Kritika 30. (2001)
2001 / 2. szám - TELEVÍZIÓ - Zalán Tibor: Narancs és szaloncukor
48 Zalán Tibor Narancs és szaloncukor A mai napon a hajléktalanok narancsot és szaloncukrot vihettek haza - lelkesedik be a karácsonyira csinosított képernyőn a tévébemondó, és az ember először még csak nem is arra gondol, hogy az új idők egyik új megasztárjának, a színészeknél is népszerűbb műsorvezetőnek, a szövegét megíró valakit semmilyen tévé közelébe nem szabadna engedni, hanem egyszerűen elröhögi magát. A helyzet ugyanis annyira idétlen, profán, gyomorcsikaró és bután tragikus, hogy nevetni kell rajta. A jópofizó humorból ugyanis lassan elege lesz mindenkinek, aki némi önérzettel kínlódik a planétás játéknak ezen a térfelén. Elege van. A gernyázó poénkodásnak (ezt a gép poénkodásnak alakra akarja változtatni a helyesírásellenőrző programjával, de nem hagyom - bár neki lehet igaza) lassan bealkonyul. Bemondani, akarom mondani, beszélni, ma már mindenki tud. Jól rámozdult egy jelentékeny réteg arra, hogy nem csinál semmit azon felül, hogy a valamit csinálókat mindenhogy cseszegeti. Innen-onnan, de leginkább csípőből. Ebből él, ha hinni lehet a híradásoknak, nem is rosszul. A rendszerváltozás kis belezői belenőttek a csípőterrorizmusba - ma már az hozza a lét. De térjünk vissza a narancshoz és szaloncukorhoz, illetve a hontalanok (ami, esetünkben, ugyebár, az otthon a hajlékszó fosztóképzős szinonimája) hazájához. Mert annak a nyomoknak, aki sáros, véres, hányadékos bűzcsíkot húzva maga után, összetört-összevert véres fejét rémületünkre néha felénk emelve, az utcán várja a halálát, és az addig tartó időt valahogy kihúzandó, mosdatlan tenyerébe a kenyérre-pálinkára való forintokat tőlünk, mégsem lehet hazája az az ország, amelyik éhen halasztja. Szép dolog a hazaszeretet, de hát itt egy lassított kivégzésről van szó, a miénkről. Most akkor hol és hova viszi a karitatív zsákmányt? A jótékonykodás persze nagy és szép dolog, a szemünk is bepárásodik, ha szóba kerül, leginkább akkor szeretjük és élvezzük és párásodjuk, ha más csinálja. Mi éppen azon a határon szoktunk élni, a kilencven százalék (bár, ha mára valóban a hatmillió koldus országa vagyunk, akkor legfeljebb harminc százaléknak hívhatjuk magunkat), ahol még nem engedhető meg a jótékonykodás. Mert mi igenis minden fillérért keményen megdolgozunk, nekünk több munkahelyünk van, egy vagy több éhes szájat kell napról napra csipszekkel betömnünk, de lehet, hogy egyet sem, mert még azt az egyet sem engedhetjük meg magunknak manapság, adakozzanak a gazdagok, úgyis a mi zsebünkből lopják ki a pénzt. (A haza is biztos így gondolkodik, adakozzanak a gazdagok, akik nálánál is gazdagabbak, mert az ő zsebéből lopták ki a pénzt egykoron, és ma is folyamatosan. Ámbár a gazdagok adakoznak is néha, ami a tévében és rádióban és újságokban azonnal meg is jelenik, és ettől, érdekes módon, csak tovább gazdagodnak, és én már nem is tudom, hogy van ez...) Narancs és szaloncukor. Nevetve meséli valaki, hogy a használtruha-osztáson (amit megint csak közvetített valamelyik tévé azoknak, akiknek van hajlékuk, és benne legalább egy tévé), az egyik szerencsétlen (de lehet-e a szerencsére fogni, hogy valaki magyartanár egy gimnáziumban, vagy híd alatt csövező társadalmon kívüli?) azt találta kérdezni a neki felkínált barna kabát szemügyre vétele után, hogy nincs-e szürke a lakásban, mert neki az jobban tetszik. Ilyenek ezek, kommentálja, hogy értsem. Már a másoktól levetett ruha sem jó nekik, próbálom lefordítani. Elképzelem azt a hajdanvolt tanárt, aki most a Jókai téren fekszik egész nap, vizelettől átázott ruhában, megszakállasodva és megférgesedve, aki, amíg a nappal fényei megengedik neki, kukákból kiguberált könyveit olvassa, a könyveket, melyeket napról napra cipel magával kapualjakba be, ahol papundeklidobozok között éjszakázik, kapualjakból ki, ahonnan a hajnal munkába induló lakók életfölényesen kirugdossák, azt képzelem el, hogy