Kritika 33. (2004)
2004 / 4. szám - Török Tamás: A történelmi regény reneszánsza
2004. április 15 / Márton László trilógiájáról regény reneszánsza mint bátyjának, Mihálynak alig néhány oldalon leírt (feltételezett) sorsáról, legalábbis forráshűen nem, hisz adatok alig maradtak fenn róla. A trilógiának lényegében mégis Károlyi István áll középpontjában. Amiről ugyanis hallgatnak a források, azt kipótolja az elbeszélő rendkívül termékeny fantáziája. De nem afféle monolit-monológ mindentudó elbeszélőként, hanem az elbeszélés módja mindvégig relativizálja az elbeszélés tárgyát, így az I. részben Károlyi István jellemzéséhez egy „múlt századi levéltáros” egyetlen, István leveleiről tett megjegyzése szolgál kiindulópontul, miszerint azok kedélyességről«, továbbá »minden iránt kiterjeszkedő figyelméről« tanúskodnak. ” (I. 48.) Ezek a levelek azonban elvesztek, s mivel a szóban forgó levéltáros a levelek ismeretében „könnyűszerrel megszólaltathatta volna hőseit”, az elbeszélő átadja neki a szót, s István történetét feltételes módban egy „tizenkilecedik századi elbeszélő” meg nem írt regényében beszélteti el, melyhez azután még számtalan egyéb történetváltozat, illetve a III. részben a tanúk Istvánról adott jellemzése is csatlakozik. A Testvériség mindvégig számot vet a (történeti) elbeszélés valóságformáló funkciójával („Ekkor a szabadult ember már megint mondott valami nehezen érthetőt. Mi azonban elbeszélői hatalmunknál fogva mindjárt első hallásra megértettük (nem úgy, mint a hites ülnökök), és ideírjuk.” [II. 257.]), de éppen az elbeszélő ezen szüntelen relativizáló önreflexiója, illetve a távolságtartó feltételes mód miatt mondhatjuk, hogy ragaszkodik az „objektivitáshoz”, és ennyiben az ily módon „cselekményesített” történetírás a forrásokhoz való viszony tekintetében „lelkiismeretesebb” mint az a fajta ún. tudományos, mely nem hajlandó reflektálni arra, hogy az ún. valóság történetként való leírása, egyúttal annak átírása is. A trilógia tehát az elbeszélői perspektívák, intertextusok szüntelen váltakozásában tobzódik. Például az Egy megíratlan fejezetnek már a címe is programadó, ugyanebben a látókört Dietz brandenburgi seborvos „három évszázaddal ezelőtti szemei”jelöl\li ki. Az elbeszélés olykor váratlanul egyes szám első személyben folytatódik (tisztelegés az emlékírók felé), de a legfontosabb betét kétségtelenül a csodálatos tulajdonságokkal bíró kézirat: Menandernek Kártigámról, a török fogolykisasszonyról szóló „románhistóriája” (valójában annak Mészáros Ignác-féle, magyarul első ízben 1772-ben megjelent változata). Nehéz, de talán nem is szükséges, netán nem is lehet pontosan megfejteni, hogy milyen (sokféle) szerepet is tölt be ez a rejtélyes irat a regényen belül. Bizonyos azonban, hogy segítségével a Testvériség például valóság és regény kapcsolatát a végsőkig feszíti. Ez az elpusztíthatatlan kézirat ugyanis nem pusztán történeteket ír le, hanem főszereplőjét például létre is hozza: a „sikoltozó” és „nyöszörgő” kézirat lapjai közül, mint tojáshéjból bukkan elő Kártiyám. Ennek a csodálatos könyvnek, mint abszolút és ideális történetnek egyébként az elmélete is megtalálható a regényben, mégpedig Kollonich bíboros, már idézett monológjában, melyben elmeséli, hogy Menander könyve olyan értelmezési keretként szolgál, melynek „öntőformája eleve készen áll, és a szereplők, akik ebből az öntőformából hullottak ki az úgynevezett valóságba (melyben mi magunk, valódi férfiak is élünk), fejezetről fejezetre olvashatják, s így láthatják előre, mi fog történni velük - ha úgy tetszik, mit fognak szükségképpen és elkerülhetetlenül cselekedni. ” (I. 190.) Még akkor is ha ez nincs ínyükre, vagy éppen nagyon is ínyükre van, noha elfojtva, s így a regénybe foglalt történet írja, irányítja, artikulálja