Kritika 27. (1998)
1998 / 1. szám - Lengyel László: Ezredvégi béke
jelentős társadalmi, gazdasági és politikai konszolidációs feladatok állnak. E feladatok sok tekintetben hasonlítanak a század húszas éveinek lengyel, magyar és csehszlovák konszolidációira, azzal a különbséggel, hogy most az euroatlanti szervezetek védernyője jelentősebb biztonságot nyújt, mint a korabeli népszövetségi, illetve francia békerendezés. Az Európai Unió bővítése a három ország feladatai és az EU belső állapota miatt aligha történik meg 2004-2005 előtt, tehát egy-másfél politikai ciklust kell eltöltenünk a felvételi szakaszban. A három ország megnevezése azt a problémát is felveti, hogy ma hiányzik a „hármak” közös intézményi háttere. A visegrádi közösség négy országra bővült, majd az ebből továbbfejlődő CEFTA immár öttagú, és további országok várnak felvételre.9 A három ország - Lengyelország, Csehország és Magyarország - intézményes politikai, katonai és gazdasági kapcsolatai mind ez idáig nem jutottak magas szintre, s kérdés, hogy a közös NATO-felvétel és az EU-előkészület menynyiben fűzi szorosra ezt a kapcsolatrendszert.10 A konszolidáció legnagyobb nehézsége, hogy úgy kell demokratikus megállapodásokra jutni az erős társadalmi és gazdasági csoportokkal, úgy kell a tulajdonok, a vagyonok és a jövedelmek újraelosztásában megegyezni, hogy a társadalom kisebbsége jutott eddig előnyökhöz a rendszerváltások révén, és a többsége veszített rajta. Az országok most néznek szembe azzal, hogy az elmúlt évtizedek alatt mennyire leértékelődtek korábbi vetélytársaikhoz képest, és milyen rendkívüli erőfeszítésekre van szükségük ahhoz, hogy elérjék az átalakulás előtti színvonalukat, s megkezdjék felzárkózásukat.11 A magyar konszolidáció lehetőségeit javítja, hogy túl vagyunk 1986-87 óta húzódó strukturális válságunkon és az 1995-96-os stabilizációs válságon, ám, Csehország éppen most került politikai és gazdasági strukturális és stabilizációs válságba. Egyszerre kellene megoldania az 1968 és 1990 közötti gazdasági mechanizmus átalakítását, az alacsony hatékonyságú gazdaság hatékonyabbá tételét, az elmaradt valóságos privatizációt, bankrendszerének konszolidálását és az 1995-ös magyar helyzethez hasonló stabilizációs feladatokat. (Csehország mostanra élte fel tartalékait, az alacsony eladósodásból és a Szlovákiától való elválásból származó előnyeit.) Csehország strukturális válsága a termelési szerkezet átalakítatlanságában, a termékek versenyképtelenségében és a termelékenység folyamatos csökkenésében rejlik. A magyarral ellentétben itt fennmaradt a kapun belüli munkanélküliség, nem voltak vállalatokat és ágazatokat öszszeomlasztó csődök és felszámolások, s nem jelentek meg új tulajdonosok, akik beruházásaikkal más, versenyképesebb szerkezet irányába tolták volna a gazdaságot. A csehországi „sikerpropaganda”, amelyet a kormányzat mellett a külföld is erősített, megbukott. A korona tartós felértékelése, valamint a vállalatok hitelfelvételei a nemzetközi hitelpiacokon végül válsághoz vezettek. A nemzetközi tőkepiac szereplői valamennyi valuta árfolyamát megtámadják, ahol a kormány megpróbálkozik a nemzetgazdaság valóságos eredményéhez képest a valutát túlértékelt állapotban tartani. Az európai (a brit, az olasz), a latin-amerikai (mexikói) és a délkelet-ázsiai (thaiföldi, maláj, indonéz, Fülöpszigeteki) tőkepiaci támadások elérték Csehországot és részben Lengyelországot is. A Klauskormány elveszítette a koronacsatát, és nagyon fontos történelmi pillanatban megingatta a külföldi befektetők bizalmát.12 Csehország nehézségei közé tartozik, hogy részben a kényes politikai és gazdasági döntések halasztása, részben a hatékony kül- és belpolitikai szerepjáték következtében Csehország 1989 és 1997 között nem élt át komoly válságot, és az 1997-es válság egy erre nem felkészült társadalmat és politikai elitet érint. A cseh kormány politikusai és az ellenzék egyaránt elhitette magával, hogy a vállalati és a tulajdonosi szerkezet átalakítása, a kapun belüli munkanélküliség megszüntetése nélkül lehetséges a gazdasági növekedés, és a gazdasági növekedéssel együtt járó fogyasztási cikkekből és beruházási javakból álló növekvő importot, a fizetésimérleg-hiányt külföldi spekulációs pénzekből lehet finanszírozni. Továbbá megnyugodtak abban, hogy a magas