Kritika 28. (1999)

1999 / 5. szám - Balogh Ernő: Melbourne-i anziksz

világlátás, a nagy - történelmi­­ ügyben való részvétel élménye, a fizetés (az ausztrálok a brit katonák Zsolti­jának hatszorosát kapták!) vagy egyszerűen a magán­életbeli problémák, esetleg a munkanélküliség elől va­ló menekülési lehetőség mind-mind mozgósító erejű­nek bizonyulhatott. Továbbá 1914 augusztusában, szeptemberében a többség úgy vélte: karácsonyra úgy­is vége lesz az egésznek. Persze, ezek a motívumok ko­rántsem csak az ausztrálokat jellemezték: a kanadaiak indítékai például lényegében ugyanezek voltak. Az önkéntesség azonban, miként erre a kiemelkedő történész, Ken Inglis figyelmeztet, az első világhábo­rús ausztrál csapatoknak szinte az egyedüli valóban megkérdőjelezhetetlen specifikuma. A háború kezde­tén még több ország is az önkéntesség elvét követte. De csak az ausztrálok tartottak ki mindvégig mellette. Mivel a jelentkezők száma messze meghaladta a brit igényeket, a hivatalos szervek egyre magasabb követel­ményeket támasztottak, a kiválasztottak így valóban az akkori népesség legrátermettebbjei voltak. A brit had­vezetés 20 000 katonát kért, ezt a keretet napok alatt betöltötték. Később majd egyre növekednek a szük­ségletek, több százezernyien húznak uniformist, s ha­józnak európai harcterek felé, s az évek múltával foko­zatosan csökken a jelentkezési láz, végül az ausztrál kormánynak már a kötelező szolgálat bevezetését kell fontolgatnia. (Ezt azonban a szabadságjogaira oly ké­nyes ausztrál társadalom két - egymást követő - nép­szavazáson is elutasítja. A mindkét esetben igen szoros végeredmény ugyanakkor az ausztrál társadalom meg­osztottságát tanúsítja.) Az első kiválasztottak még azon izgultak, nehogy a háború véget érjen, mire odaérnek. A későbbiek azonban tudták: még időben érkeznek ah­hoz, hogy esetleg sose térhessenek vissza. A lelkesült tömeghangulat hatására a nyilván jelen­tős számú kétkedők hamar marginalizálódtak, jó időre szinte teljesen elhallgattak. Koszorús költők az újjá­születés, a megtisztulás, a dicsőség pillanatait remélték a közelgő véres küzdelmektől. „Az utolsó katonáig és az utolsó shillingünkig” kitartunk - ígérte Ausztrália támogatását a korabeli miniszterelnök. Vagyis a több­ség számára nem igazán vetődött föl az, hogy mi kö­zünk is van ehhez a távoli konfliktushoz, az Osztrák-Magyar Monarchia problémáihoz vagy az eu­rópai erőviszonyok átrendeződéséhez. A társadalom széles köreiben roppant erős volt a ha­talmas brit birodalomhoz való tartozás élménye (amit a népesség összetétele is kézenfekvővé tesz: csak a há­borút közvetlenül megelőző években négyszázezer brit emigráns érkezett Ausztráliába, érzelmi kötődé­seikből fakadóan a részvételnek egyszerűen nem volt alternatívája: ha Anglia hadba lép, magától értetődően ott a helyünk nekünk is­. Sőt a fenyegetettség csak fo­kozta az elkötelezettséget, a gyarmat végre úgy érez­hette: a nagy egész fontos, aktív része lett, rajta is mú­lik valami, küldetése van. Az addig folyvást háttérben maradó kolónia mindenképp bizonyítani szerette vol­na az anyaország és a világ előtt, hogy Ausztrália az impérium nem akármilyen tartománya. Talán a legkü­­lönb: „Az új világból érkeztünk, hogy a régit meghó­dítsuk” - vetette papírra a gallipoli partraszállás előtt az ambiciózus Mitchell tizedes, híven jelezve az akko­riban alig ötmilliós Ausztrália hadba lépett fiainak ön­érzetességét. Az ausztrálok eddig - a búr háborúba küldött több ezer fős kontingens kivételével - nem vettek részt a bi­rodalom történelemformáló vállalkozásaiban, legen­dássá váló harcaiban, holott a fiatal nemzedékek szo­cializációjában ezek kitüntetett szerepet kaptak. Ha­sonlóképpen a maszkulin értékrendet középpontba ál­lító saját hagyományaikhoz, ezért a csatatereken való megmérettetés az itteni fiatal férfiak számára kivált­képp vonzó kihívás lehetett: végre megmutathatjuk, mit tudunk. (A kiképzőtáborokban írt naplórészleteik, leveleik tanúsága szerint valóban mielőbb a frontra akartak kerülni.) E sokféle indíttatás eredőjeként Ausztráliában majdhogynem nagyobb lett a háborús elszántság, mint az anyaországban. A fronton aztán folyamatosan - és eleinte nem csekély szorongással - állandóan összehasonlították magukat a brit katonákkal. Sokuk majd - okkal vagy ok nélkül - egyre inkább úgy látja, hogy válságos helyze­tekben az angolok nem is olyan mintaszerűen visel­kednek, hogy fenyegetettségükben a pozícióikat köny­­nyebben feladják. Ezek az angolok már nem egészen azok, akik a múlt század ragyogó győzelmeit aratták, akik megverték Napóleont is - vonták le a következte­tést. Ez növelte önbizalmukat, mely szintén hozzájá­rult