Kritika 33. (2004)

2004 / 1. szám - Pitti Zoltán: Európa kapujában - 2004 (?)

2 Európa kapujában A társadalmi átalakulások főbb szakaszai: óriási lelkesedés, pánik, vétkesek keresése, ártatlanok bűnhődése, majd mindazok megdicsőülése, akik nem voltak érintettek az előző négy szakaszban! (NÉPI bölcselet) A visszaszámlálás megkezdődött, s 2004 májusától az Európai Unió tagjai leszünk. Az ünnepélyes ak­tussal lezárul a rendszerváltás fo­lyamata, egy új történelmi sza­kaszba lépünk. Amennyiben erre tíz évvel korábban kerül sor, ak­kor az esemény népünnepély len­ne, most viszont vegyes érzések­kel készülünk. A magyarázat ket­tős: egyrészt nem egyértelműen pozitívak a rendszerváltás óta zaj­ló folyamatok, másrészt az EU- bővítés minden eddiginél szeré­nyebb támogatással valósul meg. A csatlakozásnak természetszerű­en nincs és nem is lehet alternatí­vája, de a rendszerváltás óta meg­tett út sikereinek és kudarcainak felidézése segítheti, hogy várako­zásainkat a realitásokhoz igazít­suk. Végletes vélekedések Az előttünk járó nemzedékek ta­pasztalata, hogy a nagy társadalmi átalakulások higgadt értékelésé­hez nélkülözhetetlen a történelmi távlat. A kortársakban még élén­ken élnek a közelmúlt eseményei, s az egyértelmű folyamatokat is képesek szubjektív módon minő­síteni. Nagy a veszélye, hogy mi is hasonló hibába esünk, ám a leltár­­készítés ennek ellenére nem ha­lasztható, hiszen alig vagyunk túl a rendszerváltás megrázkódtatásain, máris egy újabb erőpróba előtt ál­lunk. Visszagondolva a mögöttünk hagyott másfél évtized eredmé­nyekben és fordulatokban gazdag eseményeire, egyik énünk szerint büszkének kell lennünk arra, hogy az átmenet békés körülmények között zajlott, s egy kölcsönösen kialkudott forgatókönyv szerint, kiszámítható mederben haladt. Ha valahol, akkor itt, Kelet-Közép-Eu­­rópában ennek értéke van. A kompromisszumokhoz nélkülöz­hetetlen volt annak beismerése, hogy a szocialista modell kimerí­tette lehetőségeit, illetve szükség volt annak felismerésére, hogy a szovjet birodalom számára - eljut­va a működőképesség határára - fontosabb a belső problémák ren­dezése, mint egy kétes esélyű kül­ső konfrontáció vállalása. A másik énünk - érthetően - szigorúbban ítél, s az úton-útfélen emlegetett pozitívumokkal szem­ben jellemzően az elszalasztott le­hetőségekre emlékezik. Leegysze­rűsítő megfogalmazással: csinál­hattuk volna jobban is! A XXI. szá­zad folyamatainak ismeretében nehezen védhető, hogy egy új tár­sadalomkép felvázolása helyett a múltba fordultunk; magyarázha­tók, de nem védhetők a felesleges kitérők és az átmenettel járó vesz­teségek (a rendszerváltás első har­madában a GDP 20 százalékkal csökkent, amihez hasonló vissza­esés - békés körülmények között - csak az 1929/33-as gazdasági válság időszakában volt tapasztal­ható), s aligha illethető pozitív jel­zővel a politikai szereplők kicsi­nyes civódása. Az utca embere még szigorúbb. „A politikusok mindent megvál­toztattak azért, hogy minden válto­zatlan maradjon.” Lényegében ezt támasztják alá azok a vélemények, amelyek szerint a változás csupán annyi, hogy az internacionalizmus helyett globalizációról beszélünk; a Varsói Szerződés helyett a NATO előírásait teljesítjük; kereskedelmi kapcsolatainkban a KGST-or­­szágok helyére az EU- tagországok léptek; a közös­ségi tulajdonnal szemben a külföldi tulajdonnak van elő­nye; a társadalmi szolidaritás eszméjét a csoportérdekek váltották fel, s az esélyegyen­lőség megteremtése helyett a leszakadók felkarolását írtuk a zászlóra. A valóság az énjeink végle­tes álláspontjai között találha­tó, s