Kritika 29. (2000)
2000 / 7. szám - Nagy Zoltán: Nézőpontok csapdájában. Művészet Közép Európában, 1949-1999
24 Nézőpontok csapdájában Művészet Közép-Európában, 1949-1999 Konrád György frappánsan fogalmaz a Nézőpontok/Pozíciók kiállítás katalógusában: „A nyolcvanas években budapesti, pozsonyi, prágai, krakkói, varsói, vilnai, rigai és tallini íróknak, művészeknek és történészeknek szükségük volt Közép-Európa fogalmára, hogy térségünk intellektuálisan is kiszabaduljon a szovjet birodalomból, és saját útján járhasson..Közben megváltozott a történelmi helyzet, de a közép-európai kezdeményezések, a regionális együttműködés iránti igény azóta sem vesztett aktualitásából. Mondható ez akkor is, ha leginkább ismert és számon tartott politikai, kulturális formái, az Alpok-Adria együttműködés és a visegrádi négyek konzultációi igen változó intenzitással és eredményességgel működtek az utóbbi időben. Hogy a képzőművészet se maradjon ki a sorból, most éppen egy átfogó kiállítás érkezett hozzánk ezzel a témával, melyet Bécs után Barcelona, Southampton, Prága előtt, a budapesti Kortárs Művészeti Múzeum-Ludwig Múzeum fogadott. Hegyi Loránd számára - aki a bécsi Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig igazgatójaként kurátortársaival a hatalmas tárlatot rendezte - Közép-Európa fogalma evidencia. Nagy bevérzéssel elemzi a katalógusban a közép-európaiság jellegzetes megnyilvánulásait, az identitás válságát és megtöbbszöröződését, a túlértékelt etnikai hovatartozást és mindennek, ami idegen vagy új, az elutasítását, a romantikus történelemtudatot és a morálisan, érzelmileg túltöltődött értelmiséget stb. Halmozza a találó megfigyeléseket, újabb meg újabb részletekkel gazdagítja a képet, következetesen kerüli viszont azt, hogy megvonja a régió történelmi, földrajzi határait. Mi tagadás, furcsa egy Közép-Európa az, ami itt kikerekedik. Szerepel benne a Balkán északi része, Jugoszlávia és az utódállamok, miközben Románia és Bulgária, a negyvenéves szocialista együttélés dacára kimarad, s eltűnnek, homályba vesznek az északi és nyugati területek is a Baltikumban, Németországban és Olaszországban. Csak Ausztria marad meg, mint centrum és szervező mag, szellemi hegemóniáját tehát semmi sem veszélyezteti. Nem is annyira az problematikus itt, ahogyan hegyi és társai Közép-Európa fogalmát korlátozzák és értelmezik, hanem hogy e szempontok kifejtése és indoklása elmarad. Az áttekintésre kiválasztott terület még így is hatalmas, s a félszázados időkeret sem kevés. Előnye, hátrány-e ez a nagyot akarás, nézőpont kérdése. E sorok írója hajlik arra a vélekedésre, hogy a kiállítás rendezői megoldhatatlan feladat elé állították magukat. Két irányban is el lehetett volna mozdulni erről a holtpontról. Egyrészt szűkítve az időkeretet, esetleg korszakokra bontva azt, másrészt pedig valamilyen általános szempont, tematika, problémakör kiemelésével. A már említett Hegyi-tanulmány egész sorozatát felveti az utóbbiaknak, csak választani kellett volna közülük. A katalógusból ezen a ponton ismét csak hiányzik minden eligazítás: a rengeteg szöveg és tanulmány ellenére sem tudjuk meg feketén-fehéren, milyen szempontok vezették a válogatást. Amit végül is kapunk, abban a területi elv - minden országnak van saját kurátora -, a művészettörténeti reprezentáció igénye keveredik ellenőrizhetetlenül és váltakozó arányban olyan tematikus műtárgysorokkal, amelyek