Kritika 28. (1999)
1999 / 1. szám - Tardos Márton: A magyar gazdaság helyzetéről
a KRITIKA csökkentését és a közkiadások indokolt növelését. Egyrészt meg kell tartani, sőt javítani kell az államháztartási egyensúlyt, csökkentve a jövedelmek központosítását, miközben nemcsak az adók és járulékterhek mérséklésére kell törekedni, hanem nem szabad megfeledkeznünk a struktúraátalakító, munkahelyteremtő beruházások ösztönzéséről, az infrastruktúra és a közszolgáltatások, valamint az elmaradó régiók és a válság által különösen visszavetett ágazatok (elsősorban a mezőgazdaság) helyzetének fejlesztéséről. Ugyancsak ellentmondó az a követelmény, hogy a beruházásokban aktív szerepet játszó külföldi tőkét nemcsak bent kell tartani az országban, hanem elő kell segíteni a tőkeimport további növekedését is. Emellett törekedni kell arra is, hogy a külföldi tőke által itt megtermelt nyereségből magyarországi beruházás legyen. Be kell látni, hogy e célok elérésére a nagy multinacionális cégeknek nyújtott speciális adókedvezmények már időszerűtlenek. Ehelyett beruházási tőke támogatását kell általánossá tenni, kiterjesztve a kevesebb szabad tőkével és sok gonddal működő hazai vállalatokra, nem feledkezve meg ezen belül a kis- és középvállalatokról. Ellentmondásos követelmények fogalmazódnak meg az infláció megfékezésére irányuló monetáris politika terén is. Az infláció megfékezése nem jelenti azt, hogy ha egyes energiahordozó-árak még mindig a világpiaci színvonal alatt vannak, vagy ha az energiaárak nem teremtenek kedvező feltételeket az energiapiacon működő vállalatok közti piaci versenyhez, vagy nem megfelelően ösztönzik az energiatakarékosságot, akkor az infláció csökkentése érdekében sem szabad elállni az energiaárak ésszerű növelésétől. Hasonló módon az árfolyam-politika az infláció csökkentésének nemes szándéka ellenére sem korlátozhatja az export- és importhelyettesítő tevékenység ösztönzését. Ugyanígy az infláció fékezése érdekben nem alkalmazhatunk olyan kamatpolitikát, amely korlátozza a megtakarítások és a beruházások növekedését. Nemcsak a lakosságot kell megtakarításai növelésére ösztönözni, hanem biztosítani kell, hogy a vállalatok a hatékony beruházások végrehajtásához viszonylag kedvező kamatfeltételek mellett jussanak hitelhez, sőt azt is el kell érni, hogy az inflációs várakozások se gyengítsék a gazdaság stabilitását. Az egymásnak sok szempontból ellentmondó feladatok világosan mutatnak rá arra, hogy - véleményem szerint - a felgyorsuló növekedés, az európai felzárkózás előfeltételeinek megteremtése a kormánytól és az ezzel foglalkozó állami szervektől a gazdaságpolitika művészetének magas szintű gyakorlását követeli meg, amihez a mindenkori kormánynak csak a legjobbakat, sok szerencsét lehet kívánni. Mi várható ebben a vonatkozásban a jelenlegi kormánytól? Az Orbán-Torgyán-kormány célkitűzései kétségtelenül ambiciózusak. Nem lehet megfeledkezni azonban arról sem, hogy egy ilyen nagy igényű program meghatározására az előfeltételeket vitathatatlanul azok az intézkedések (Bokros-csomag stb.) teremtették meg, melyeket korábban a mai kormánypártok képviselői és támogatói embertelennek és néprontónak minősítettek. Az új kormánykoalíció által 1998-ban meghirdetett program minden akciójáról - a tényleges folyamatokra utaló reális érveket nélkülözve - azt akarja sugallni, hogy ezek, az előző kormány céljaival ellentétben, a magyar nemzeti érdekeket képviselik, szembeszállva a Washingtonból származó, világméretű nyomásnak, és az azoknak megfelelni akaró hazai politikusok nemzetrontó törekvéseinek. A piaci rendszer kialakulása, a gazdasági erők liberalizálása a globalizálódó világban - be kell látni - valóban sok, rövid távon mindenképpen kedvezőtlen hatást váltott és vált ki. Mégis tudni kellene, hogy egyrészt az adott világgazdasági környezetben a magyar állampolgár számára jobb programot, mint az alkalmazkodás programját nem ismerünk. Másrészt föl kell ismerni azt is, hogy a tízmilliós Magyarország nem elég erős ahhoz, hogy a kedvező és kedvezőtlen változásokat egyaránt hordozó globalizálódó kapitalizmust a magyar határokon megállítsa. (Szél ellen, ásványvízzel, piros tojást festeni nem lehet.) Ebből következik, hogy káros, bár egyes politikai erők számára átmeneti sikereket is ígér, ha az alkalmazkodás és a globalizálódó világ lehetségesnek tűnő, reformokkal történő átalakítása helyett a nemzeti ellenállás hangulatát keltjük. Ezek után térek rá magára a program elemzésére, amelynek egyes elemeit, véleményem szerint, három csoportba lehet osztani. A program egyrészt igyekszik a gazdasági viszszaesés és annak korrigálása során megzavart társadalom közérzetét javítani, ennek megfelelően kiemelten foglalkozik a családok támogatásával, a foglalkoztatottak számának növelésével, a jövedelmeket sújtó adó- és járulékfizetési kötelezettségek mérséklésével, a közbiztonság javításával, valamint az oktatásban az egyenlő esélyek megteremtésével. Másrészt igyekszik betartani a kialakult, fenntartható gazdasági