Kritika 27. (1998)
1998 / 1. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: Vitray "remake" - A Kritika postájából
47 TELEVÍZIÓ Vitray „ remake ” Egykor nagy sikert aratott film újraforgatása új szereplőkkel - valójában ezt jelenti a címben említett szakszó, a „remake”. A közel negyedszázad elteltével újraindított Ötszemközt látszólag nem fér bele ebbe a kategóriába, hiszen nem játékfilmsorozat volt, hanem egy bensőségességével, őszinteségével, igazmondó nyíltságával felülmúlhatatlannak vélt beszélgetés-sorozat a mindeme erényekkel nem éppen tündöklő pártállami MTV-ben. S persze, vitatni lehet azt is, „remake”-e valami, amit ennyi idő múltán ugyanazokkal a közreműködőkkel forgatnak újra? Vitray azonban 1997-ben - hogy ez mennyire sajnálatos, döntse el ki-ki maga — nem az a Vitray, akinek egykor megismertük. És más a világ, más az egész szituáció is, mint amilyenben azok a régi diskurzusok zajlottak. Akkor, a hetvenes években, a bombasztikus sallangok, a közhelyáradat, a protokolláris hivatalosság mindent elárasztó borzalma közepette direkt kihívás, sőt, provokáció volt, hogy Vitray nem „az” államot, pláne nem „a” pártot, mégcsak nem is „a” népet képviselve beszélget, hanem személyes tud, merés akar lenni, ennek megfelelően halk, intim és olyan privát emberien egyszerű, mintha az a bizonyos „ötödik szem”, a kamera jelen se volna, mintha az elkészült felvételt nem néznék meg a cenzúrázás igényével a kinevezett hozzá nem értők tucatjai, hogy adott esetben bármit kivágassanak, vagy letiltsák az egészet. Hangos volt ez a csöndesség és eredményes: meglepte és feloldotta a kérdezetteket. Kinyíltak, kitárulkoztak, „belobbantak”, elengedték magukat, olyanok mertek lenni, amilyenek valóban voltak. Vitray pedig ehhez is kivételesen nagy civil kurázsi kellett - csak figyelt és kérdezett, sosem igazított helyre, sosem volt fölényes vagy mindentudó. Holott ez például most huszonhárom év múltán derült ki a Burgert Róberttel forgatott újabb interjúból : esetenként a retorziótól mentett meg egy értékes embert azzal, hogy odaültette az Ötszemközt stúdiójába, s hagyta, hogy amit az illetőről tudni kell, tőle magától tudjuk meg. Az új sorozat második adása, a Burgert-repríz döbbenthette rá igazából a nézőt, mi minden változott meg közben. Akadtak az ötven percben gyönyörűen felszikrázó, a régire emlékeztető percek, amikor például Burgert a jelenlegi tevékenységéről szólva végre konkrétumokat mondott és lázba jött - ilyenkor Vitrayt is a réginek láttuk. Ám az adásidő túltengő részében csak végtelenül kulturált, de kissé bágyadt, mindkét fél részéről picit formális dialógust követhettünk. Az volt a néző benyomása, hogy Vitrayval és műsorával nagyjából ugyanaz történt, ami az irodalommal, a rendszerváltást követően megszűnt egyedüli szerepe lenni a levezetendő vagy kitörni akaró indulatoknak. Amióta minden kimondható, de a kimondástól még semmi sem változik meg, valahogy elveszett az ilyen beszélgetések tétje. A kivételesen érzékeny és páratlan rutinnal rendelkező ember titkolni sem igazán tudja, hogy ennek mindvégig tudatában van s mintha ugyanezt érezte volna ösztönösen a kérdezett is. Ezért tűnik úgy, hogy a műsor, mely valaha Vitray remeke volt, mostanra csupán „remake” (ejtsd: remek) lett. NÁDRA VALÉRIA