Kritika 33. (2004)
2004 / 12. szám - Árva László: Privatizáció: mit, mikor és miért?
2004. december Privatizáció: mit, mikor és miért? Furcsának tűnhet, hogy annak ellenére, hogy a közgazdaság-tudomány egyre nagyobb adathalmazzal rendelkezik a gazdasági élet jelenségeire vonatkozóan, s nem csak egyes vállalatokat, illetve országokat öszszehasonlító keresztmetszeti elemzéseket képes készíteni, hanem egyre hosszabb és egyre pontosabb idősorokkal is rendelkezik, mégsem képesek a közgazdaságtan művelői a még az olyan, viszonylag egyszerűnek látszó kérdésekben sem megegyezésre jutni egymással, mint például az, hogy a gazdaságon belül milyen arányt kell az állami és önkormányzati tulajdonnak képviselnie, és hogy melyek azok a tevékenységek, amelyek általában hatékonyabbak, ha magánvállalatok végzik azokat, s melyek azok, amelyek önkormányzati vagy állami tulajdonban lévő vállalatok kezében eredményesebbek. Nem csak az mutatja a közgazdaságtan tanácstalanságát ebben a kérdésben, hogy az elmúlt évszázad Európában hol az állami és önkormányzati tulajdonlás arányának növelésétől, hol éppen ellenkezőleg, a privatizálástól várták a gazdasági hatékonyság növelését, az össztársadalmi jólét emelkedését, hanem az is, hogy még napjainkban is éles vita dúl - nem csak hazánkban, hanem Európa más országaiban is - arról, hogy mi a közösségi tulajdonlás optimuma, és hogy folytatni vagy éppen megfordítani kell-e a privatizációs folyamatot. Még a privatizáció és államosítás olyan par excellence laboratóriumában, mint Franciaország, sem tudtak egyértelmű megállapításokat a közgazdászok az államosítás és a privatizáció eredményeire vonatkozóan, pedig az elmúlt évszázad során Franciaországban szinte megszállottan privatizáltak vagy éppen államosítottak az egyes kormányok, tehát adat van bőven. Franciaországban előbb a harmincas évek közepétől igen jelentős államosításokra került sor, aminek nyomán a közösségi tulajdon öszszességében az összes tőke közel 50%-ára, egyes ágazatokban 70-80%-ra emelkedett az ötvenes évekre, sőt még a nyolcvanas évek elején is növekedett a közösségi tulajdon aránya, majd ezt követően az állami és önkormányzati tulajdonlás igen gyors lebontását kezdték el Franciaországban, amelynek nyomán az állami szektor aránya a gazdaság egészében mintegy 50%-ról napjainkra 20% alá csökkent. Nem véletlen, hogy Franciaországban is vita tárgya privatizáció - egyrészt az, hogy megfelelő időben és megfelelő módon került sor a privatizációra, s ennek nyomán növekedett-e a gazdaság hatékonysága, másrészt, hogy meddig kell még el-Először is nem szabad privatizálni kényszerből, akkor, amikor a költségvetés nehéz helyzetben van, és mindenáron bevételeket kell generálni. Ugyanis ekkor a privatizálás általában elkapkodott, végiggondolatlan és éppen ezért ritkán várja ki a legjobb ajánlatot: menni a privatizációban, mit lehet és mit nem lehet magánosítani. Nem csak a helyi kis lapok vitatják például az olyan kérdéseket, hogy vajon a privatizáció miatt nem drágult-e meg a vízszolgáltatás és nem romlott-e a helyi közlekedés hatékonysága, hanem számos komoly elméleti kutatás is igyekezett körüljárni ezt a kérdést - sokszor nem sok sikerrel. Tanulságos példa erre, hogy Flerve Alexadre, a Boulogne-i Egyetem professzora egy nem régen publikált érdekes ökonometriai elemzésében a kilencvenes évek során privatizált francia állami vállalatainak hatékonyságnövekedést elemeztet a privatizálás után - és érdekes módon gyakorlatilag nem sikerült szignifikáns eredményjavulást mutatni, pedig csak olyan viszonylag egyszerű tényezőkkel számolt, mint nyereségesség, vállalati hatékonyság, költségcsökkenés és az olyan nehezen megfogható faktorokat, mint a fogyasztói megelégedettség, társadalmi hasznosság vagy az „össznemzeti jólét növekedése”, amelyeket pedig a közszolgáltató vállalatok privatizálása vagy éppen államosítása során gyakran szoktak a vitatkozó felek egymás felé