Kritika 33. (2004)

2004 / 4. szám - Török Tamás: A történelmi regény reneszánsza

2004. április 15 / Márton László trilógiájáról regény reneszánsza mint bátyjának, Mihálynak alig néhány oldalon leírt (feltételezett) sorsáról, legalábbis for­­ráshűen nem, hisz adatok alig maradtak fenn róla. A trilógiának lényegében mégis Károlyi István áll középpontjában. Amiről ugyanis hall­gatnak a források, azt kipótolja az elbeszélő rendkívül termékeny fantáziája. De nem afféle monolit-monológ mindentudó elbeszélőként, hanem az elbeszélés módja mindvégig rela­­tivizálja az elbeszélés tárgyát, így az I. részben Károlyi István jellemzéséhez egy „múlt századi levéltáros” egyetlen, István leveleiről tett meg­jegyzése szolgál kiindulópontul, miszerint azok kedélyességről«, továbbá »minden iránt kiter­jeszkedő figyelméről« tanúskodnak. ” (I. 48.) Ezek a levelek azonban elvesztek, s mivel a szóban forgó levéltáros a levelek ismeretében „könnyűszerrel megszólaltathatta volna hőse­it”, az elbeszélő átadja neki a szót, s István tör­ténetét feltételes módban egy „tizenkilecedik századi elbeszélő” meg nem írt regényében be­szélteti el, melyhez azután még számtalan egyéb történetváltozat, illetve a III. részben a tanúk Istvánról adott jellemzése is csatlakozik. A Testvériség mindvégig számot vet a (történe­ti) elbeszélés valóságformáló funkciójával („Ek­kor a szabadult ember már megint mondott valami nehezen érthetőt. Mi azonban elbeszé­lői hatalmunknál fogva mindjárt első hallásra megértettük (nem úgy, mint a hites ülnökök), és ideírjuk.” [II. 257.]), de éppen az elbeszélő ezen szüntelen relativizáló önreflexiója, illetve a távolságtartó feltételes mód miatt mondhat­juk, hogy ragaszkodik az „objektivitáshoz”, és ennyiben az ily módon „cselekményesített” tör­ténetírás a forrásokhoz való viszony tekinteté­ben „lelkiismeretesebb” mint az a fajta ún. tu­dományos, mely nem hajlandó reflektálni arra, hogy az ún. valóság történetként való leírása, egyúttal annak átírása is. A trilógia tehát az elbeszélői perspektívák, intertextusok szüntelen váltakozásában tobzó­dik. Például az Egy megíratlan fejezetnek már a címe is programadó, ugyanebben a látókört Dietz brandenburgi seborvos „három évszá­zaddal ezelőtti szemei”jelöl\li ki. Az elbeszélés olykor váratlanul egyes szám első személyben folytatódik (tisztelegés az emlékírók felé), de a legfontosabb betét kétségtelenül a csodálatos tulajdonságokkal bíró kézirat: Menandernek Kártigámról, a török fogolykisasszonyról szóló „románhistóriája” (valójában annak Mészáros Ignác-féle, magyarul első ízben 1772-ben meg­jelent változata). Nehéz, de talán nem is szüksé­ges, netán­ nem is lehet pontosan megfejteni, hogy milyen (sokféle) szerepet is tölt be ez a rejtélyes irat a regényen belül. Bizonyos azon­ban, hogy segítségével a Testvériség például va­lóság és regény kapcsolatát a végsőkig feszíti. Ez az elpusztíthatatlan kézirat ugyanis nem pusztán történeteket ír le, hanem főszereplőjét például létre is hozza: a „sikoltozó” és „nyöször­gő” kézirat lapjai közül, mint tojáshéjból buk­kan elő Kártiyám. Ennek a csodálatos könyv­nek, mint abszolút és ideális történetnek egyéb­ként az elmélete is megtalálható a regényben, mégpedig Kollonich bíboros, már idézett mo­nológjában, melyben elmeséli, hogy Menander könyve olyan értelmezési keretként szolgál, melynek „öntőformája eleve készen áll, és a szereplők, akik ebből az öntőformából hullottak ki az úgynevezett valóságba (melyben mi ma­gunk, valódi férfiak is élünk), fejezetről fejezet­re olvashatják, s így láthatják előre, mi fog tör­ténni velük - ha úgy tetszik, mit fognak szük­ségképpen és elkerülhetetlenül cselekedni. ” (I. 190.) Még akkor is ha ez nincs ínyükre, vagy ép­pen nagyon is ínyükre van, noha elfojtva, s így a regénybe foglalt történet írja, irányítja, artiku­lálja