Kritika 30. (2001)

2001 / 1. szám - Czifrik Balázs: A csöpögő csap - Veres András: Mit várok a jövőtől a magyar kultúrában?

2001. január hagyhatta figyelmen kívül sem a politika, sem az üzlet - ahová pe­dig e kettő beteszi a lábát, ott nem sok fű terem a magaskultúra szá­mára. Kétségtelen, ahogy a filmipar­ban, hasonlóképp a televíziózás­ban és a multimédiában is fölme­rült az artisztikum igénye, ám en­nek volumene eddig és egyelőre igen szerény. Én nem osztom a nagy narratívák alkonyáról szóló hangzatos deklarációkat, mivel a politikai és a kulturális élet piár­­tevékenysége nemigen lehet meg efféle narratívák nélkül. De annyi bizonyos, a tévéprogramok és videoclipek között cikázó befoga­dó előbb-utóbb leszokik arról, hogy egy történetnek eleje és vége lehet. Külön kell szólnom az inter­netről, amit igen sokan tekintenek a körvonalazódó jövő egyik fő motorjának és letéteményesének. Villámgyors terjedése valóban im­ponáló, s diadalútja egyelőre töret­lennek látszik. (Bár az is igaz, hogy az idei frankfurti könyvvásá­ron - első ízben - megtorpant a CD-ROM-kínálat növekedése. Ám egyetlen adat kevés ahhoz, hogy bármit is bizonyítson.) De ne fe­ledjük, hogy a világháló ma min­denekelőtt két alapvető szerepet lát el: egyrészt gyors és viszony­lag széles körű információ­szolgáltatást biztosít, más­részt megkönnyíti a szemé­lyes kommunikációt - s egyik sem esztétikai termé­szetű. Meggondolandó az is, hogy az internetezés egyik fő vonzereje a cenzúra tényleges kikapcsolásában rejlik, amit csak ideig-óráig tarhet a politikai és az üzleti érdek. Már napjainkban is erőteljes a jogi szabályozás követelése. Komolyan vehető ötletként merült fel az ún. „I-book” terve, ami házi számító­­gépes képernyőre alkalmazott ol­vasmányt jelent, s megvan az az előnye (mármint a kiadója szem­pontjából), hogy pénzt kap érte. Nemrég fejtette ki a maga ellen­koncepcióját Horváth Iván bará­tom, aki az általa elkeresztelt „f­­book” menedzselésére szólította fel a magyar kormányzatot. Az f­­book olyan tudományos vagy mű­vészeti termék, amely eleve inter­netre készül, nem CD-ROM- mutáció vagy papírmutáció, ha­nem teljesen új és ugyanakkor in­gyenes a felhasználónak. Nem ké­telkedem abban, hogy az „i-book” (amennyiben megvalósul) a piaci érdekek ellenében hatna, de mint­hogy támogatója az állam lenne, újabb terepet adna a politikai be­folyásolásra. A magaskultúrát féltők általá­ban idegenkedéssel tekintenek az internetre. Az említett debre­ceni tanácskozáson Poszler Györ­gy arról beszélt, hogy a világháló olyan változásokat hoz az iroda­lom befogadásában, amelyek le­hetetlenné teszik az irodalom ha­gyományos fogalmának haszná­latát, s könnyen kerülhet abba a helyzetbe irodalom és olvasó, hogy elmegy egymás mellett - mert az olvasó nem érzékeli, hogy irodalommal, az irodalom pedig, hogy olvasóval van­ volna dolga. Magam több ízben kifejtettem, hogy a számítógép nem csupán új médium, hanem új látásmód is (ami nem meglepő, ha a nyelv és a tudat 20. századi azonosításának immár uralkodóvá vált doktrínájá­ra gondolunk), s képes arra, hogy még szűkebb területeken, az iro­dalomtudományban is több klasz­­szikus műfajt elhódítson a könyv­formájú publikációtól. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a szöveg­­kritikai kiadások idővel kizárólag számítógépen fognak megjelenni. S már nem annyira a jövő, mint in­kább a jelen fejleménye, hogy a lexikonok, enciklopédiák és szó­tárak is átköltöznek a számítógép­re. A szövegtárolás megnöveke­dett lehetőségei­vel élve olyan multimédiák készülnek, amelyek egy-egy mű teljes recepcióját ké­pesek tartalmazni - ami megfizet­hetetlen volna könyvpublikáció formájában. Ugyanakkor én - talán mert két korszak határán állva mindkettő előnyeihez ragaszkodni szeretnék - nem írnám le olyan könnyen a klasszikus könyvbeliséget, mint az internet lánglelkű apostolai. Az irodalom és a művészet több is és főként más is, mint hasznos infor­mációk forrása. Az érzelmeket és a fantáziát (hogy ilyen avult fogal­makra hivatkozzam) még ma is jobban képesek megmozgatni a részben személyiségünkre hagyat­kozó, egyéniségünknek is moz­gásteret engedő művészi alkotá­sok, mint az előre megrágott, hoz­záértő gonddal összeállított fél- és egész kész nagyipari termékek. A pluralitás és a tolerancia elvébe beletartozhat a magaskultúra tisz­telete is. Az irodalmi hermeneutika tulaj­donképpen nem akármilyen bű­vészmutatványra vállalkozott, ami­kor (a kordivatnak engedve) a be­fogadás jelentőségének elismeré­séből kiindulva végül (szembesze­gülve a kordivattal) a tradíciók át­­mentéséhez/megőrzéséhez pró­bált eljutni, megtévesztő módon csomagolva a maga csontja velejé­ig „korszerűtlen” álláspontját. Az elmúlt két évtized sikeres szellemi áramlatai valamennyien a szubjektivitás felszabadításának, a hamis (külső) tekintélyek elveté­sének harcos propagálói. Úgy vé­lem (s távolról sem eredeti, amit gondolok), hogy az objektivitás le­építésével a szubjektum kontúrjai is elmosódottá váltak, s egyre ke­vésbé lehet tudni, hogy miért tar­talmas és mitől tartalmas napjaink agyonreklámozott szubjektuma. Természetesen az is lehetséges, hogy a 19. század metafizikai rendszereinek összeomlása óta megfigyelhető váltógazdálkodás következtében a következő évez­red ismét az objektivista irányza­tok térnyerését fogja magával hoz­ni. A magunkra maradottság elvi­selhetetlen érzését új közösségpót­ló ideológiák fogják ellensúlyozni, s a hagyományos vallások mellett az irodalom és a művészet is meg­teremti a maga vigaszt kínáló pro­duktumait. Harry Potter világsikere a legif­jabbak körében mintha azt jelez­né, hogy még a nagy narratívák is újra divatba jöhetnek az irodalom­ban. Talán nem kell több hozzá, mint annak reménye, hogy a vará­zsolás valamennyiünk számára el­sajátítható foglalatosság. VERES ANDRÁS Federico Fellini a Casanova forgatásán 5

Next