Kritika 33. (2004)
2004 / 1. szám - Pitti Zoltán: Európa kapujában - 2004 (?)
2 Európa kapujában A társadalmi átalakulások főbb szakaszai: óriási lelkesedés, pánik, vétkesek keresése, ártatlanok bűnhődése, majd mindazok megdicsőülése, akik nem voltak érintettek az előző négy szakaszban! (NÉPI bölcselet) A visszaszámlálás megkezdődött, s 2004 májusától az Európai Unió tagjai leszünk. Az ünnepélyes aktussal lezárul a rendszerváltás folyamata, egy új történelmi szakaszba lépünk. Amennyiben erre tíz évvel korábban kerül sor, akkor az esemény népünnepély lenne, most viszont vegyes érzésekkel készülünk. A magyarázat kettős: egyrészt nem egyértelműen pozitívak a rendszerváltás óta zajló folyamatok, másrészt az EU- bővítés minden eddiginél szerényebb támogatással valósul meg. A csatlakozásnak természetszerűen nincs és nem is lehet alternatívája, de a rendszerváltás óta megtett út sikereinek és kudarcainak felidézése segítheti, hogy várakozásainkat a realitásokhoz igazítsuk. Végletes vélekedések Az előttünk járó nemzedékek tapasztalata, hogy a nagy társadalmi átalakulások higgadt értékeléséhez nélkülözhetetlen a történelmi távlat. A kortársakban még élénken élnek a közelmúlt eseményei, s az egyértelmű folyamatokat is képesek szubjektív módon minősíteni. Nagy a veszélye, hogy mi is hasonló hibába esünk, ám a leltárkészítés ennek ellenére nem halasztható, hiszen alig vagyunk túl a rendszerváltás megrázkódtatásain, máris egy újabb erőpróba előtt állunk. Visszagondolva a mögöttünk hagyott másfél évtized eredményekben és fordulatokban gazdag eseményeire, egyik énünk szerint büszkének kell lennünk arra, hogy az átmenet békés körülmények között zajlott, s egy kölcsönösen kialkudott forgatókönyv szerint, kiszámítható mederben haladt. Ha valahol, akkor itt, Kelet-Közép-Európában ennek értéke van. A kompromisszumokhoz nélkülözhetetlen volt annak beismerése, hogy a szocialista modell kimerítette lehetőségeit, illetve szükség volt annak felismerésére, hogy a szovjet birodalom számára - eljutva a működőképesség határára - fontosabb a belső problémák rendezése, mint egy kétes esélyű külső konfrontáció vállalása. A másik énünk - érthetően - szigorúbban ítél, s az úton-útfélen emlegetett pozitívumokkal szemben jellemzően az elszalasztott lehetőségekre emlékezik. Leegyszerűsítő megfogalmazással: csinálhattuk volna jobban is! A XXI. század folyamatainak ismeretében nehezen védhető, hogy egy új társadalomkép felvázolása helyett a múltba fordultunk; magyarázhatók, de nem védhetők a felesleges kitérők és az átmenettel járó veszteségek (a rendszerváltás első harmadában a GDP 20 százalékkal csökkent, amihez hasonló visszaesés - békés körülmények között - csak az 1929/33-as gazdasági válság időszakában volt tapasztalható), s aligha illethető pozitív jelzővel a politikai szereplők kicsinyes civódása. Az utca embere még szigorúbb. „A politikusok mindent megváltoztattak azért, hogy minden változatlan maradjon.” Lényegében ezt támasztják alá azok a vélemények, amelyek szerint a változás csupán annyi, hogy az internacionalizmus helyett globalizációról beszélünk; a Varsói Szerződés helyett a NATO előírásait teljesítjük; kereskedelmi kapcsolatainkban a KGST-országok helyére az EU- tagországok léptek; a közösségi tulajdonnal szemben a külföldi tulajdonnak van előnye; a társadalmi szolidaritás eszméjét a csoportérdekek váltották fel, s az esélyegyenlőség megteremtése helyett a leszakadók felkarolását írtuk a zászlóra. A valóság az énjeink végletes álláspontjai között található, s