és teljesíti be vágyaikat mint például Sennyei Katica, de Barkóczy Krisztina esetében is, aki a regény olvasása közben elbóbiskolva „jó darabig nem is fogta fel: ő maga anyaszült meztelenül fekszik a fűben, és egy férfival, akinek nem látja az arcát, a házasságtörés bűncselekményét valósítja meg, s felébredve ugyan „remegett a felháborodástól”, de „bizonyos testi jelekből azt is meg kellett értenie, hogy a házasságtörés- vagy valami nagyon hasonló dolog - csakugyan bekövetkezett. ”(II. 245.) Talán nem puszta véletlen, ha az ehhez hasonló leírások olvasása közben a héttérben felsejteni véljük Heinrich von Kleist néhány novelláját, s ez a gyanú már csak azért is indokolt, mert a trilógia szerzője műfordítóként jól ismeri a német írót. Akárcsak a német írónál, itt is felbukkannak az arcpirítóan szemérmetlen, és természetesen zseniális disznóságok konnotációival telített, illetve az ilyen interpretációk lehetőségétől valósággal lüktető szövegrészek, amely átlagon felüli értelmezői aktivitásra kényszeríti az olvasót is, aki a szerzővel és a szereplőkkel közösen tolong például egy kulcslyuk előtt, és elborzadást színlelve elégíti ki erotomán fantáziáját, attól és azzal, amit ott lát és hall. A Károlyi Sándorhoz látogató és kedves szolgájával, Bojárdóval legalábbis szokatlan módon egy szobában alvó André gróf hálószobája előtt toporgó Sennyei Katica miközben azt hallja hogy „az ajtó másik oldalán Bojárdó éles hangon fel-felsikolt, mint aki rosszat álmodik” (amit persze jóhiszeműen lehetne úgy is érteni: „mert rosszat álmodik”, csakhogy „bekukucskált a hasadékon [...] Egy női test feküdt a fűben, anyaszült meztelenül, széttárva combjait”, a lány később „ujjacskák matatását, kaparászását érezte, majd egy hideg és nedves arc nyomódott neki az ölének”. Ezután Katicát, aki az ajtó előtt misztikuserotikus révületbe esik, a kulcslyukon át látottak, és a saját vágyait ismét megjelenítő csodálatos román história több szereplője, akik mindahányan valóságos szereplők erotikusan átértelmezett megfelelői, így a francia király gyóntatója (vagyis az öreg Zsámbor Mátyás páter, aki a házasságra való kateketikai felkészülésben segíti Katicát), a „szuszogva és dörmögve” közeledő francia király (azaz Bojárda), s egy törpe (megfelelőjének nem feltétlenül személyszerű tisztázásához a legszélsőségesebb interpretáció sem elrugaszkodott) segítségével, aki „most például azt műveli, hogy az ajtó hasadékán át kiszökött a cselekményből és neki Sennyei Katicának udvarol” (II. 248-250.), többszörösen kielégítik, s Károlyi Sándorné Barkóczy Krisztina is elsősorban Menander kéziratának lehet hálás, hogy „tíz esztendei házasság után, három halva született magzat és egy élő fiúgyermek után végre megtudta, mi az, hogy testi gyönyör.” (III. 40.) A Testvériség nem afféle finoman árnyalt személyiségrajzokkal bíró fejlődésregény, a főszereplőknek nincsen kidolgozott pszichológiájuk. Egyetlen hagyományos regényforma kategóriái sem alkalmazhatóak rá, és elsősorban bizonyára azért, mert legalábbis a magyar irodalomban egyedülálló módon teszi a regény tárgyává a regényalkotás problematikáját, a regény határait, a történeti elbeszélés lehetőségeit, s szüntelenül demonstrálja munkájának konstruált voltát, s az alkotás folyamatába az olvasónak is állandó belépője van, miközben épp ezáltal születik meg, legalábbis a történeti elbeszélés szempontjából, egy radikálisan új objektivitásfogalom, éppen annak ellehetetlenítése által. A felvázolt és bemutatott tényleges és lehetséges regények, regénykísérletek, illetve regénykísértések által arra is utal a fragmentáris történetek sokaságát mégiscsak egy regényben összefoglaló Testvériség, hogy minden regény további, végtelen számú regényt implikál, s épp ezen belátások folytán válik