Kritika 30. (2001)

2001 / 5. szám - J. Győri László: Vannak sebezhető pontjaink. Beszélgetés Kepecs Gáborral, az ÁB-Aegon Biztosító vezérigazgatójával

22 létén a kultúra finanszírozása is, illetve ezek a vis­szásságok is ehhez kapcsolódnak. Az első tíz év­ben Magyarország a vadkapitalizmus kicsit talán szelídítettebb változatát élte át. Egyes területeken nagyon vad volt, más területeken nem olyan vad. Ugyanez érvényes a szponzorációra is. Lehet lát­­ni-hallani nagyon vad dolgokat. A mi feladatunk, a nagy multinacionális cégeké, amelyek rendel­keznek bizonyos kultúrával már ezeken a terüle­teken, hogy mintát adjunk. Ezeket a mintákat Jö­köves Éva: Budapesti árnyékok­vább kell vinni. Jönnek majd a na­gyobb vállalkozók, középvállala­tok, legyenek azok külföldiek vagy magyarok, akik meg fogják tanulni a szponzoráció etikai normáit. Ez évek, sőt lehet, hogy évtizedek kérdése. Az megint más kérdés, hogy milyen gyorsan lehet bevonni a vál­lalati kört a kultúra finanszírozásába. Erre is van egy - nem biztos, hogy jó - teóriám. Ha ma a GDP 75 %-át vagy az export 75 %-át durván 50-60 cég termeli - nagyrészt multinacionális cégek -, és ezek mindegyike 50-100-150 millió forintot ilyen célokra fordít, akkor néhány milliárd forintot már kultúratámogatásra költöttek. Ez körülbelül a szponzoráció 65-70 %-át teszi ki. Feltehetően ez a néhány milliárd forint akár 10-20-30 milliárd fo­rintra is felemelkedhet. De nagyon fontos elvünk, hogy állami feladatot soha nem veszünk át. Nem hiszem, hogy a vállalatok állami feladatot meg tudnak oldani. Hozzájárulhatnak bizonyos felada­tok finanszírozásához, de nagyon határozott vo­nalat kell húzni, hogy mi az állam feladata, mi az, amit magánvállalatok magánkezdeményezésként magukra tudnak vállalni. Az állam a maga eszközeivel olykor hajlamos a kelleténél jobban beleszólni, hogy a kultúra szereplői közül kik maradjanak egyáltalán életben. Vajon mit korrigálhat a vállalati szfé­ra azokon a döntéseken, amelyek - politikai okokból - esetleg valamilyen kulturális értéket halálra ítélnek? Ez nagyon nehéz kérdés, nem is hiszem, hogy er­re jó választ tudok adni. Azért nem, mert amit én filozófiaként követek, és ez érvényes az ÁB­­Aegon támogatási filozófiájára, hogy többféle ér­téket kell támogatni. Én ebben hiszek. Ezért mondtam, hogy mi alternatív megoldásokat is fi­nanszírozunk. Nem tudjuk, hogy amit támoga­tunk, végül siker lesz-e vagy sem. Nem is ez az ér­dekes. Szerintem, egy társadalom értékrendjébe bele kell, hogy tartozzon a tolerancia, a másság el­fogadása. Márpedig ehhez csak úgy tudunk hoz­zájárulni, hogy ha úgy látjuk, bizonyos területek kimaradnak a támogatásból, akkor mi oda is jutta­tunk támogatást. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a vállalati szféra ellensúlyozhatja az állami kultúrpo­litikát, nem is lehet ez a feladata. Az állami támo­gatásoknál is ezt az elvet kell, vagy kellene követ­ni. De biztos, hogy azért a vállalatoknak is van le­hetősége, hogy egy pici ellensúlyt tartsanak, ha úgy érzik, hogy erre szükség van. Mondok példát, hogy ne csak rébuszokban beszéljünk. Vegyük a Fesztiválzenekar ügyét. Világos, hogy Magyaror­szágon nagyon sok nagy zenekart világszínvona­lon nem lehet finanszírozni. Ha úgy tűnik, hogy van egy, amelyiket az állam nagyon támogat, és van egy másik, amelyet nem, de az is ugyanolyan értéket képvisel, akkor igenis lehet az a vállalati stratégia, hogy a verseny fenntartása érdekében az államilag nem támogatott zenekart támogas­suk, mert mi a versenyben is hiszünk. Mennyire befolyásolja a szponzori pénzek odaítélését a pénz és a siker? A pénz gyakran odamegy, ahol már van, hiszen a döntéshozó­kat ez