Kritika 27. (1998)

1998 / 1. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: Vitray "remake" - A Kritika postájából

47 TELEVÍZIÓ Vitray „ remake ” E­gykor nagy sikert aratott film újraforgatása új szereplőkkel - valójában ezt jelenti a címben említett szakszó, a „remake”. A kö­zel negyedszázad elteltével újraindított Ötszemközt látszólag nem fér bele ebbe a kategó­riába, hiszen nem játékfilmsorozat volt, hanem egy bensőségességével, őszinteségével, igaz­mondó nyíltságával felülmúlhatatlannak vélt be­szélgetés-sorozat a mindeme erényekkel nem ép­pen tündöklő pártállami MTV-ben. S persze, vi­tatni lehet azt is, „remake”-e valami, amit ennyi idő múltán ugyanazokkal a közreműködőkkel forgatnak újra? Vitray azonban 1997-ben - hogy ez mennyire sajnálatos, döntse el ki-ki maga — nem az a Vitray, akinek egykor megismertük. És más a vi­lág, más az egész szituáció is, mint amilyenben azok a régi diskurzusok zajlottak. Akkor, a hetve­nes években, a bombasztikus sallangok, a köz­helyáradat, a protokolláris hivatalosság mindent elárasztó borzalma közepette direkt kihívás, sőt, provokáció volt, hogy Vitray nem „az” államot, pláne nem „a” pártot, mégcsak nem is „a” népet képviselve beszélget, hanem személyes tud, mer­és akar lenni, ennek megfelelően halk, intim és olyan privát emberien egyszerű, mintha az a bizo­nyos „ötödik szem”, a kamera jelen se volna, mintha az elkészült felvételt nem néznék meg a cenzúrázás igényével a kinevezett hozzá nem értők tucatjai, hogy adott esetben bármit kivágas­sanak, vagy letiltsák az egészet. Hangos volt ez a csöndesség és eredményes: meglepte és feloldot­ta a kérdezetteket. Kinyíltak, kitárulkoztak, „be­lobbantak”, elengedték magukat, olyanok mertek lenni, amilyenek valóban voltak. Vitray pedig­­ ehhez is kivételesen nagy civil kurázsi kellett - csak figyelt és kérdezett, sosem igazított helyre, sosem volt fölényes vagy mindentudó. Holott­­ ez például most huszonhárom év múltán derült ki a Burgert Róberttel forgatott újabb interjúból : esetenként a retorziótól mentett meg egy értékes embert azzal, hogy odaültette az Ötszemközt stú­diójába, s hagyta, hogy amit az illetőről tudni kell, tőle magától tudjuk meg. Az új sorozat második adása, a Burgert-repríz döbbenthette rá igazából a nézőt, mi minden válto­zott meg közben. Akadtak az ötven percben gyönyörűen felszikrázó, a régire emlékeztető per­cek, amikor például Burgert a jelenlegi tevékeny­ségéről szólva végre konkrétumokat mondott és lázba jött - ilyenkor Vitrayt is a réginek láttuk. Ám az adásidő túltengő részében csak végtelenül kul­turált, de kissé bágyadt, mindkét fél részéről picit formális dialógust követhettünk. Az volt a néző benyomása, hogy Vitrayval és műsorával nagyjá­ból ugyanaz történt, ami az irodalommal, a rend­szerváltást követően megszűnt egyedüli szerepe lenni a levezetendő vagy kitörni akaró indulatok­nak. Amióta minden kimondható, de a kimondás­tól még semmi sem változik meg, valahogy elve­szett az ilyen beszélgetések tétje. A kivételesen ér­zékeny és páratlan rutinnal rendelkező ember tit­kolni sem igazán tudja, hogy ennek mindvégig tu­datában van s mintha ugyanezt érezte volna ösztö­nösen a kérdezett is. Ezért tűnik úgy, hogy a műsor, mely valaha Vitray remeke volt, mostanra csupán „remake” (ejtsd: remek) lett. NÁDRA VALÉRIA