ennek a hajdanvolt tanárnak a lelke mélyén, az adventi ruhaosztáson, megcsillan a csillagszórós vágy, hogy egy kicsit kevésbé legyen olyan látványosan is hajléktalan, amilyen, hogy egy kicsit annak látszódjék, orvul és valótlanul, ami már nem, és nem lehet többé, de volt egykor, tanárnak (persze, ha így mennek a dolgok, ez a különbségtétel a tanár javára a hontalannal szemben, el fog mosódni hamarosan), aki szürke kabátban megy végig az utcán, mi több, végigmegy, mert egy barna és egy szürke kabát között, legyünk igazságosak, van némi különbség... És innentől keseredik a röhögés a nyomorulton, akinek nem felel meg a barna kabát. Narancs és szaloncukor. Már látom azokat, akik nekem szegezik az általam megválaszolhatatlan kérdést, és akkor, most ki a felelős azért, hogy ezek a féreglétbe kényszerültek a féreglétbe kényszerültek. Te vagy én’ És a kérdésben a te felelősségére nagyobb hangsúly kerül, mint az énre, mert mindenki, aki ezt a kérdést felteszi, jól tisztában van azzal, hogy ő konkrétan nem lehet felelős, hiszen minden fillérért keményen megdolgozik, neki több munkahelye van, egy vagy több éhes szájat kell napról napra csipszekkel betömnie, de lehet, hogy egyet sem, mert még azt az egyet sem engedheti meg magának manapság. Ő tehát, a polgár, aki (majdnem)polgárként él, nem felelős. Marad a haza. A mai napon a hajléktalanok narancs és szaloncukor helyett hazát vihettek... - szakad meg a bemondó. Minden narancs és szaloncukor a szervezők nyakán maradt... - szakad meg ismét, immár végleg. TARTALOM Körösi Zoltán: M. M., egy fekete, napszítta tengerillatú garbó 2 Bart István: Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban, 2. rész 3 Dessewffy Tibor: A jövő emlékei 8 Gömöri Endre: A Bush-győzelem utóélete 10 Böröcz József: Szemöldök 12 Csáki Tamás: Budapesti felhőkarcolótervek az 1920-as években 14 Az építészet minőség és felelősség kérdése Beszélgetés Szalai András művészettörténésszel, építésszel (Az interjút készítette: Pogonyi Lajos) 20 Szűcs Katalin: Ha változás, legyen kövér 23 Lenkei Júlia: A Mozdulatművészeti Tanítóképzőtől a Balettintézetig 28 Horváth Csaba: „Akit gyűlölnek az istenek, tanárrá teszik” 32 Almási Miklós: Trendek, tények, tőzsdék 35 Esterházy Péter-Szebeni András: A vajszínű árnyalat 1988 (Szále László) 37 Pierre Bourdieau: Martin Heidegger politikai ontológiája (Korcsog Balázs) 37 D. Sz. Lihacsov: Reflexions on the Russian Soul (Jobbágyi József) 38 Rózsás János: Gulag-lexikon (Szekér Endre) 39 Harold Pinter: A születésnap (Csáki Judit) 40 O’Neill: Amerikai Elektra (Kovács Dezső) 41 Alfred Jarry: Übü király (Tarján Tamás) 42 George Büchner: Leonce és Léna (Almási Miklós) 43 Csányi János: A játék (Stuber Andrea) 43 A kis utazás (Tóth Péter Pál) 44 Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (Stőhr Lóránt) 45 Mese, autó (K. D.) 45 A látható underground (Szombathy Bálint) 46 Egy szájból hideget, meleget (Nádra Valéria) 47 Zalán Tibor: Narancs és szaloncukor 48 A címlapon: Alföldi Róbert és Horváth Lili az Amerikai Elektrában (Koncz Zsuzsa felvétele) TÁRSADALOMELMÉLETI ÉS KULTURÁLIS LAP Megjelenik havonta Főszerkesztő: Balogh Ernő Főszerkesztő-helyettes: Vörös T. Károly Rovatvezetők: Boros Géza, Kovács Dezső, Mátyás Győző Lapterv: Fábián István Művészeti szerkesztő: Gyurka Györgyi Kiadja a Kritika Alapítvány megbízásából a Népszabadság Részvénytársaság Felelős kiadó: Korda Sándor vezérigazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1034 Budapest, Bécsi út 122-124. Telefon: 436-4585, 436-4586, 436-4587 e-mail: kritika@nepszabadsag.hu Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő hivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) BUDAPEST XIII., Lehel u. 10/A 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: negyedévre 591 Ft, fél évre: 1182 Ft, egész évre: 2364 Ft. ISSN 0324-7775 Szedte a Népszabadság Fényszedő Kft. Tördelte: Kamondi Sándor Nyomta: Szikra Lapnyomda Rt. (0100159) 2001. február