Kritika 28. (1999)
1999 / 7. szám - Lengyel László: Új hatalmi egyensúly a világban
A hidegháború utáni korszak hatalmi egyensúlyát első ízben 1995 és 1997 között hozták létre. A korábbi kétpólusú világrend helyébe egy multipoláris világrendszer lépett. A boszniai békemegállapodás, az izraeli-palesztin békéltetés, az amerikai-kínai, orosz-kínai megállapodások, a NATO madridi csúcsértekezlete a keleti kiterjesztésről, mind-mind az új hatalmi rendezést támasztották alá. Az Egyesült Államok első volt az egyenlők között, de az európai regionális hatalmat az Európai Unió és Oroszország a maguk befolyási övezetében gyakorolhatták volna, akárcsak Ázsiában, ahol Japán és Kína töltötték be a regionális nagyhatalmak szerepét. A hatalmi egyensúly a globális gazdaság regionális osztottságán alapult. Az észak-amerikai NAFTA az Európai Unió és a délkeletázsiai „kis tigrisek” Japán központú gazdaságai versengésén és együttműködésén alapult. A biztonsági rendszerek hasonlóképpen regionálisak és korlátozottak. Az észak-atlanti biztonsági rendszer, a NATO, kizárólag saját szerződő feleinek területén volt felhasználható. Ázsiában nincs közös biztonsági rendszer, ennek következtében kétoldalú szerződések garantálják a térség biztonságát. A rendszer az univerzális kérdések megoldására a jaltai intézményeket tartotta meg, nevezetesen az ENSZ és szakosított szervezetei, az IMF, a Világbank, az ILO stb. kezelték volna a helyi összeütközéseket. Az 1995-97- es békerendszer a roosevelti világcsendőröket - Amerikát, Oroszországot, Kínát, Nagy-Britanniát és Franciaországot állította csatasorba, azzal a különbséggel, hogy a „béke nyerteseit” - Németországot és Japánt — ugyancsak közéjük emelte. Európában a NATO keleti kiterjesztése meghúzta az európai befolyási övezet határait. Lengyelország, Csehország és Magyarország belül került, a többi kelet-közép-európai ország a szürke zónába, a pufferövezetbe, illetve egyenesen az orosz befolyási területre. A NATO keleti kiterjesztői Oroszország gazdasági és politikai stabilizálódásával, együttműködő partneri viszonnyal számoltak. A Nyugat keleti kiterjesztése nem további gazdasági, politikai és katonai terjeszkedést jelzett, nem egy térfoglalás kezdetét, hanem ellenkezőleg, az 1989 utáni folyamat lezárását, védőfal kiépítését. A Nyugat azért terjesztette ki befolyási övezetét a maga korlátozottságában, hogy nyugodtan elvonulhasson Kelet- Európa többi részéből. A daytoni béke és általában a balkáni békecsinálás kizárólag a lecsendesítést szolgálta. Depacaverat - írná Tacitus, ami nem más, mint elhallgattatás, a légiók általi véres elnémítás. A békecsinálók semmiféle kockázatot nem akartak vállalni a Balkánon, és ezzel vállalták a legnagyobb kockázatot. Nem tudtak és akartak megállapodni egy átfogó rendezésben, amely magában foglalta volna a térség valamennyi államának és nemzetének érdekegyeztetését. Nemcsak Koszovót hagyták ki a békerendezésből, hanem a többi balkáni konfliktust is. Nem kívánták aktívan támogatni Milosevics utcákon hetekig sípolva tüntető ellenzékét, mert tartottak a béke megbomlásától. Nemhogy milliárdokat, de százmilliókat se akartak áldozni a térségre. A Nyugat kivonult és nem bevonult, ezért nem tudtak és akartak figyelni az elhagyottakra. Alig jött létre a multipoláris megbékéltetés és egyensúly, az ázsiai és az orosz válság, valamint a békerendszerből kimaradottak ellenállása azonnal felborította. Az ázsiai válság nem volt regionálisan kezelhető. A „regionális felelős” Japán maga is a válság egyik okozójává és elmélyítőjévé vált. Az Egyesült Államok megkísérelte Kínát nagyhatalmi partnerként bevonni a válság feltartóztatásába, de ez csak átmenetileg, az 1998-as kínai lelassulásig sikerült. A globális válságkezelő, a Nemzetközi Valutaalap mind a válság előrejelzésében, mind az ajánlott és kikényszerített megoldásokban sikertelennek bizonyult. Az ázsiai sikerországok gazdasági csődje és társadalmi bizonytalansága, Japán tartós recessziója, Kína lelassulása, valamint a rendezésből kimaradt India és Pakisztán kölcsönös atomfenyegetőzése új és megoldatlan