KRITIKA POSTÁJÁBÓL A ti nagylexikonotok Magyarországon, magyarul megjelenő nagylexikon szerkesztésével foglalatoskodom, ezért élénken érdekel­nek a konkurens vállalkozás dolgai. A mi nagylexikonunkat Britannica Hungarica Világen­ciklopédiának hívják, s az Encyclopaedia Britannicán ala­pul. (Ezzel nincs egyedül a világban: az EB-nek jó néhány nemzeti változata és leágazása van, a francia Encyclopaedia Universalis­tól a japán Britannica Nemzet­közi Enciklopédián át a török Ana Britannicáig.) Példány­számát nézve sikerkönyvnek számít. Decemberben meg­jelent a 9. kötete, azaz félidejéhez ért, a kiadás vélhetően 2000-ben fejeződik be. Minden kötet nagy mennyiségű magyar anyagot tartalmaz, részint szócikken belüli átdol­gozások, kiegészítések, részint új szócikkek formájában. Utóbbiak egy része - Blandratától Csontváryig, a betyá­roktól Dunaszerdahelyig - a chicagói szerkesztőséggel kö­tött megállapodás értelmében előbb-utóbb belekerül az ős-Britannicába, s innen remélhetőleg a nemzetközi Britannica-rendszerbe. Vetélytársunk félelmetes és tiszteletre méltó: a példás színvonalú Magyar Nagylexikon, amelynek folyama több évtizedes előkészítés után 1993-ban indult el, s most az 5. kötetnél tart. Abból az interjúból, amelyet Várnai Györgyi, a Magyar Nagylexikon Kiadó vezetője adott a Kritikának (A mi nagy­lexikonunk, 1997/11.), többek közt bizakodás és céltuda­tosság sugárzik. Tájékoztatásnak viszont kissé pontatlan, ami nem lenne nagy baj, ha fizetett hirdetésről volna szó, de a cikk alatt nem az (x) szignó szerepel. Vagyis szövege komolyan veendő. Mivel magam is úgy tartom, hogy a vál­lalkozás befejezése a konkurenseknek is „anyagi és erköl­csi kötelességük” (azonkívül pedig, egyszerűen szólva, nagyon jó dolog, úgyhogy - mint olvasó - szurkolok nekik), szeretném tájékoztatni Várnai Györgyit néhány tényről, amelyre joggal lehetne büszke, tehát ismeretük esetleg segíthetne céljainak biztosabb elérésében. A világ nagy általános enciklopédiáinak többsége - mint a Britannica, a Brockhaus, az „Espasa” vagy a La­rousse­­ úgy készül­ t), hogy valakik a XIX. században, de legalábbis a XX. század első felében összegyűjtötték az anyagot, ezt aztán az utódok kiadásról kiadásra javítgat­ták, bővítették, tömörítették, egyszóval korszerűsítették (vagy sem). Tudomásom szerint a legutóbbi olyan nagy­szabású általános lexikon, amelyet „elölről” kezdtek, az olasz Enciclopedia europea volt (1976-84). Azaz a Ma­gyar Nagylexikon nemcsak az utolsó magyar nyelvű nagy­lexikon lesz, hanem egyáltalán a Gutenberg-korszaknak hosszú évek óta az első - és könnyen lehet, hogy az utol­só­­ nulláról induló, előtörténet nélküli általános enciklopé­diája. Nagyszerű fegyvertény lesz, ha sikerül, kiváltképp, hogy éppen az ismeretek exponenciális ütemű gyarapodá­sának s a szakterületek rohamos szétaprózódásának ko­rát éljük. A vállalkozás annál is inkább heroikus, mert a magyar nyelvterület gazdasági ereje (a GDP-ket mérics­kélve) jelenleg körülbelül négy százaléka az olaszénak (ez például a vásárlóerőben éppúgy megnyilvánul, mint a tu­dományos könyvtárak ellátottságában). A magyar kiadás­történet egyik legnagyobb szerkesztői, szervezői bravúrjá­nak tartom majd, ha a most tervezett tizenkilenc kötetbe si­kerül betenni mind a százhatvanezer eredetileg tervezett címszót. (Számításom