Kritika 32. (2003)
2003 / 11. szám - IRODALOM - Bodor Béla: Szilágyi Ákos: Török imaszőnyeg
2003. november Szilágyi Ákos Török imaszőnyeg Szilágyi Ákos kötete, az Egybegyűjtött versek 1968-2001 alcímet viseli. A kötet áttanulmányozása során azonban azt kell látnunk, hogy többről is, kevesebbről is, másról is van szó. Egyrészt a korábbi kötetek anyaga nem került be teljes egészében a kollekcióba. A válogatás szempontja a régebbi kötetek esetében nyilván az lehetett, hogy a kevésbé jelentős, vagy mai szemmel elhibázottnak, megoldatlannak látszó darabok ne terheljék a kötet egészét. Az újabbaknál azonban talán arról van szó, hogy a nyomtatványként kevésbé élvezhető darabok maradtak el. Szilágyi költészete ugyanis két, párhuzamosan épülő részből áll: szövegversekből és hangversekből. A szövegversek olvasásához elegendő magának a szövegnek a megjelenítése, és annak alapján az olvasó maga is képet alkothat a mű fonikus megjelenéséről (mert persze ezek sem maradnak némák az olvasat konstitúciójának folyamatában), míg más darabok autentikus megszólaltatásához szükség van a költő előadói munkájára is, hiszen ezekben a hanglejtés, vagy sokszor a dallam is elválaszthatatlan része a műnek. Az Egy elszálltra vagy a Délidőben például, melyek az 1999-es Szittya szótyárban jelentek meg először, és annak CD-mellékletén el is hangzottak, ebből az összeállításból hiányoznak, míg ugyanonnan a Résörömóda vagy a Vagy-vagy megtalálható itt is. Utóbbiak azonosítható dallamra készült változatok: Beethoven Örömódáját vagy a Te vagy a fény az éjszakában kezdetű operettdalt az olvasó belehallja a versbe, míg az előbbi kettő vagy kevésbé ismert, vagy eredeti dallamra készült. Persze, csak az ökör következetes: Szilágyinak nem volt szíve kihagyni a Hol a haza? című végnemzeti dalát, annak ellenére, hogy annak verbunkos dallama (ami tudomásom szerint „eredeti” kompozíció, tehát a verbunkosdallamok ismert fordulataiból Szilágyi állította össze) nagyon fontos a vers élvezetében; ugyanakkor a Csonthuszárok (fájdalom) kimaradt a kollekcióból, pedig annak hangzásvilága az egyszerű olvasás közben is érvényesül. Ezt a következetlenséget érdesebb modorú olvasók koncepcionális bizonytalanságnak is minősíthetik. Több/kevesebb mint összegyűjtés a kötet szervezőelve abban a tekintetben is, hogy a verseket új, esetleg autentikus, vagy „az eredeti” kontextusba helyezi, kiemelve az első megjelenés szövegösszefüggéseiből. Az első két kötet (Az iskolamester zavarban van, 1976; Teremtmények, 1981) összeállításában nyilván a poétikai, vagy a versek szellemiségére ügyelő szempontoktól idegen meggondolások is szerepet játszottak, a korabeli versízlés lehetőség szerinti tiszteletben tartásától a kiadó munkatársaival való együtt gondolkodás hozadékán át egészen a nyers cenzúrára való figyelésig, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az idő tájt (mint akkoriban publikált tanulmányaiból, recenzióiból kiderül) maga Szilágyi is nagyon másképp gondolkodott a költészetről, mint ma, így a korabeli ciklusokba szervezéstől a mai szorosabb kronológiakövetésig a versek együttese mint szövegrendszer igencsak átalakult. Annak idején, az Illés Endre-féle Szépirodalminál Réz Pál szerkesztésében megjelent Teremtmények kötet erőteljes fonikus effektusokkal operáló rövidebb darabokból álló és a már akkor részben elkészült (és ebben az első változatban teljesnek látszó) Gyönyörök kertjével megfejelt első ciklusa a Szörnyű ugrás haláltematikájú záróciklusával alkotott klasszikus hídszerkezetet, melyek között az elegyes rövidebb darabokból álló ciklusok szerkesztési alapelve a hangvétel, az attitűd, az intonáció milyensége, az ebből kibontható lüktetés lehetett. A gyűjteményes kötet a kronológiát tekinti rendezőelvnek, a „könnyed”, korábban a hangulati hullámzás szempontjából fontos lazító darabok most kimaradtak, és a halálversek megelőzik a többit, így fordítva el az olvasó figyelmét a tematikáról a gondolatiság - sokszor racionálisan meg sem fogható - nyelvközpontú transzcendenciájára. Végül több az összegyűjtésnél a kötet szövegének megszerkesztése abban a tekintetben is, hogy Szilágyi nem a korabeli szövegváltozatok pontos reprodukciójára törekedett, sőt gyakran kisebb-nagyobb változtatásokat is elvégzett a szövegen. Különösen feltűnő az átdolgozás A gyönyörök kertje ciklus versein, de a rövidebb darabokon is látszik az újraformáló kéz nyoma. „Benőtt a feje lágya”, lehetne mondani: az először Macska! címmel megjelent vers most egyszerűen Macska, és a gerontopszichológia szerint húsz év múlva az idős mester Macska... -ra változtatja, majd újabb két évtized múltán, amikor matuzsálemi korban készít hasonló összeállítást, talán