helyzetet teremtettek Ázsiában. Mindezt az Egyesült Államok aktív és állandó beavatkozásával, biztonsági túlvállalásával igyekszik megoldani. Az 1998. nyári orosz gazdasági összeomlás megrendítette a nyugati hitet Oroszország nagyhatalmi szerepét illetően. Az Oroszország körüli öngerjesztő illúziók ellentétükbe csaptak. Immár semmiféle gazdasági és politikai jelentőséget nem tulajdonít az amerikai külpolitikai stratégiai tervezés Oroszországnak. A gazdasági válság hatására Oroszország jelentőségét India vagy Indonézia stratégiai súlyára szállították le. A Nyugat szemében Oroszország már se globális, se regionális nagyhatalom. A multipoláris rendszer ázsiai és keleteurópai nagyhatalmai megkérdőjeleződtek. Japán, Kína és Oroszország saját belső problémáikkal vannak elfoglalva, se erejük, se stratégiájuk, hogy mihez fogjanak a nekik adatott befolyási övezetben, nemhogy azon kívül. Az ázsiai válság még nem ült el, illetve a fokozatos gazdasági stabilizálódás egyes országokban - mint például Indonézia - társadalmi káosszal párosul. A japán és a kínai politikai és gazdasági rendszerek más-más okokból, de válaszút elé értek. Az ázsiai-amerikai liberalizáló modell megmutatta korlátait és veszélyeit, ugyanakkor az elzárkózó „ázsiai út”, „nemzeti út” modellek nem kecsegtetnek hosszabb távon sikerrel. Függésük az Egyesült Államok és az amerikai fogyasztói életforma képviselte globalizációtól inkább növekedett, mint csökkent. Oroszország területének és társadalmának összetartásáért küzd. A mellette húzódó „szürke zóna” válságba került országai Ukrajnától Bulgáriáig, Belarusztól Romániáig aligha számíthatnak orosz segítségre, de félhetnek az orosz szétesés vagy birodalmi hevület A hidegháború utáni első békere következményeitől. Kétségtelen, hogy az amerikai stratégák tarthattak attól, hogy a Jelcin utáni „vörös-barna” rendcsináló rendszer komolyabban igyekszik majd kiterjeszteni katonai befolyását a Balkánon, megfordítani a Nyugat-barát Romániát és Bulgáriát, és közvetlenül eljutni Jugoszláviáig. Mindez magyarázhatja azt a sietséget, amellyel a NATO a balkáni béketeremtést végrehajtani igyekszik, amíg Oroszország gyenge és ingadozó. Az egyensúly megbomlása maga alá temette a jaltai-potsdami békerendszerrel teremtett intézményrendszert. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyenrangú nagyhatalmakra, illetve a kétpólusú világra alkalmazva működött. De az ENSZ használhatatlannak bizonyult az egység teremtésében a boszniai, az iraki válságok idején, s az orosz, illetve kínai vétójog akadályozta a Nyugat új hatalmi egységének fellépését. A NATO nagyhatalmai úgy döntöttek, hogy újrarendezik a nemzetközi biztonsági rendszert. Felállították a civilizált, demokratikus, emberi jogokat tisztelő országok „rendjét”, miként Roosevelt, Churchill és Sztálin a maguk idejében az „antifasiszta négy csendőr” elvét érvényesítették. Bármiféle ellenszövetség illúzió. A sugarasan megszerveződő világgazdaságban és világpolitikában, ahol valamennyi nagyhatalom viszonya az Egyesült Államokkal való viszonyától függ, nem képzelhető el az Egyesült Államokkal és a NATO-val ellentétes stratégiai szövetség. Egy Kína-India-Oroszország stratégiai szövetségnek se gazdasági, se politikai alapjai nincsenek. A felek között igen alacsony és egyenlőtlen a gazdasági kapcsolatok szintje, s valamennyien közvetlenül függenek az amerikai és az európai gazdaságoktól. Politikailag sokkal inkább versenytársai, mint szövetségesei egymásnak. A magányos szuperhatalom Az ázsiai és az orosz válság elsőként kiélezte az amerikai-európai versengést, majd az euroatlanti együttműködés és összefonódás irányába hatott. Az euró bevezetése, a szigorú Maastricht-kritériumok teljesítése Európa részéről komoly kihívást jelentett az Egyesült Államok és a dollár számára. Ám ezzel egy időben az európai politikusok jelentős része Európa kiútját egy posztkeynesiánus nekilendítésben (recovery, Ankurbelung) látja, így amit Oskar Lafontaine megkísérelt a tőke ellenében a „bé- LENGYEL LÁSZLÓ Új hatalmi ég a világi A hatalmi egyensúly megbomlása 12 KRITIKA