és teljesíti be vágyaikat mint például Sennyei Katica, de Barkóczy Krisztina esetében is, aki a regény olvasása közben elbóbiskolva „jó darabig nem is fogta fel: ő maga anyaszült meztelenül fekszik a fűben, és egy férfival, aki­nek nem látja az arcát, a házasságtörés bűn­­cselekményét valósítja meg, s felébredve ugyan „remegett a felháborodástól”, de „bizonyos testi jelekből azt is meg kellett értenie, hogy a házas­ságtörés- vagy valami nagyon hasonló dolog - csakugyan bekövetkezett. ”(II. 245.) Talán nem puszta véletlen, ha az ehhez ha­sonló leírások olvasása közben a héttérben fel­­sejteni véljük Heinrich von Kleist néhány novel­láját, s ez a gyanú már csak azért is indokolt, mert a trilógia szerzője műfordítóként jól ismeri a német írót. Akárcsak a német írónál, itt is fel­bukkannak az arcpirítóan szemérmetlen, és ter­mészetesen zseniális disznóságok konnotációi­­val telített, illetve az ilyen interpretációk lehető­ségétől valósággal lüktető szövegrészek, amely átlagon felüli értelmezői aktivitásra kényszeríti az olvasót is, aki a szerzővel és a szereplőkkel közösen tolong például egy kulcslyuk előtt, és elborzadást színlelve elégíti ki erotomán fantázi­áját, attól és azzal, amit ott lát és hall­. A Károlyi Sándorhoz látogató és kedves szolgájával, Bojárdóval legalábbis szokatlan módon egy szo­bában alvó André gróf hálószobája előtt toporgó Sennyei Katica miközben azt hallja hogy „az aj­tó másik oldalán Bojárdó éles hangon fel-felsi­­kolt, mint aki rosszat álmodik” (amit persze jó­hiszeműen lehetne úgy is érteni: „mert rosszat ál­modik”, csakhogy­ „bekukucskált a hasadékon [...] Egy női test feküdt a fűben, anyaszült mez­telenül, széttárva combjait”, a lány később „uj­­jacskák matatását, kaparászását érezte, majd egy hideg és nedves arc nyomódott neki az ölé­nek”. Ezután Katicát, aki az ajtó előtt misztikus­erotikus révületbe esik, a kulcslyukon át látot­tak, és a saját vágyait ismét megjelenítő csodála­tos román história több szereplője, akik mind­­ahányan valóságos szereplők erotikusan átértel­mezett megfelelői, így a francia király gyóntató­­ja (vagyis az öreg Zsámbor Mátyás páter, aki a házasságra való kateketikai felkészülésben segí­ti Katicát), a „szuszogva és dörmögve” közeledő francia király (azaz Bojárda), s egy törpe (meg­felelőjének nem feltétlenül személyszerű tisztá­zásához a legszélsőségesebb interpretáció sem elrugaszkodott) segítségével, aki „most például azt műveli, hogy az ajtó hasadékán át kiszökött a cselekményből és neki Sennyei Katicának ud­varol” (II. 248-250.), többszörösen kielégítik­, s Károlyi Sándorné Barkóczy Krisztina is elsősor­ban Menander kéziratának lehet hálás, hogy „tíz esztendei házasság után, három halva született magzat és egy élő fiúgyermek után végre meg­tudta, mi az, hogy testi gyönyör.” (III. 40.) A Testvériség nem afféle finoman árnyalt szemé­lyiségrajzokkal bíró fejlődésregény, a főszereplők­nek nincsen kidolgozott pszichológiájuk. Egyetlen hagyományos regényforma kategóriái sem alkal­mazhatóak rá, és elsősorban bizonyára azért, mert legalábbis a magyar irodalomban egyedülálló mó­don teszi a regény tárgyává a regényalkotás prob­lematikáját, a regény határait, a történeti elbeszélés lehetőségeit, s szüntelenül demonstrálja munkájá­nak konstruált voltát, s az alkotás folyamatába az olvasónak is állandó belépője van, miközben épp ezáltal születik meg, legalábbis a történeti elbeszé­lés szempontjából, egy radikálisan új objektivitás­fogalom, éppen annak ellehetetlenítése által. A fel­vázolt és bemutatott tényleges és lehetséges regé­nyek, regénykísérletek, illetve regénykísértések ál­tal arra is utal a fragmentáris történetek sokaságát mégiscsak egy regényben összefoglaló Testvériség, hogy minden regény további, végtelen számú re­gényt implikál, s épp ezen belátások folytán válik

Next