KRITIKA POSTÁJÁBÓL A ti nagylexikonotok Magyarországon, magyarul megjelenő nagylexikon szerkesztésével foglalatoskodom, ezért élénken érdekelnek a konkurens vállalkozás dolgai. A mi nagylexikonunkat Britannica Hungarica Világenciklopédiának hívják, s az Encyclopaedia Britannicán alapul. (Ezzel nincs egyedül a világban: az EB-nek jó néhány nemzeti változata és leágazása van, a francia Encyclopaedia Universalistól a japán Britannica Nemzetközi Enciklopédián át a török Ana Britannicáig.) Példányszámát nézve sikerkönyvnek számít. Decemberben megjelent a 9. kötete, azaz félidejéhez ért, a kiadás vélhetően 2000-ben fejeződik be. Minden kötet nagy mennyiségű magyar anyagot tartalmaz, részint szócikken belüli átdolgozások, kiegészítések, részint új szócikkek formájában. Utóbbiak egy része - Blandratától Csontváryig, a betyároktól Dunaszerdahelyig - a chicagói szerkesztőséggel kötött megállapodás értelmében előbb-utóbb belekerül az ős-Britannicába, s innen remélhetőleg a nemzetközi Britannica-rendszerbe. Vetélytársunk félelmetes és tiszteletre méltó: a példás színvonalú Magyar Nagylexikon, amelynek folyama több évtizedes előkészítés után 1993-ban indult el, s most az 5. kötetnél tart. Abból az interjúból, amelyet Várnai Györgyi, a Magyar Nagylexikon Kiadó vezetője adott a Kritikának (A mi nagylexikonunk, 1997/11.), többek közt bizakodás és céltudatosság sugárzik. Tájékoztatásnak viszont kissé pontatlan, ami nem lenne nagy baj, ha fizetett hirdetésről volna szó, de a cikk alatt nem az (x) szignó szerepel. Vagyis szövege komolyan veendő. Mivel magam is úgy tartom, hogy a vállalkozás befejezése a konkurenseknek is „anyagi és erkölcsi kötelességük” (azonkívül pedig, egyszerűen szólva, nagyon jó dolog, úgyhogy - mint olvasó - szurkolok nekik), szeretném tájékoztatni Várnai Györgyit néhány tényről, amelyre joggal lehetne büszke, tehát ismeretük esetleg segíthetne céljainak biztosabb elérésében. A világ nagy általános enciklopédiáinak többsége - mint a Britannica, a Brockhaus, az „Espasa” vagy a Larousse úgy készül t), hogy valakik a XIX. században, de legalábbis a XX. század első felében összegyűjtötték az anyagot, ezt aztán az utódok kiadásról kiadásra javítgatták, bővítették, tömörítették, egyszóval korszerűsítették (vagy sem). Tudomásom szerint a legutóbbi olyan nagyszabású általános lexikon, amelyet „elölről” kezdtek, az olasz Enciclopedia europea volt (1976-84). Azaz a Magyar Nagylexikon nemcsak az utolsó magyar nyelvű nagylexikon lesz, hanem egyáltalán a Gutenberg-korszaknak hosszú évek óta az első - és könnyen lehet, hogy az utolsó nulláról induló, előtörténet nélküli általános enciklopédiája. Nagyszerű fegyvertény lesz, ha sikerül, kiváltképp, hogy éppen az ismeretek exponenciális ütemű gyarapodásának s a szakterületek rohamos szétaprózódásának korát éljük. A vállalkozás annál is inkább heroikus, mert a magyar nyelvterület gazdasági ereje (a GDP-ket méricskélve) jelenleg körülbelül négy százaléka az olaszénak (ez például a vásárlóerőben éppúgy megnyilvánul, mint a tudományos könyvtárak ellátottságában). A magyar kiadástörténet egyik legnagyobb szerkesztői, szervezői bravúrjának tartom majd, ha a most tervezett tizenkilenc kötetbe sikerül betenni mind a százhatvanezer eredetileg tervezett