Kritika 29. (2000)

2000 / 3. szám - Nádra Valéria: Önmagamhoz tartozom. Beszélgetés a hetvenéves Sándor Ivánnal

2000. március Tíz évvel ezelőtt, amikor az ön hat­vanadik születésnapján beszélget­tünk, alig-alig voltunk túl egy új tár­sadalmi berendezkedés megszületé­sén, így aztán kettős okunk volt a vissza- és előretekintésre, sőt némi bizakodásra is. Hogy most milyen évfordulót ünnepelhetünk, azt az előbbiekből könnyű kiszámítani, de túl ezen, az akkori társadalom­ új­szülött közben tízéves lett. Sándor Iván ebben az évtizedben ereje teljé­ben alkotott, tíz könyvet, négy re­gényt és hat esszékötetet tett le az asztalra. Munkásságát ezekben az években elismerték, a többi között Götz-életműdíjjal, Tiszatáj-díjjal, Nagy Imre-emlékplakettel és 1996- ban (immár másodszor) megkapta az Év könyve jutalmat, ez évben a Márai-díjat is. Anélkül, hogy a mű­veire vonatkozó, későbbi kérdések­nek elébe vágnék, már itt meg kell kérdeznem, jogosnak bizonyultak-e ön szerint a tíz évvel ezelőtti illúzió- Beszélgetés a hetvenéves Sándor Ivánnal ink, az, hogy értelmetlenné és fölös­legessé válnak a hamis ellentétpárok (például népi-urbánus ellentét, nemzeti demokrácia és szabad de­mokrácia, jobb-, illetve baloldali­­ság), és a negyven évig tartó diktatú­ra eltűntével a hagyományos ellen­zéki szerepet is sutba dobhatja az értelmiség. Avagy éppen az követke­zett be, amivel kapcsolatban ön tíz éve Adam Michnik félelmetes mon­datát idézte, mely szerint „a legérté­kesebb mellett a szemünk láttára kúsznak elő a rejtekből szörnyek is”? Maradjunk a leírt mondatok tényeinél, mert mindannyiunkban megvan a hajlam rá, hogy másnak, netán szebbnek lássuk egykori önma­gunkat. Nemrégiben megnéztem a tíz év előtt írt háromkötetnyi esszésorozatomat. A rend­szerváltás históriai jelentőségéről ma is azt gon­dolom, amit akkor. A fordulat hozta újabb zsák­utcákról is. Két kérdésben voltak illúzióim. Az egyik az, hogy a gondolkozás, a szellem nem veszíti el ilyen zuhanásszerű gyorsasággal a szerepét. A másik: 1989-90-ben úgy éreztem, tíz év kell ahhoz, hogy egy új nemzedék új mentalitást és új politikai kultúrát hozzon. Az első illúzióból kilencvenegy tájékán, a máso­dikból kilencvennyolc tájékán gyógyultam ki. Tíz év alatt írt munkáimban igyekeztem fo­lyamatosan elmondani, mit gondolok a felso­rolt hamis ellentétpárokról. Mögöttük a história évszázados, máig feloldatlan, továbbélő törté­nelmi hamishelyzet-sorozata van. Az európai élet alkonyára nyolcvan éve Ferrerótól Speng­­lerig rámutattak a gondolkozás nagyjai. Ma en­nek a végjátékában vagyunk. Nem dőlt el, hogy a nyugati világ - amelyet már nem értékel fel a fasizmus, majd a kommunizmus szeren­csére kudarcba fulladt „konkurenciája” - ki tud-e lábalni belőle, vagy egy másféle, de „szu­per voltában” is hosszan elhúzódó, az évezre­des európai szellemtől, etikától, kulturális kre­ativitástól megfosztott végjátékában élünk majd tovább. Ezekre a dilemmákra terhelődnek rá a régiónk ismert történelmi útjából következő jellegzetességek, melyek következtében a rendszerváltás után is egyszerre hatnak a nyu­gatias nyitott és a keleties zárt „technikák”. Látjuk, hogy a parlamenti demokrácia nem feltétlenül jár együtt a minden honpolgárra ér­vényes demokratikus megoldásokkal. Azt is látjuk­ attól, hogy valakit demokratikusan vá­lasztanak meg, nem feltétlenül demokrata. Lát­juk továbbá, hogy a diktatúrában használatos néhány mentalitásjegy megjelenhet a mai, fiatal politikai elit önimádatában, agresszivitásában. Ez egyszerre biztató és aggasztó. A biztató az, hogy az államberendezkedés lehetővé teszi a kontrollokat, a négyévenkénti radikális állam­­polgári ellenőrzést. Aggasztó az, ha a szocializ­mus évtizedeinek mentalitásától önmagát meg­­szabadultnak hirdető fiatal politikai elit sem ké­pes megszakítani a hamis technikák tradícióit, sőt a populista demagógiát is „rákapcsolja” a bomlasztó, személyiséget roncsoló mechaniz­musokra, akkor honnan jöhet egyáltalán még a radikálisan új szellemiséget képviselő, a histó­riai múlttal és az át nem látható jövővel szem­benéző politikai erő? Ha már úgyis a dolgok közepébe vágtunk, próbáljunk innen folytat­ni. Bibó István életművének ön nem filológiai értelemben volt mindig is ápolója, hanem ennél magasabb szinten, deklarációk helyett megpró­bálta hasznosítani, elemezve megér­teni és a későbbi szituációkra alkal­mazni Bibó elveit. Most, befejezett Menekülő évek című esszékötetében is hosszú fejezet foglalkozik a „Bibó­­felejtés", majd a „Bibó-redivivus” történetével. Szimptóma értékű, gon­dolom, az ön számára is, hogy ép­pen a demokrácia közegében jelent­kezett a „Bibó-gyalázás” is, amely a bibói gondolat lényegének kinél-ki­­nél kiforgatásáig, meghamisításáig, tagadásáig terjed. Külön szomorú­sága ennek a jelenségnek, hogy az egykori Bibó-kollégisták regnálása idején történhet mindez. De ha nem maradunk meg a dolgok felszínén, súlyosabb kérdések tolakodnak elénk: vajon az utóbbi tíz év fejlemé­nyeiből nem kell-e arra a következ­tetésre jutnunk, hogy Bibó álma a demokratikus berendezkedésről, a jobboldaliság retrográd részének „hagyományával” történő leszámo­lásról, az esélyegyenlőség megőrzé­séről, illetve kiterjesztéséről­­ szép, de valójában megvalósíthatatlan el­méleti konstrukció volt? Bibó a kérdező-felelő, létértelmező kultúra egyik utolsó, még ideákkal rendelkező európai Ifi 15 • • Önmagamhoz tartozom

Next