorító és sta­bilizáló Kupa-programot és az eh­­­­hez kapcsolódó államháztartási re­­formokat, majd következetesen ki­tartanak a program céljai mellett, il­letve az Antall-kormány megpróbál­kozik a társadalmi konszolidációval, feltehetően a társadalom kétharmada „megúszta” volna az átalakulást. Nem ez történt. Ha az 1994- ben hatalomra került MSZP-SZDSZ-koalíció kész törvénytervezetekkel és operatív megoldási módokkal érkezik és képes az egységes stabilizá­ló gazdaságpolitika keresztülvitelére, akkor a ma­gyar társadalomnak legalább a fele „átjutott volna a tű fokán”. A Horn-kormány elvesztegette a leg­fontosabb első fél évet, s csak az 1995. év eleji fenyegető válság hatására ment bele a Bokros-fé­le kiigazító gazdaságpolitikába. A sikeresnek bi­zonyuló stabilizáció után már csak a társadalom harmada az, amelyik felfelé tart. A magyar negatív konszolidáció a nagy érdek­­csoportok, az érdekérvényesítő állam, vagyis a régi/új érdekkijáró rendszer keretei között megy végbe. Az érdekcsoportok egyez­kedése, az állami gazdaság­­politika és az üzleti szféra folyamatos keveredése jellemzi a konszolidá­ciós mechanizmust. A gazdasági szereplők közül valamennyi kü­­lönjogokra, privilégiu­mokra tart igényt, bele­értve az állam központi és önkormányzati szereplőit egyaránt. A gazdasági növekedés hajtóereje az exportké­pes transznacionális vállalati szféra. A nagy tulaj­donokat birtokló transznacionális vállalatok és bankok már kitalálták magukat és szerepüket, sőt, igényt tartanak a magyar gazdaságpolitika befe- 5 KRITIKA

Next