címszót. (Számításom szerint - az Akadémiai Kislexikon címállományának arányaiból indultam ki - az ötödik kötet után ebből még körülbelül százharmincezer szócikk hátravan. Azaz egy cikkre a továbbiakban átlagosan kilenc-tíz sor jut. Mint gyakorló lexikonszerkesztőnek, vannak bizonyos tapasztalataim arról, milyen nehéz az egyébként kiváló szakembereket ennyire tömör, azonkívül precíz, eredeti, tárgyszerű, magyaros és közérthető fogalmazásra bírni, avagy a beérkező szövegekből ilyen cikkeket esztergálni.) A csodaleső izgalmával várom, mit tartalmaz majd a címlista eddig el nem készült, az aktuális információknak nyitva hagyott húsz százaléka, tudniillik abból az anyagból, amely mindennemű nagylexikon túlnyomó részét adja, tehát történelmi intézményekből és személyiségekből, földrajzi objektumokból, tudományos alapfogalmakból, növény- és állatfajokból stb. éves átlagban viszonylag kevés új keletkezik. Az Encyclopaedia Britannica például megelégszik évente három-öt ezreléknyi új címszóval. Mindeme pozitívumokkal nem biztatnám Várnai Györgyit, ha nyilatkozatából nem éreznék ki némi idegességet. Csak az idegességnek tudom ugyanis tulajdonítani, hogy cégének kiadványáról kijelenti: „A Révai óta nem született Magyarországon nagylexikon (kivéve a 24 kötetes Új Idők Lexikonát - Sz. J.). Feltehetően ezenkívül nem is fog. Ez lesz az ezredvég utolsó magyar nyelvű gutenbergi nagylexikona.” Szavaiból ítélve tehát azzal a magyar nyelvű gutenbergi nagylexikonnal, amelyen százötven munkatársammal együtt dolgozom (köztük egészen jó nevek is találhatók), nem beszélve az eredeti Britannica háromezerhétszáz szerzőjéről (dettó) - s amely az ezredvégre csakugyan megjelenik -, szóval ezzel a lexikonnal nem az a baj, hogy magánvállalkozás (akárcsak a Magyar Nagylexikon) és nagyrészt az eladásokból fedezi költségeit (ellentétben a Magyar Nagylexikonnal), nem az a baj, hogy túlzottan kozmopolita, nem az, hogy túlzottan kereszténykonzervatív, nem az, hogy vannak benne hibák (mint a világ minden referenszművében, beleértve a Magyar Nagylexikont is), nem az, hogy nem kezd elölről mindent, és nem is az, hogy valami egészen újjal próbálkozik, hanem az, hogy nincs. Ez az állítás pedig ellenkezik a tapasztalati tényekkel, amellett engem, személy szerint, bosszant. A PR- és reklámszakmában az ilyesmit elhallgatásnak nevezik, a köznapi életben másnak. Nem szívesen használom a „nemzeti ügy” szókapcsolatot (manapság leginkább azt nevezik így, amivel valami baj van, és amihez sok állami pénz kellene). Azt viszont szégyennek tartom, hogy a magyar gazdaság és tudomány egyik fénykorában - a Panasszal - kezdődő hagyomány fél évszázadra megszakadt. Örvendetes, hogy egyszerre ketten próbálnak, a maguk módján, új tradíciót kezdeni. Még akkor is, ha egyikük (a Nagy Magyar) kiadójában fel sem ötlik, hogy hazánkban ilyesmi lehetséges. SZÉKY JÁNOS főszerkesztő Britannica Hungarica KÜL KRITIKA Lapunk támogatói SOROS Alapítvány Nemzeti Kulturális Alap Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány József Attila Alapítvány Szabad Sajtó Alapítvány Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapítvány Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság KOPINT-DATORG Konjunktúra Kutatási Alapítvány EGIS Gyógyszergyár Rt. ÉS MAGÁNSZEMÉLYEK