beéri a Macska? címváltozattal... De nem, itt nem erről, vagy nemcsak erről van szó. Elterjedt nézet szerint Szilágyi költészetében a versek hangzása a legfontosabb. Verseinek nyelvi jelentése a szó szoros értelmében nem is határozható meg. De ha ez így van, miként minősíthetjük azt a tapasztalatunkat, hogy a versszövegekben sokszor a szöveg jelentését pontosítani igyekvő módosításokkal találkozunk? A Gyönyörök kertje korábbi kiadásában Angyal alcím alatt, itt 18. sorszámot kapott vers első szakasza például korábban így hangzott: „hogy légy, angyalod térgyei itt, /s elnézi ezt a trágyalét, /ó, tudja ő, csak tárgyi lét/ minden, mi van, mi úgy, mi így”. Az új változat utolsó két sora így módosult: „ó, tudja ő, csak tárgyi lét / minden mi van - mi úgy, mi így”. Az új változatban az írásjelek változtak meg, méghozzá úgy, hogy az általuk összekötött szavak, mondategységek egymáshoz való viszonyát az előbbinél pontosabban tükrözzék. A szöveg jelentésének pontosítása történik itt, és erről aligha lehetne beszélni, ha Szilágyi nem törekedne éppen arra, hogy gondolatokat közöljön a lehető legérthetőbben. A korábban Posztumusz alcímet viselt darab 4. sora pedig így hangzott: „sarkamra ragad e kertsár”, míg most: „sarat siratva sírni kell”, tehát Szilágyi itt már arra is hajlandó volt, hogy a jelentés megváltoztatása érdekében rosszabb hangzású, a szakaszt eredeti mértékéből is kivető, zeneiségét megtörő változtatást hajtson végre. Aligha tette volna ezt, ha közlendője a szöveg fonikus komponenseiből bomlana ki. Nem: a szövegben kódolt beszédhelyzet érdekli, az a jelenség, ahogyan a viselkedés nyelvi formát ölt. A Sub specie mortis ciklus egyes darabjaiban, mint a Háttal fellép vagy a Belebotlik, bebotorkál rendkívül szuggesztívan jelenik meg ez a mégnyelv előttiség, az a kiszolgáltatottság, ami a beszéd elvonásával formálódó viselkedés sajátja - hiszen nyelv nélkül az emóciókból, indulatokból nem válhat közlés, rendszerük nem szövődhet szabályrendszerré, az abban való tájékozódás és rendszeres döntés nem szervesül etikává. Nyelv nélkül nincs erkölcs, csak viselkedés. A Gyönyörök kertjében és a későbbi kötetkompozíciók darabjaiban áll össze (Heideggerrel egyetértésben, néhol hivatkozással is) az a halál felől érzett életlátás, mely apokaliptikus víziókban vagy éppen dermesztően hétköznapi jelenetekben pontosan a társadalmi, közösségi, tágabb értelemben véve erkölcsi emberről beszél. Nem tematizálva, hanem a nyelv teremtésében megélve „a morál genealógiáját”. Ezek persze nagyon szép, és minden bizonnyal Istennek tetsző dolgok, de ettől még nem lenne Szilágyi költészete izgalmas, feszült, a maga olykor röhejes evidenciáival megdöbbentő, sőt megrendítő. Ez a többlet abban a körülményben rejlik, hogy olyan kontextusban, egy olyanféle irodalmisághoz kapcsolódva jelennek meg ezek az értékek, melytől nem várunk mélyebb tartalmakat: az operettdal, a kuplé, a bökvers, a verses humoreszk vagy kabarétréfa installációi, szövegalakító gyakorlatának kellékei között. Ennek a műfajnak egy prominens képviselőjét egyébként is igen közelről ismeri Szilágyi Ákos. Szilágyi Györgyre gondolok, aki történetesen az édesapja. A népszerű kabaréköltő nagy mestere a rímes blődlinek, a hínrímeknek, kecskerímeknek („Szigligeti esztétában / szeszt leltek egy esztétában. ”), és kancsal rímeknek, mint a „Hat óra, / hetéra!” vagy „Magnózik meg nézik... ”, de verseiben a Szittya szótyár jellegzetes eszköze, a mássalhangzók lágyítása is gyakori („Nem mettye van ide Etyek, /ahol veled boldog letyek!”), sőt még a szittya tematika is megvan nála: a „Töltsd a kupát, Etele, / de ne tele!” versike címe: Józan szittya. Persze nem szeretnék ebből messzemenő következtetéseket levonni. Azt azonban nyilvánvalónak látom, hogy a Szilágyi Ákos poétikáját meghatározó, iróniája alapjául szolgáló irodalmiság nem a Nyugat költőinek (eminensen Kosztolányinak) a virtuóz játékospoézise, és a népköltészet hasonló verselésű mondókái, ráolvasói vagy kiszámolói között is hiába keresnénk, ezt a szövegbázist a kabaré, a sanzon, a kupié vidékén találhatjuk. Ezt húzzák alá a dallamok is, melyek gyakran szintén operettdalok, kuplék, illetve a legsziruposabb népies műdalok, verbunkosok mutánsai, variációi. Szilágyi Ákos költészete ezen az úton értékek és attitűdök relativitását mutatja fel. De ez a viszonylagosság nemcsak abban jelenik meg, hogy magasztos eszmények kiüresedését, felszínességét, lényegi tartalmatlanságát teszi nyilvánvalóvá, hanem ugyanennek a jelenségnek a fordítottját is szemlélteti, átélhetővé teszi. Például a Hol a haza? széles, háromosztatú verbunkosdallam-mondatai és az Odavagyok magáért egykori filmsláger bővített idézete: „oda 29