Kritika 28. (1999)
1999 / 5. szám - Balogh Ernő: Melbourne-i anziksz
világlátás, a nagy - történelmi ügyben való részvétel élménye, a fizetés (az ausztrálok a brit katonák Zsoltijának hatszorosát kapták!) vagy egyszerűen a magánéletbeli problémák, esetleg a munkanélküliség elől való menekülési lehetőség mind-mind mozgósító erejűnek bizonyulhatott. Továbbá 1914 augusztusában, szeptemberében a többség úgy vélte: karácsonyra úgyis vége lesz az egésznek. Persze, ezek a motívumok korántsem csak az ausztrálokat jellemezték: a kanadaiak indítékai például lényegében ugyanezek voltak. Az önkéntesség azonban, miként erre a kiemelkedő történész, Ken Inglis figyelmeztet, az első világháborús ausztrál csapatoknak szinte az egyedüli valóban megkérdőjelezhetetlen specifikuma. A háború kezdetén még több ország is az önkéntesség elvét követte. De csak az ausztrálok tartottak ki mindvégig mellette. Mivel a jelentkezők száma messze meghaladta a brit igényeket, a hivatalos szervek egyre magasabb követelményeket támasztottak, a kiválasztottak így valóban az akkori népesség legrátermettebbjei voltak. A brit hadvezetés 20 000 katonát kért, ezt a keretet napok alatt betöltötték. Később majd egyre növekednek a szükségletek, több százezernyien húznak uniformist, s hajóznak európai harcterek felé, s az évek múltával fokozatosan csökken a jelentkezési láz, végül az ausztrál kormánynak már a kötelező szolgálat bevezetését kell fontolgatnia. (Ezt azonban a szabadságjogaira oly kényes ausztrál társadalom két - egymást követő - népszavazáson is elutasítja. A mindkét esetben igen szoros végeredmény ugyanakkor az ausztrál társadalom megosztottságát tanúsítja.) Az első kiválasztottak még azon izgultak, nehogy a háború véget érjen, mire odaérnek. A későbbiek azonban tudták: még időben érkeznek ahhoz, hogy esetleg sose térhessenek vissza. A lelkesült tömeghangulat hatására a nyilván jelentős számú kétkedők hamar marginalizálódtak, jó időre szinte teljesen elhallgattak. Koszorús költők az újjászületés, a megtisztulás, a dicsőség pillanatait remélték a közelgő véres küzdelmektől. „Az utolsó katonáig és az utolsó shillingünkig” kitartunk - ígérte Ausztrália támogatását a korabeli miniszterelnök. Vagyis a többség számára nem igazán vetődött föl az, hogy mi közünk is van ehhez a távoli konfliktushoz, az Osztrák-Magyar Monarchia problémáihoz vagy az európai erőviszonyok átrendeződéséhez. A társadalom széles köreiben roppant erős volt a hatalmas brit birodalomhoz való tartozás élménye (amit a népesség összetétele is kézenfekvővé tesz: csak a háborút közvetlenül megelőző években négyszázezer brit emigráns érkezett Ausztráliába, érzelmi kötődéseikből fakadóan a részvételnek egyszerűen nem volt alternatívája: ha Anglia hadba lép, magától értetődően ott a helyünk nekünk is. Sőt a fenyegetettség csak fokozta az elkötelezettséget, a gyarmat végre úgy érezhette: a nagy egész fontos, aktív része lett, rajta is múlik valami, küldetése van. Az addig folyvást háttérben maradó kolónia mindenképp bizonyítani szerette volna az anyaország és a világ előtt, hogy Ausztrália az impérium nem akármilyen tartománya. Talán a legkülönb: „Az új világból érkeztünk, hogy a régit meghódítsuk” - vetette papírra a gallipoli partraszállás előtt az ambiciózus Mitchell tizedes, híven jelezve az akkoriban alig ötmilliós Ausztrália hadba lépett fiainak önérzetességét. Az ausztrálok eddig - a búr háborúba küldött több ezer fős kontingens kivételével - nem vettek részt a birodalom történelemformáló vállalkozásaiban, legendássá váló harcaiban, holott a fiatal nemzedékek szocializációjában ezek kitüntetett szerepet kaptak. Hasonlóképpen a maszkulin értékrendet középpontba állító saját hagyományaikhoz, ezért a csatatereken való megmérettetés az itteni fiatal férfiak számára kiváltképp vonzó kihívás lehetett: végre megmutathatjuk, mit tudunk. (A kiképzőtáborokban írt naplórészleteik, leveleik tanúsága szerint valóban mielőbb a frontra akartak kerülni.) E sokféle indíttatás eredőjeként Ausztráliában majdhogynem nagyobb lett a háborús elszántság, mint az anyaországban. A fronton aztán folyamatosan - és eleinte nem csekély szorongással - állandóan összehasonlították magukat a brit katonákkal. Sokuk majd - okkal vagy ok nélkül - egyre inkább úgy látja, hogy válságos helyzetekben az angolok nem is olyan mintaszerűen viselkednek, hogy fenyegetettségükben a pozícióikat könynyebben feladják. Ezek az angolok már nem egészen azok, akik a múlt század ragyogó győzelmeit aratták, akik megverték Napóleont is - vonták le a következtetést. Ez növelte önbizalmukat, mely szintén hozzájárult