gazdasági nökedéssel képesek lesznek az emelkedő béreket és az államháztartás nagy rendszereit finanszírozni. Az 1997. áprilisi Klaus-csomag aligha lesz elégséges a felhalmozódott válságok leküzdéséhez. A cseh közvélemény nincs hozzászokva a tömeges munkanélküliséghez, a szociális megszorításokhoz és a politikai elit a tiltakozó mozgalmakhoz, a szabad sajtó támadásaihoz. Lengyelország és Magyarország válságok sorozatán keresztül jutott az európai kiterjesztés kapujába, ezekben az országokban mind a társadalmi csoportok, mind az elitek válságkezelő és túlélő képessége nagyobb. Lengyelország a Balcerowicz-féle sokkterápiával messzebb jutott a makroszerkezet átalakításában, mint Csehország, ugyanakkor itt sem ment végbe a szerkezet átalakítása, a valódi tulajdonosokat felmutató privatizáció. A baloldali kormány növekedési politikája mindeddig sikert hozott, nem váltott ki veszélyes egyensúlytalanságot. A kereskedelmi mérleg növekvő hiánya, a zlotyra nehezedő nemzetközi nyomás ugyanakkor feszültségekkel fenyeget. Ha Lengyelországban sikerül visszafogni a vállalatok hiteléhségét és belemenni a költségvetési lefaragásokba, akkor Lengyelországnak talán nem kell átélnie egy cseh típusú válságot. Lengyelország akarva-akaratlan az „Occidens peremén” álló országok vezető államává változott. Az ország nagysága, stratégiai helyzete, történeti hagyományai, politikai kultúrája mindmind predesztinálják erre. A lengyel társadalom most konszolidálódhat először biztos külpolitikai feltételek között. Magyarország a rendszerváltás időszakára a legjobb külpolitikai és gazdasági adottságokat halmozta fel, annak ellenére, hogy a Kádár-rendszer válsága elkerülhetetlenné tette az átfogó és radikális reformokat. A magyar átalakulás legsúlyosabb problémája, hogy 1989 után sohasem tudott kialakulni tartós és követhető gazdaságpolitika, a gazdasági szereplőknek állandóan változó feltételekhez kellett volna alkalmazkodniuk. Ennek a gazdaságpolitikai cikcakknak a következményeként Magyarország abba a helyzetbe került, hogy elmondhatjuk, „mindent megtettünk, csak éppen nem akkor és nem úgy, amikor kellett volna”. A magyar gazdaság liberalizálása és privatizálása a legmesszebb jutott a kelet-közép-európai országok közül, ugyanakkor e folyamatok nem voltak társadalmilag beágyazva. A magyar szerkezeti válságot többé-kevésbé a privatizáció és a beáramló külföldi tőke oldotta meg. A kormányzati elképzeléseket megkerülve, sokszor annak ellenében a multinacionális vállalatok létrehozták saját gazdaságpolitikájukat és átszerkesztették a magyar ágazatokat. Ez sokkal költségesebb és lassabb megoldása a strukturális válság kezelésének, mint a kiszámítható és követhető állami gazdaságpolitika és piacteremtés, de megoldás. A magyar átalakulásban, ha 1991- ben bevezetik a megszorító és stabilizáló Kupa-programot és az ehhez kapcsolódó államháztartási reformokat, majd következetesen kitartanak a program céljai mellett, illetve az Antall-kormány megpróbálkozik a társadalmi konszolidációval, feltehetően a társadalom kétharmada „megúszta” volna az átalakulást. Nem ez történt. Ha az 1994- ben hatalomra került MSZP-SZDSZ-koalíció kész törvénytervezetekkel és operatív megoldási módokkal érkezik és képes az egységes stabilizáló gazdaságpolitika keresztülvitelére, akkor a magyar társadalomnak legalább a fele „átjutott volna a tű fokán”. A Horn-kormány elvesztegette a legfontosabb első fél évet, s csak az 1995. év eleji fenyegető válság hatására ment bele a Bokros-féle kiigazító gazdaságpolitikába. A sikeresnek bizonyuló stabilizáció után már csak a társadalom harmada az, amelyik felfelé tart. A magyar negatív konszolidáció a nagy érdekcsoportok, az érdekérvényesítő állam, vagyis a régi/új érdekkijáró rendszer keretei között megy végbe. Az érdekcsoportok egyezkedése, az állami gazdaságpolitika és az üzleti szféra folyamatos keveredése jellemzi a konszolidációs mechanizmust. A gazdasági szereplők közül valamennyi különjogokra, privilégiumokra tart igényt, beleértve az állam központi és önkormányzati szereplőit egyaránt. A gazdasági növekedés hajtóereje az exportképes transznacionális vállalati szféra. A nagy tulajdonokat birtokló transznacionális vállalatok és bankok már kitalálták magukat és szerepüket, sőt, igényt tartanak a magyar gazdaságpolitika befe- 5 KRITIKA