Kritika 28. (1999)
1999 / 5. szám - Balogh Ernő: Melbourne-i anziksz
Sallipoli - e számunkra bizony nem sokat mondó törökországi helynevet kivétel nélkül minden tősgyökeres ausztrál ismeri. Hozzá ugyanis eddigi történelmük egyik legemlékezetesebb eseménye kötődik. Az első világháborúban - „The Great War” - az ausztrál katonák az itteni partraszálláskor estek át a régóta izgalommal várt tűzkeresztségen. „Most már mi is tudjuk azt, amit más nemzetek”... - írta öntudatosan nem sokkal a drámai esemény után az egyik nagy becsben tartott költőjük. A távoli kis félsziget hamar jelképpé vált, a legendás tájak felkeresése napjainkban is az utazási irodák ajánlatai között szerepel. A meredek hegyoldalak sok ezer „digger” végső nyughelyét rejtik. A Dardanellák e vidéke - ausztrál történészek, publicisták szívesen emlékeztetnek erre - nincs messze az egykori Trójától vagy attól a nem kevésbé híres helytől, ahol a hatalom törvényével szembeszálló Antigoné, az emberség elemi normáihoz ragaszkodva, eltemette a belháborúban elesett testvérét. A „genius loci” emlegetésével az ausztrál fiúk e kései, elkeseredett küzdelmei is szinte mitologikus magasságokba emelkednek. „Egyelőre életben maradtam, bár nehezen tudnám megmondani, hogy miként, mivel néhányszor csak az elképzelhető legfantasztikusabb módon menekültem meg.......e mészárlás közepette azt kell mondanom, hogy akkor leszek a legboldogabb, ha ennek a háborúnak vége lesz, mivel ez egyszerűen borzalmas...” - írja az egyik ausztrál kiskatona, aki korábban alig várta, hogy a fronton lehessen. Hát most ott van. Valahol Gallipolinál. Maga a hadjárat Churchill akkoriban az admiralitás első lordja, vagyis a korabeli világ legerősebb hadiflottájának politikai irányítója - látványos, ám kellően át nem gondolt ötlete volt, amihez aztán - tetézve a bajt - hónapokon keresztül konokul ragaszkodott. Az elképzelés formátumos volt, méltó kiagyalójához: törökországi partraszállással gyorsan padlóra küldeni a háborúban addig nem nagyon jeleskedő, bomlófélben levő birodalmukkal bajlódó törököket, ezzel szabad hajózást biztosítani a Fekete-tengeren a szövetséges orosz csapatok számára, s a Balkánon nyitandó új fronton térdre kényszeríteni az ellenséget. A terv szellemes, merész ívű - csak éppen megvalósíthatatlan. Az akciót vezető parancsnokok számára már a kezdet kezdetén teljességgel nyilvánvaló volt, hogy az eszelős vállalkozás sorsa csak a súlyos kudarc lehet. Az ausztrál, új-zélandi - és a velük együtt harcoló angol, francia, indiai - katonák az első pillanattól fogva egyszerűen reménytelen helyzetbe kényszerültek. A Dardanellák olyan pontján szálltak partra, ahol a terepviszonyok totálisan kedvezőtlenek voltak: a tengertől néhány méterre alpinistáknak valóan meredek, bozótos hegyoldal magasodott, ennek minden stratégiai pontját ellenfelük birtokolta. Ráadásul a törökök az előkészítő manőverek alapján tisztában voltak a szövetségesek terveivel, felkészülten várhatták a támadást. Haderejük jelentős részét - professzionális német tisztek vezetésével - a félszigetre és közvetlen környékére csoportosíthatták. Jó előre gondosan megerősített állásaikat gyakorlatilag lehetetlenség volt elfoglalni. A szövetségesek itteni hadjárata szinte iskolapéldája annak, hol és miként nem szabad partraszállást kezdeményezni. Már a támadás első napjának végén az ausztrál parancsnokok számára világos lett: a stratégiai célt - vagyis a Dardanellákon át a török fővárost - aligha fogják elérni, sőt a puszta túlélés is kétséges. Ezért - logikusan - engedélyt kértek a visszavonulásra. Ezt, nem alaptalanul hivatkozva arra, hogy a csapatok elszállítása - így, előkészítetlenül - rengeteg áldozatot