az időtálló minősítések megfogalmazásához egy kicsit mélyebben kell vizsgálnunk a mögöttünk hagyott másfél évtized történéseit. A modellváltás gondolata valójában távolabbi és mélyebb, mint amire ma hajlandóak vagyunk emlékezni. A politikai intézményrendszer és a gazdaságirányítás mechanizmusának „fontolva haladó” lépései előkészítették, majd az új politikai erők színrelépésével felgyorsíthatóvá tették az átalakulási folyamatot. Mi másnak, mint egy felismerésen alapuló lépéssorozatnak tekinthetjük az új gazdasági mechanizmus kísérletét (1968), a külföldiek befektetéseit lehetővé tevő jogi környezet kialakítását (1972), a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal „szőnyeg alatt” létrehozott kapcsolatfelvételt (1982), a kétszintű bankrendszer kialakítását (1987), a közteherviselés piacosítását (1988), az állami vállalatok átalakulását megalapozó társasági törvényt (1988), majd később a privatizációs programot?! Több mint hiba megfeledkezni arról, hogy ezek a ma már feledés homályába merült lépések komoly előnyt adtak a hasonló utat választó kelet-közép-európai országokkal szemben. Kétségtelen, hogy a történelmi fordulat teljessé tételéhez szükség volt a politikai intézményrendszer és a gazdasági szerkezet teljes átalakítására. A folyamat keretében módosult az államháztartás szerepe, átrendeződtek a piaci kapcsolatok, változott a termelés szerkezete, felgyorsult a technikai fejlődés üteme, színesedtek a gazdálkodási formák, de talán a legjelentősebb változás a tulajdonosi struktúra átalakulásában mutatható ki. A változások új esélyt és reményt adtak a társadalomnak. Óriási érdem, hogy az átmenet békés volt, s a folyamat eredményeként a magyar társadalom alig egy évtized alatt véghezvitte azt a folyamatot, amit a ma fejlett piacgazdaságok másfél száz év alatt teljesítettek. Lényeges különbség azonban, hogy míg az előttünk járó országok életében ez a változás egy szerves fejlődés eredménye volt (ebből következően csak kisebb társadalmi megrázkódtatásokkal járt), addig a rendszerváltó magyar társadalom életében ez az átváltozás egy emberöltőn belül lezajló szervetlen fejlődés eredménye, s áldozatokat is követelt. Az íratlan forgatókönyv A rendszerváltásnak nem volt - nem is lehetett közmegegyezésen alapuló társadalmi programja, de nem volt kialakult - összefüggésekben gondolkodó - gazdasági jövőképe sem. A helyzetet nehezítette, hogy a várakozásokkal szemben elmaradt az ország külföldi adósságállományának elengedése, az adósságtörlesztés felmondását - utólag is helyeselhető álláspont - a politika nem vállalta. Németország figyelme (legfőbb támogató partnerünk) az egyesülést követően megoszlott a keleti országrész felzárkóztatása, illetve a többi rendszerváltó ország között. Az EU ebben az időszakban komoly működési zavarokkal küzdött, illetve a 90-es évek elején átélte külkereskedelmi pozícióinak drasztikus romlását. Magyarország számára ismert képlet maradt a saját tartalékok mobilizálása. Amennyire egyetértés volt a társadalmi formáció váltásában, anynyira nem volt egységes vonulata a rendszerváltó folyamatnak. Az állandó elemek között olyanok említhetők, mint az ország nemzetközi kapcsolatainak építése, nyitás a szomszédos országok felé, a túlsúlyosnak mondott állami tulajdon lebontása, fogadókészség a külföldi befektetők irányába, illetve az EU-csatlakozásra való felkészülés menedzselése. Szinte minden egyéb elem a változások és rögtönzések kategóriájába sorolódott. A hatalom birtokosai újból és újból PITTI ZOLTÁN 2004. január