ahhoz, hogy a háború végére csapataiknak legen­dás híre kerekedett. A háborúba még azzal a tudattal mentek, hogy nagyjából ők is olyanok, mint az angolok, vagy olya­noknak kell lenniük. Időközben mind nyilvánvalóbb lett: mások, mint az „otthoniak”, s ez a különbség ér­tékek forrása lehet. Vagyis az első világháború meg­mutatta, hogy Ausztrália lakói nemcsak a birodalom, a korona végsőkig hűséges alattvalói, hanem egyben önálló karakterűvé fejlődő, öntudatát részben már eb­ből merítő nemzet polgárai is. Az ausztrálok a háborúban mindenekelőtt az indivi­duális képességeiket szerették volna bizonyítani, ezzel szemben­­ nagy csalódás volt ez a virtus e kései hívei­nek - a modern haditechnika az egyént teljesen elje­­lentéktelenítette, a korábbi hősies küzdelmeket irtóza­tos mészárlásokká változtatta. A kiképzés során az angol tisztek nem győznek pa­naszkodni az ausztrál katonák fegyelmezetlenségére. Sosem tisztelegnek, egyenruhájukat szabálytalanul vi­selik, semmire sem kérnek engedélyt, ha kedvük tart­ja, otthagyják a tábort, s bemennek a városba, sűrűn lá­togatják a bordélyházakat (rengeteg nemibeteg lesz majd közöttük), esténként lerészegednek, ilyenkor nem lehet bízni velük. Néhány katona inkább több ki­lométernyit került mindennap, csak hogy ne kelljen tisztelegnie az egyik angol elöljárónak. Nem éppen katonás vonások. De szerves részei már akkor is az ausztrál mentalitásnak. Rövid saját törté­nelme során Ausztrália nem viselt hadat, nincsenek önálló, kikristályosodott katonai hagyományai - a gyarmat védelmét sokáig kizárólag a brit flotta látta el. Másrészt az arisztokratikus előjogok teljes hiánya, va­lamint az emberek közötti egyenlőséget természetes adottságnak tekintő pionírtradíciók következtében ez a társadalom nem nagyon fogad el semmilyen ereden­dő tekintélyt. A tisztelet csak annak jár, aki bizonyítot­ta, hogy megérdemli. Mi közünk egy számunkra isme­retlen, ki tudja milyen feljebbvalóhoz? - gondolták az ausztrál kiskatonák, s büntetés ide vagy oda, továbbra sem szalutáltak. Ráadásul sohasem feledték - s mások­nak sem engedték feledni -, hogy ők önkéntesek, akik készek ugyan a harcban az életüket is feláldozni, de ci­vil normáikat eközben sem hajlandók feladni. A fron­tot egyébként sokan közülük épp azért tartották még mindig vonzóbbnak, mert ott, az állandó életveszély­ben sokkal kisebb tere maradt az általuk gyűlölt, meg­vetett katonai formaságoknak. Az ausztrál önkéntesek jelentős része a legendás out­­backból, a lowlból jött, vagyis a hatalmas kontinens alig megközelíthető belső részeiből, ahol még ma­­ a repü­lőgépen érkező orvos, védőnő, az internetes távokta­tás, a mobiltelefon korában­­ is igen kemény az élet. A századforduló tájékán pedig a szinte teljes elszigetelt­ség nem akármilyen lelki-testi adottságokat, képessé­geket igényelt. Az innen származottak megszokták azt, hogy magukra vannak utalva. Katonaként is tudtak és mertek önállóan dönteni, cselekedni, ha sürgős kény­szerhelyzet adódott, nem vártak arra, míg valamelyik tiszt végre megmondja nekik, mi a teendő. Az egyik leghíresebb ausztrál rendező, Peter Weir filmet forgatott Gallipoliról. Klasszikussá vált alkotás, mely a történteket az ausztrál mentalitás sajátosságai szempontjából értelmezi. A nyitóképsorokban egy fia­tal fiú - Archy, a főhős - futóversenyre készül, iszonya­tos erőfeszítéssel, teljes erőbedobással tréningezik, bármi áron győzni szeretne. S a film befejezésében ugyanezzel az elszántsággal ugrik ki a lövészárokból, és fut a török állások felé, minden társát elhagyja, már éppen elérné a célt, amikor egy géppuskasorozat végez vele. Az ausztrál hősiesség egyik forrását tehát a rendező, miként ezt a filmről szóló kritikák kiemelik, abban a roppant erős versenyszellemben látja, mely szinte a kez­detektől jellemezte - és ma is jellemzi - az ausztrálo­kat. Ebben ott rejlik a sokat emlegetett folyamatos bi­zonyításkényszer, a birodalom perifériáján élőnek állandóan teljesítenie, sőt túlteljesítenie kell ahhoz, hogy elismertesse magát, hogy önbizalmát megerősít­hesse. A háborúban az ausztrál kiskatonák jó ideig a versengés logikáját próbálták követni: ki az ügyesebb, a merészebb, az erősebb és gyorsabb. De csalódniuk kellett, amikor a valóság kíméletlenül rádöbbentette őket: a tűzerő, a kaliber jóval fontosabb az egyéni kva­litásoknál, végül is ez nem az a verseny, amire oly izga­tottan készültek. A bajtársiasság a Peter Weir által kiemelt másik lé­nyeges mentalitásbeli vonás: ez is szinte a kezdetektől fellelhető. A főhős pusztulását okozó - teljesen értel­metlen - roham előtt az ausztrál tiszt futárt akar kül­deni a brit parancsnokhoz, melyben az akció mielőbbi

Next