növekedés előfeltételeit, ennek hatására csökkenteni kívánja, illetve a GDP 4%-a alatti szintre kívánja korlátozni az államháztartás deficitjét, a szükségessé váló banki konszolidáció költségeit nem számítva. Harmadrészt az állam a pénzügyi keretek feletti döntési lehetőségeket a kormányfői hivatal (kancellária) kompetenciájának növelésével, az elkülönült pénzügyi alapok központosításával és a tb önállóságának megszüntetésével centralizálja. A három célrendszer közül általánosságban - a lényeget sokszor meghatározó részletektől eltekintve - csak az utolsóval, az erőteljes központosítással kapcsolatosan, merülnek fel egyértelmű kifogások. A társadalom által választott szervek közvetlen ellenőrzési lehetőségének a nemzetközi gyakorlatban kialakult normáihoz képesti csökkentésével csak akkor lehetne egyetérteni, ha úgy vélnénk, hogy a kormányok mindenütt a világon korruptak, sajátos önérdek képviselői. Továbbá azt is fel kellene tételezni, hogy ez alól egyedüli kivétel a jelenlegi magyar kormány. Az Orbán-Torgyán-kormány az egyedüli a világon, amely a nemzet felvilágosodott érdekérvényesítését biztosítani tudja, így a fölötte gyakorolt társadalmi, parlamenti ellenőrzés felesleges, sőt egyenesen rontaná tevékenységük hatékonyságát. Ez a feltevés azonban messze van a valóságtól. Ebből egyenesen következik, hogy nem a döntési jogok központosítására van szükség, hanem a sehol sem tökéletes és a magyar feltételek közt vitathatatlanul lényeges javításra szoruló társadalmi ellenőrzés csatornáinak javítására. Ezek után térek csak rá az éppen aktuális, 1999. évi költségvetés első és második csoportjába tartozó elemek várható közvetlen hatásainak értelmezésére. Nem lehet teljesen alaptalannak tekinteni az előterjesztő pénzügyminiszter — Járai Zsigmond - állítását, hogy ez az utolsó évtized legjobb költségvetése. A deficit nagyságára és a jövedelmek állami újraelosztásának mértékére vonatkozó javaslatok valóban igen dicséretes tendenciákat tükröznek. Két területen mégis súlyos veszélyeket rejt magában a költségvetés. Egyrészt kétséges, hogy reálisak-e az egyensúly irányába mutató változások. A probléma részben abból adódik, hogy a kormányzó pártok még a választások előtt igen jelentős adó- és járulékcsökkentést ígértek, de szembekerülve az élet realitásával, gyakorlatilag nem csökkentették ezeket a terheket, hanem átszabták a terhek szerkezetét. Az államháztartás bevételeit pedig az adóbehajtás hatékonyabbá tételével kívánják növelni. A tervezet racionalitásával szemben felvetődik azonban, hogy a kiadási oldal fedezéséhez elégségesek-e az előirányzott intézkedések. A Pénzügyminisztérium korábban alkalmazott technikájával ellentétben, az 1999. évi költségvetési előterjesztésben az áfa, a társaságiadó- és a személyijövedelemadó-bevételek növekedése valószínűleg túlméretezett. Az adóbeszedéssel kapcsolatos hatósági és szervezeti intézkedések iránti várakozások bizonyosan túlzottak akkor is, ha a hatósági jogok növelése miatt felmerülő jelentős társadalmi feszültségek kedvezőtlen hatásától el is tekintünk. Ennél is nagyobb gond van a költségvetés kiadási oldalán. A Fidesz és a kisgazdapárt a választások előtt jelentős kiadásnövekedést tervezett, a családok, elsősorban a középrétegek támogatása, valamint az iskolaügy, az egészségügy és az infrastrukturális beruházások, a közúti forgalom fejlesztése terén. A kormányzó pártok a költségvetés összeállításakor azonban már belátták, hogy ezekre az akciókra csupán szerény többletet irányozhatnak elő. Az ígéretek és a realitások közti szakadékot a költségvetés vitája során a kormánypártok azzal próbálták kezelni, hogy fenntartották majd’ minden területen a változások látszatát. Ez az eljárás átmenetileg valóban ígér politikai sikereket (szólna, ha mondom...). Amikor azonban a bérből élők ki fogják nyitni fizetési borítékukat, illetve közvetlen szükségleteik beszerzésével lesznek elfoglalva, jelentősen csalódni fognak, ami sajnos nemcsak a kormány, hanem a demokratikus rendszer iránti bizalmat is csökkenteni fogja. A megfogalmazott ígéretek és a lehetőségek közti szakadék áthidalása érdekében a törvényben előírt nyugdíjnövelés mértékét előkészítetlenül és politikailag elviselhetetlen módon - a nyugdíjasokat félretájékoztatva - csökkentették. Egyes infrastrukturális beruházásokat leállítottak. (Itt nemcsak a Nemzeti Színház és a budapesti déli metróvonal építésének leállítására gondolok, hanem az infrastrukturális fejlesztésekre rendelkezésre álló költségek csökkentésére, például az autósztrádák építésére, ezen belül az M3-as autóút építésének folytatására is). Ezenkívül azzal is próbálkoztak, hogy a programban megfogalmazott célok megvalósításához a központi kormányzati szervek pénzeszközeit növelték, miközben e feladatok végrehajtásában döntő szerepet játszó önkormányzatok rendelkezésére álló forrásokat csökkentették. A korábban megindított fejlesztések és a politikailag beharangozott stratégiai programok leállítását vagy jelentős csökkentését ugyanis a kormány-