szerint - az Akadémiai Kislexikon címállományának arányaiból indultam ki - az ötödik kötet után ebből még körülbelül százharmincezer szócikk hátra­van. Azaz egy cikkre a továbbiakban átlagosan kilenc-tíz sor jut. Mint gyakorló lexikonszerkesztőnek, vannak bizo­nyos tapasztalataim arról, milyen nehéz az egyébként ki­váló szakembereket ennyire tömör, azonkívül precíz, ere­deti, tárgyszerű, magyaros és közérthető fogalmazásra bírni, avagy a beérkező szövegekből ilyen cikkeket eszter­gálni.) A csodaleső izgalmával várom, mit tartalmaz majd a címlista eddig el nem készült, az aktuális információknak nyitva hagyott húsz százaléka, tudniillik abból az anyag­ból, amely mindennemű nagylexikon túlnyomó részét adja, tehát történelmi intézményekből és személyiségekből, földrajzi objektumokból, tudományos alapfogalmakból, nö­vény- és állatfajokból stb. éves átlagban viszonylag kevés új keletkezik. Az Encyclopaedia Britannica például meg­elégszik évente három-öt ezreléknyi új címszóval. Mindeme pozitívumokkal nem biztatnám Várnai Györ­gyit, ha nyilatkozatából nem éreznék ki némi idegességet. Csak az idegességnek tudom ugyanis tulajdonítani, hogy cégének kiadványáról kijelenti: „A Révai óta nem született Magyarországon nagylexikon (kivéve a 24 kötetes Új Idők Lexikonát - Sz. J.). Feltehetően ezenkívül nem is fog. Ez lesz az ezredvég utolsó magyar nyelvű gutenbergi nagyle­xikona.” Szavaiból ítélve tehát azzal a magyar nyelvű gu­tenbergi nagylexikonnal, amelyen százötven munkatár­sammal együtt dolgozom (köztük egészen jó nevek is ta­lálhatók), nem beszélve az eredeti Britannica háromezer­­hétszáz szerzőjéről (dettó) - s amely az ezredvégre csak­ugyan megjelenik -, szóval ezzel a lexikonnal nem az a baj, hogy magánvállalkozás (akárcsak a Magyar Nagylexi­kon) és nagyrészt az eladásokból fedezi költségeit (ellen­tétben a Magyar Nagylexikonnal), nem az a baj, hogy túl­zottan kozmopolita, nem az, hogy túlzottan keresztény­­konzervatív, nem az, hogy vannak benne hibák (mint a vi­lág minden referenszművében, beleértve a Magyar Nagy­lexikont is), nem az, hogy nem kezd elölről mindent, és nem is az, hogy valami egészen újjal próbálkozik, hanem az, hogy nincs. Ez az állítás pedig ellenkezik a tapasztala­ti tényekkel, amellett engem, személy szerint, bosszant. A PR- és reklámszakmában az ilyesmit elhallgatásnak neve­zik, a köznapi életben másnak. Nem szívesen használom a „nemzeti ügy” szókapcso­latot (manapság leginkább azt nevezik így, amivel valami baj van, és amihez sok állami pénz kellene). Azt viszont szégyennek tartom, hogy a magyar gazdaság és tudo­mány egyik fénykorában - a Panasszal - kezdődő hagyo­mány fél évszázadra megszakadt. Örvendetes, hogy egy­szerre ketten próbálnak, a maguk módján, új tradíciót kez­deni. Még akkor is, ha egyikük (a Nagy Magyar) kiadójá­ban fel sem ötlik, hogy hazánkban ilyesmi lehetséges. SZÉKY JÁNOS főszerkesztő Britannica Hungarica KÜL­ KRITIKA Lapunk támogatói SOROS Alapítvány Nemzeti Kulturális Alap Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány József Attila Alapítvány Szabad Sajtó Alapítvány Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapítvány Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság KOPINT-DATORG Konjunktúra Kutatási Alapítvány EGIS Gyógyszergyár Rt. ÉS MAGÁNSZEMÉLYEK

Next