Kritika 29. (2000)
2000 / 3. szám - Nádra Valéria: Önmagamhoz tartozom. Beszélgetés a hetvenéves Sándor Ivánnal
2000. március Tíz évvel ezelőtt, amikor az ön hatvanadik születésnapján beszélgettünk, alig-alig voltunk túl egy új társadalmi berendezkedés megszületésén, így aztán kettős okunk volt a vissza- és előretekintésre, sőt némi bizakodásra is. Hogy most milyen évfordulót ünnepelhetünk, azt az előbbiekből könnyű kiszámítani, de túl ezen, az akkori társadalom újszülött közben tízéves lett. Sándor Iván ebben az évtizedben ereje teljében alkotott, tíz könyvet, négy regényt és hat esszékötetet tett le az asztalra. Munkásságát ezekben az években elismerték, a többi között Götz-életműdíjjal, Tiszatáj-díjjal, Nagy Imre-emlékplakettel és 1996- ban (immár másodszor) megkapta az Év könyve jutalmat, ez évben a Márai-díjat is. Anélkül, hogy a műveire vonatkozó, későbbi kérdéseknek elébe vágnék, már itt meg kell kérdeznem, jogosnak bizonyultak-e ön szerint a tíz évvel ezelőtti illúzió- Beszélgetés a hetvenéves Sándor Ivánnal ink, az, hogy értelmetlenné és fölöslegessé válnak a hamis ellentétpárok (például népi-urbánus ellentét, nemzeti demokrácia és szabad demokrácia, jobb-, illetve baloldaliság), és a negyven évig tartó diktatúra eltűntével a hagyományos ellenzéki szerepet is sutba dobhatja az értelmiség. Avagy éppen az következett be, amivel kapcsolatban ön tíz éve Adam Michnik félelmetes mondatát idézte, mely szerint „a legértékesebb mellett a szemünk láttára kúsznak elő a rejtekből szörnyek is”? Maradjunk a leírt mondatok tényeinél, mert mindannyiunkban megvan a hajlam rá, hogy másnak, netán szebbnek lássuk egykori önmagunkat. Nemrégiben megnéztem a tíz év előtt írt háromkötetnyi esszésorozatomat. A rendszerváltás históriai jelentőségéről ma is azt gondolom, amit akkor. A fordulat hozta újabb zsákutcákról is. Két kérdésben voltak illúzióim. Az egyik az, hogy a gondolkozás, a szellem nem veszíti el ilyen zuhanásszerű gyorsasággal a szerepét. A másik: 1989-90-ben úgy éreztem, tíz év kell ahhoz, hogy egy új nemzedék új mentalitást és új politikai kultúrát hozzon. Az első illúzióból kilencvenegy tájékán, a másodikból kilencvennyolc tájékán gyógyultam ki. Tíz év alatt írt munkáimban igyekeztem folyamatosan elmondani, mit gondolok a felsorolt hamis ellentétpárokról. Mögöttük a história évszázados, máig feloldatlan, továbbélő történelmi hamishelyzet-sorozata van. Az európai élet alkonyára nyolcvan éve Ferrerótól Spenglerig rámutattak a gondolkozás nagyjai. Ma ennek a végjátékában vagyunk. Nem dőlt el, hogy a nyugati világ - amelyet már nem értékel fel a fasizmus, majd a kommunizmus szerencsére kudarcba fulladt „konkurenciája” - ki tud-e lábalni belőle, vagy egy másféle, de „szuper voltában” is hosszan elhúzódó, az évezredes európai szellemtől, etikától, kulturális kreativitástól megfosztott végjátékában élünk majd tovább. Ezekre a dilemmákra terhelődnek rá a régiónk ismert történelmi útjából következő jellegzetességek, melyek következtében a rendszerváltás után is egyszerre hatnak a nyugatias nyitott és a keleties zárt „technikák”. Látjuk, hogy a parlamenti demokrácia nem feltétlenül jár együtt a minden honpolgárra érvényes demokratikus megoldásokkal. Azt is látjuk attól, hogy valakit demokratikusan választanak meg, nem feltétlenül demokrata. Látjuk továbbá, hogy a diktatúrában használatos néhány mentalitásjegy megjelenhet a mai, fiatal politikai elit önimádatában, agresszivitásában. Ez egyszerre biztató és aggasztó. A biztató az, hogy az államberendezkedés lehetővé teszi a kontrollokat, a négyévenkénti radikális állampolgári ellenőrzést. Aggasztó az, ha a szocializmus évtizedeinek mentalitásától önmagát megszabadultnak hirdető fiatal politikai elit sem képes megszakítani a hamis technikák tradícióit, sőt a populista demagógiát is „rákapcsolja” a bomlasztó, személyiséget roncsoló mechanizmusokra, akkor honnan jöhet egyáltalán még a radikálisan új szellemiséget képviselő, a históriai múlttal és az át nem látható jövővel szembenéző politikai erő? Ha már úgyis a dolgok közepébe vágtunk, próbáljunk innen folytatni. Bibó István életművének ön nem filológiai értelemben volt mindig is ápolója, hanem ennél magasabb szinten, deklarációk helyett megpróbálta hasznosítani, elemezve megérteni és a későbbi szituációkra alkalmazni Bibó elveit. Most, befejezett Menekülő évek című esszékötetében is hosszú fejezet foglalkozik a „Bibófelejtés", majd a „Bibó-redivivus” történetével. Szimptóma értékű, gondolom, az ön számára is, hogy éppen a demokrácia közegében jelentkezett a „Bibó-gyalázás” is, amely a bibói gondolat lényegének kinél-kinél kiforgatásáig, meghamisításáig, tagadásáig terjed. Külön szomorúsága ennek a jelenségnek, hogy az egykori Bibó-kollégisták regnálása idején történhet mindez. De ha nem maradunk meg a dolgok felszínén, súlyosabb kérdések tolakodnak elénk: vajon az utóbbi tíz év fejleményeiből nem kell-e arra a következtetésre jutnunk, hogy Bibó álma a demokratikus berendezkedésről, a jobboldaliság retrográd részének „hagyományával” történő leszámolásról, az esélyegyenlőség megőrzéséről, illetve kiterjesztéséről szép, de valójában megvalósíthatatlan elméleti konstrukció volt? Bibó a kérdező-felelő, létértelmező kultúra egyik utolsó, még ideákkal rendelkező európai Ifi 15 • • Önmagamhoz tartozom