egy-egy problémára összpontosítanak, bátran kiemelve és elhagyva dolgokat, sűrítve és összegezve a jelenségeket. Talán mondani sem kell, ez utóbbiak a kiállítás legvonzóbb, legértékesebb részei, míg az egyes országok művészetének önmagában való bemutatására való törekvés inkább csak kínos vesszőfutás, megannyi ellenvetés és sértődés forrása. A rendkívül korlátozott terjedelmű nemzeti válogatások ugyanis rendre szembesítenek olyan nehezen megválaszolható kérdésekkel: miért maradt ki ez vagy az a művész vagy jelenség, s miért szerepel a másik. A helyzet visszásságát csak fokozza, hogy az összkép oldaláról nézve a dolgokat, éppen ellentétes követelések fogalmazhatók meg, kifogásolni lehet felesleges részleteket, az átfogó folyamatok szempontjából kitérőként ható alkotók és műtárgyak megjelenését. Csoda-e, ha a két véglet, a területi elv és a problémacentrikusság közt lebegő tárlat, egyik elvárásnak sem tud igazán megfelelni. Ezen az oldalon a részletek kibontatlanságát, a zanzásítást, a mozaikosságot, a mindenből egy kicsit összeállításokat róhatjuk fel neki, míg a másikon mindez lazaságként, pongyolaságként, bőbeszédűségként bélyegezhető meg. Nagyon eretnek példákat fogok említeni. A területi elv szempontjából tökéletesen indokolt a modern lengyel klasszikusok, Strzeminski, Stazewski, Kobro szerepeltetése, az 1948-as neoplasztikus szobával együtt, a másik oldalról nézve viszont épp oly könnyen mellőzhető is, s ugyanez mondható el Wotruba, Hrdlicka, Hundertwasser műveiről. A magyar válogatás mintha szigorúbb lenne, de a kétértelmű helyzet miatt nehéz megmondani, pozitívum vagy negatívum-e ez. Minden további nélkül lemond az Európai Iskoláról, s egy 1949-es Vilt Tiborművet leszámítva, lényegében a hatvanas években indul. Az általános ellenvetések nem zárják ki, hogy részleteiben élvezzük a kiállítást, az ott szereplő műveket. Ebben nagy szerepe van Néray Katalin kitűnő rendezésének, aki a lehetőségekhez mérten világosan tagolttá, jól átláthatóvá igyekezett tenni ezt a monstruózus műtárgyhalmazt. A múzeum állandó kiállítását erre az alkalomra lebontották, így a szemle a kiállítóhely mindhárom szintjét elfoglalja. A terek méreteihez alkalmazkodva a nagyméretű installációk kerültek a földszintre, míg a tárlat voltaképpen a második emeleten indul. Nem tanulság nélküli azonban eltérni a kronologikus rendtől, minden előkészítés, felvezetés nélkül fejest ugorva a közép-európai művészet sűrűjébe. Magdalena Jezelova brutálisan faragott óriási gerendaplasztikája, Bukta Imre és Forgács Péter disznómotívumú installációi láttán joggal érezhettük úgy, megszólalt a mélyvilág, az intellektuális központoktól távoli provinciák, a vidék hangja. Vele szemben pedig ott állt a civilizált, globalizált, „modernség”, a maga bizarr, eltorzult testkultuszával egyrészt a könnyedén fogyasztható, édeskés sziruppal leöntött giccsel másrészt. Zbigniew Libera Pénisznyújtó expandere, Elke Krystiek testét és lelkét, arcát és nemiségét feltáró fotósora, illetve Markus Muntean és Adi Rosenblum „szűz lány”-installációja tűntek e jelenségcsoport egymástól különböző megnyilvánulásainak. Hogy más utak is vannak, ezt a nagyméretű művek árnyékában megbúvó „apróságok” szemléltették, Benczúr Emese hímzésmunkája, El-Hassan Róza és Sugár János tárgyszerűből, anyagiból induló formaátírása. Jovánovics György: Részlet a Nagy Gilles-ből, 1968 2000. július