ahhoz, hogy a háború végére csapataiknak legendás híre kerekedett. A háborúba még azzal a tudattal mentek, hogy nagyjából ők is olyanok, mint az angolok, vagy olyanoknak kell lenniük. Időközben mind nyilvánvalóbb lett: mások, mint az „otthoniak”, s ez a különbség értékek forrása lehet. Vagyis az első világháború megmutatta, hogy Ausztrália lakói nemcsak a birodalom, a korona végsőkig hűséges alattvalói, hanem egyben önálló karakterűvé fejlődő, öntudatát részben már ebből merítő nemzet polgárai is. Az ausztrálok a háborúban mindenekelőtt az individuális képességeiket szerették volna bizonyítani, ezzel szemben nagy csalódás volt ez a virtus e kései híveinek - a modern haditechnika az egyént teljesen eljelentéktelenítette, a korábbi hősies küzdelmeket irtózatos mészárlásokká változtatta. A kiképzés során az angol tisztek nem győznek panaszkodni az ausztrál katonák fegyelmezetlenségére. Sosem tisztelegnek, egyenruhájukat szabálytalanul viselik, semmire sem kérnek engedélyt, ha kedvük tartja, otthagyják a tábort, s bemennek a városba, sűrűn látogatják a bordélyházakat (rengeteg nemibeteg lesz majd közöttük), esténként lerészegednek, ilyenkor nem lehet bízni velük. Néhány katona inkább több kilométernyit került mindennap, csak hogy ne kelljen tisztelegnie az egyik angol elöljárónak. Nem éppen katonás vonások. De szerves részei már akkor is az ausztrál mentalitásnak. Rövid saját történelme során Ausztrália nem viselt hadat, nincsenek önálló, kikristályosodott katonai hagyományai - a gyarmat védelmét sokáig kizárólag a brit flotta látta el. Másrészt az arisztokratikus előjogok teljes hiánya, valamint az emberek közötti egyenlőséget természetes adottságnak tekintő pionírtradíciók következtében ez a társadalom nem nagyon fogad el semmilyen eredendő tekintélyt. A tisztelet csak annak jár, aki bizonyította, hogy megérdemli. Mi közünk egy számunkra ismeretlen, ki tudja milyen feljebbvalóhoz? - gondolták az ausztrál kiskatonák, s büntetés ide vagy oda, továbbra sem szalutáltak. Ráadásul sohasem feledték - s másoknak sem engedték feledni -, hogy ők önkéntesek, akik készek ugyan a harcban az életüket is feláldozni, de civil normáikat eközben sem hajlandók feladni. A frontot egyébként sokan közülük épp azért tartották még mindig vonzóbbnak, mert ott, az állandó életveszélyben sokkal kisebb tere maradt az általuk gyűlölt, megvetett katonai formaságoknak. Az ausztrál önkéntesek jelentős része a legendás outbackból, a lowlból jött, vagyis a hatalmas kontinens alig megközelíthető belső részeiből, ahol még ma a repülőgépen érkező orvos, védőnő, az internetes távoktatás, a mobiltelefon korában is igen kemény az élet. A századforduló tájékán pedig a szinte teljes elszigeteltség nem akármilyen lelki-testi adottságokat, képességeket igényelt. Az innen származottak megszokták azt, hogy magukra vannak utalva. Katonaként is tudtak és mertek önállóan dönteni, cselekedni, ha sürgős kényszerhelyzet adódott, nem vártak arra, míg valamelyik tiszt végre megmondja nekik, mi a teendő. Az egyik leghíresebb ausztrál rendező, Peter Weir filmet forgatott Gallipoliról. Klasszikussá vált alkotás, mely a történteket az ausztrál mentalitás sajátosságai szempontjából értelmezi. A nyitóképsorokban egy fiatal fiú - Archy, a főhős - futóversenyre készül, iszonyatos erőfeszítéssel, teljes erőbedobással tréningezik, bármi áron győzni szeretne. S a film befejezésében ugyanezzel az elszántsággal ugrik ki a lövészárokból, és fut a török állások felé, minden társát elhagyja, már éppen elérné a célt, amikor egy géppuskasorozat végez vele. Az ausztrál hősiesség egyik forrását tehát a rendező, miként ezt a filmről szóló kritikák kiemelik, abban a roppant erős versenyszellemben látja, mely szinte a kezdetektől jellemezte - és ma is jellemzi - az ausztrálokat. Ebben ott rejlik a sokat emlegetett folyamatos bizonyításkényszer, a birodalom perifériáján élőnek állandóan teljesítenie, sőt túlteljesítenie kell ahhoz, hogy elismertesse magát, hogy önbizalmát megerősíthesse. A háborúban az ausztrál kiskatonák jó ideig a versengés logikáját próbálták követni: ki az ügyesebb, a merészebb, az erősebb és gyorsabb. De csalódniuk kellett, amikor a valóság kíméletlenül rádöbbentette őket: a tűzerő, a kaliber jóval fontosabb az egyéni kvalitásoknál, végül is ez nem az a verseny, amire oly izgatottan készültek. A bajtársiasság a Peter Weir által kiemelt másik lényeges mentalitásbeli vonás: ez is szinte a kezdetektől fellelhető. A főhős pusztulását okozó - teljesen értelmetlen - roham előtt az ausztrál tiszt futárt akar küldeni a brit parancsnokhoz, melyben az akció mielőbbi