követelne, kerek perec megtagadták tőlük. Kezdetét vette tehát a hónapokon át tartó állóháború: az ausztrálok beásták magukat (innen a becenevük: „diggerek”), újabb és újabb elkeseredett rohamokkal igyekeztek megszerezni a legfontosabb magaslati pontokat, de gyakorlatilag mindvégig csupán azt a keskeny sávot tudták tartani, amit a partraszállás első néhány órájában elfoglaltak. Állásaikat a törökök folyamatosan tüzelték, az állandó stressz alig elviselhető lett, ráadásul rosszul szervezték meg ellátásukat, a sebesültek kezelését (a súlyosabb eseteket Egyiptomba kellett szállítani!), élelemről és vízről - képtelen logisztikai problémák forrásaként - csak tengeri úton lehetett gondoskodni, nem készültek fel az időjárás viszontagságaira (az itteni klíma legalább olyan rossz, mint a melbourne-i - jegyezte meg az egyik kiskatona), a higiénia legelemibb szabályait sem lehetett betartani, ezért járványok tizedelték őket. Néhány hónap múltán a csapatok jelentős része gyakorlatilag harcképtelenné vált. Végül a tél beálltával kivonták őket - „jött, látott, és kapitulált”, jegyezte meg epésen Churchill a Dardanellákon állomásozó egységek új, a feltétlen visszavonulást kezdeményező brit parancsnokáról. (Aki azonban - Churchill-lel ellentétben - legalább egyszer látta a helyszínt...) S némiképp paradox módon ez lett a hadjárat egyetlen igazán sikeres epizódja, mindössze két embert veszítettek a több tízezernyiből vaktában kilőtt ellenséges golyók ölték meg őket. Az akció aligha mérhető a nyugati front eseményeihez, hadseregeket érintő csapatmozdulataihoz, a kétségtelenül súlyos próbatételek sem hasonlíthatók az ottani borzalmas veszteségekhez, valódi tömegmészárlásokhoz. A pozieres-i csatában rövid idő alatt csaknem huszonháromezer ausztrál esik el, ehhez képest Gallipoli nyolcezer halottja „csekélységnek” tűnik. (A sebesültek számát is tartalmazó összveszteség több mint huszonhétezer fő volt, a körülbelül ötvenezres ausztrál kontingensnek ez több mint a fele, ami azért igen magas arány.) Az egész vállalkozás voltaképp egy mellékhadszíntér rövid epizódjának bizonyult, ami ráadásul súlyos vereséget hozott. Végül ezt a csapást egy jelentékeny erejűnek nehezen tekinthető ellenfél mérte rájuk. S mégis a modern Ausztrália születésének egyik legfontosabb eseménye lett: idővel egyre nagyobb legendája máig eleven. „Gallipoli ama kis parti sávja örökké Ausztrália része marad” - fogadkoztak a szónokok a visszavonulás hírének megérkezése után. ANZAC - alighanem ez az egyik legsűrűbben felbukkanó ausztrál mozaikszó. Az Australian and New Zealand Army Corps (ausztrál és új-zélandi hadtest) hivatalos elnevezést rövidíti, az első világháborúban részt vett egységeket mindenki csak ebben a formában emlegeti. Ami később - a legenda terebélyesedésével, nagy nemzeti mítosszá emelkedésével - kicsit zavaró lett, hiszen az ehhez kötődő heroikus tettekben, tetszik, nem tetszik, osztozniuk kell a szomszéddal. De ANZAC-ról szólva itt mindenki elsősorban az ausztrálokra gondol. . imam Az első világháború poklába elhajózó ausztrál fiatalok önkéntesek voltak A hadüzenetek híre - mint szinte mindenhol a világon - Ausztráliában is lelkesedést váltott ki, az ifjú férfiak tolongtak a toborzóirodáknál. Extrém esetek is akadtak: volt olyan, aki több mint háromezer kilométert utazott, míg végre sikerült besoroztatnia magát. Voltak, akik eladták a farmjukat, felszámolták az üzletüket, csak hogy mehessenek. A jelentkezési hisztériában meglett férfiak fakadtak sírva, amikor elutasították őket; a fiatalok úgy vélték, a lányok rájuk sem néznek majd, ha alkalmatlanoknak bizonyulnak. S persze az életre szóló izgalmas kaland, a KRITIKA Wa* ,der*