az időtálló minősítések megfogalmazásához egy kicsit mélyebben kell vizsgálnunk a mögöttünk hagyott másfél év­tized történéseit. A modellváltás gondolata valójában távolabbi és mé­lyebb, mint amire ma hajlandóak vagyunk emlékezni. A politikai in­tézményrendszer és a gazdaságirá­nyítás mechanizmusának „fontol­va haladó” lépései előkészítették, majd az új politikai erők színrelé­pésével felgyorsíthatóvá tették az átalakulási folyamatot. Mi másnak, mint egy felismerésen alapuló lé­péssorozatnak tekinthetjük az új gazdasági mechanizmus kísérletét (1968), a külföldiek befektetéseit lehetővé tevő jogi környezet kiala­kítását (1972), a Nemzetközi Valu­taalappal és a Világbankkal „sző­nyeg alatt” létrehozott kapcsolat­­felvételt (1982), a kétszintű bank­­rendszer kialakítását (1987), a köz­teherviselés piacosítását (1988), az állami vállalatok átalakulását meg­alapozó társasági törvényt (1988), majd később a privatizációs prog­ramot?! Több mint hiba megfeled­kezni arról, hogy ezek a ma már feledés homályába merült lépések komoly előnyt adtak a hasonló utat választó kelet-közép-európai országokkal szemben. Kétségtelen, hogy a történelmi fordulat teljessé tételéhez szük­ség volt a politikai intézmény­­rendszer és a gazdasági szerkezet teljes átalakítására. A folyamat keretében módosult az államház­tartás szerepe, átrendeződtek a piaci kapcsolatok, változott a ter­melés szerkezete, felgyorsult a technikai fejlődés üteme, színe­sedtek a gazdálkodási formák, de talán a legjelentősebb változás a tulajdonosi struktúra átalakulásá­ban mutatható ki. A változások új esélyt és reményt adtak a társada­lomnak. Óriási érdem, hogy az átmenet békés volt, s a folyamat eredményeként a magyar társa­dalom alig egy évtized alatt vég­­hezvitte azt a folyamatot, amit a ma fejlett piacgazdaságok másfél száz év alatt teljesítettek. Lénye­ges különbség azonban, hogy míg az előttünk járó országok életében ez a változás egy szerves fejlődés eredménye volt (ebből következően csak kisebb társa­dalmi megrázkódtatásokkal járt), addig a rendszerváltó magyar tár­sadalom életében ez az átválto­zás egy emberöltőn belül lezajló szervetlen fejlődés eredménye, s áldozatokat is követelt. Az íratlan forgatókönyv A rendszerváltásnak nem volt - nem is lehetett­­ közmegegyezé­sen alapuló társadalmi programja, de nem volt kialakult - összefüg­gésekben gondolkodó - gazdasá­gi jövőképe sem. A helyzetet nehe­zítette, hogy a várakozásokkal szemben elmaradt az ország kül­földi adósságállományának elen­gedése, az adósságtörlesztés fel­mondását - utólag is helyeselhető álláspont - a politika nem vállalta. Németország figyelme (legfőbb tá­mogató partnerünk) az egyesülést követően megoszlott a keleti or­szágrész felzárkóztatása, illetve a többi rendszerváltó ország között. Az EU ebben az időszakban ko­moly működési zavarokkal küz­dött, illetve a 90-es évek elején át­élte külkereskedelmi pozícióinak drasztikus romlását. Magyarország számára­­ ismert képlet­­ maradt a saját tartalékok mobilizálása. Amennyire egyetértés volt a tár­sadalmi formáció váltásában, any­­nyira nem volt egységes vonulata a rendszerváltó folyamatnak. Az ál­landó elemek között olyanok em­líthetők, mint az ország nemzetkö­zi kapcsolatainak építése, nyitás a szomszédos országok felé, a túlsú­lyosnak mondott állami tulajdon lebontása, fogadókészség a külföl­di befektetők irányába, illetve az EU-csatlakozásra való felkészülés menedzselése. Szinte minden egyéb elem a változások és rög­tönzések kategóriájába sorolódott. A hatalom birtokosai újból és újból PITTI ZOLTÁN 2004. január

Next