is orientálja. Ebben biztos, hogy igaza van. A vállalati szférában borzasztó nehéz eladni egy ismeretlen produkci­ót, hiszen nemcsak az a kockázat, hogy ismeret­len, hanem még a minőséghez sem ért a vállalat. Amint mondtam, laikusként nehéz eldönteni, mi az érték, mi az, ami mellé oda szabad állni. Nyil­ván egy már befutottabb, ismertebb vállalkozás mellé könnyebb odaállni, ezért van az, hogy pél­dául, amikor támogatásokról beszéltem, a mi konkrét esetünkben is egy Katona József Színház támogatása körülbelül akkora, mint a másik há­rom kis színház támogatása, tehát a Trafóé, a Bár­káé, a Fonóé. A kis színházakkal kísérletezünk. Az idei év nagy szponzori támogatását Presser vidéki koncertjeire adtuk. Tizenegy hangversenyt szpon­zoráltunk. Presser Gábor személyes garanciát je­lent a minőségre. Igaz, hogy a befutottak kön­nyebben kapnak pénzt vállalatoktól, cégektől, mint az ismeretlenek. Éppen ezért gondolom, hogy fontos állami feladat, a kísérletek támogatá­sa. Az állam szempontjainak különbözniük kell a vállalati szempontoktól. Az állami kultúrpolitika részéről nem érez-e olykor nyomást? Nem próbálja befolyásolni az állam a szponzori pénzek elosztását? Nem hív­ják-e fel a figyelmét olyan értékekre, amelyek önnek egyébként nem tűnnének fel? Korábban éreztem, az első néhány évben több­ször volt ilyen. Nagyon sok kérés jött, támogató sorokkal, de az utóbbi időben, az elmúlt hat-nyolc évben már nem nagyon érzek ilyenfajta nyomást. Politikusok, pártemberek küldtek át szponzorá­­ciós kérelmeket. Ugyanazt vallottam 12 évvel ez­előtt is, mint most, hogy egy vállalatnak a politiká­tól ilyen értelemben is messze kell tartania magát. Mi ellenálltunk akkor is, és most sem lenne más­képp. Ezzel együtt ez nem baj, egy politikus meg­teheti ezt. Mostanra viszont ez már kiment a divat­ból. Ebből a szempontból egyébként sokkal érzé­kenyebb volt vezérigazgatóságom első két éve. Akkor ugyanis még állami vállalat voltunk. Mit tanácsol azoknak, akik szponzorpénzeket akarnak kérni? Nagyon fontos, hogy az illető ismerje annak a vál­lalatnak a filozófiáját, amelytől támogatást kér. Ma hiába jönne el hozzám, mondjuk egy költő, hogy támogassuk a verseskötetét, nem illeszkedik a fi­lozófiánkba. Egy vezető sem hoz olyan döntést, amely gyökeresen ellentétes a vállalati filozófiá­val. A másik, amit tanácsolhatok, hogy­­ ha még­is ilyen ötlettel jön az illető -, akkor csak valami nagyon „karizmatikus” javaslattal szabad jönnie. Teljesen világosan látnia, hogy mi az ötletének az a pontja, amely eladhatja azt. Mi benne az a mo­mentum, amiben a társaság fantáziát láthat. Ezt nagyon határozottan le kell írni, és el kell juttatni üzenetként. Még egyet tudnék tanácsolni: nem nagyon érdemes személyes beszélgetéseket kér­ni, legalábbis tőlem nem. Ha ugyanis az illető nem tudja két oldalban leírni, amit szeretne, akkor a vezetők nemigen fogják végighallgatni. Mi a tapasztalata, megtanulták a támogatást kérő művészek vagy művészeti intézmények, hogy hogyan kell az effajta ügyeket intézni? Presser Gábor közeli és nagyon pozitív példa. Ő nagyon pontosan értette, hogy számunkra a vidék most milyen fontos. Kimondottan mellette szóló érv volt, hogy az első tíz koncertet nem Budapes­ten, hanem vidéken adta. Igen, vannak, akik meg­tanulták és vannak, akik most tanulgatják. Nagyon sok kérelmet kapok. Sokszor az ember az első mondat után már nem olvassa tovább. Nem tu­dom megmondani, hogy mi az, amitől az ember olykor mégis tovább olvassa, de van ilyen. Termé­szetesen nem titok, mindannyian, akik döntünk, emberek vagyunk, szubjektív lények, vannak „se­bezhető” pontjaink. Ezeket kell „támadni”. J. GYŐRI LÁSZLÓ 2001. május

Next