Kritika 33. (2004)
2004 / 4. szám - Balázs Eszter Anna: A VersMetró mint közösségi művészet
16 nyilvánvalóvá, hogy a trilógia önmaga metaregénye is. És ha a témaválasztáson túl egyáltalán „történelmi”-nek nevezhetjük a Testvériséget, akkor elsősorban nem azért, mert „egy konkrét történelmi korszak művészileg hű ábrázolására”is törekszik, hanem a történelem/történetiség rangjának radikális újragondolása miatt. Az alaptörténet ugyan mindvégig a láthatatlan Károlyi Istvánra, a látható, s feltételezett névbitorlóra, Nagy Gecire, valamint Károlyi Sándorra összpontosít, a fentiekből mégis kitűnik, hogy a trilógia ideális olvasója („aki a feltételezésünk szerint a cselekmény szövetségese.” (III. 234.]) nagymértékű aktivitásra kényszerül, főként, ha a cselekmény arebeszkszerű mellékszálait is értő figyelemmel akarja követni, s ez némiképp mintha kárára válna az olvashatóságnak. Szokatlan helyzet, hogy az olvasónak is ennyit kell dolgoznia, másként egyébként nincs is esélye a fent említett szövetségkötésre. Kárpótlást nyújt azonban éppen a sziporkázó történetek sokasága, a szerző kivételes, s bőséggel kamatoztatott nyelvi kompetenciája. A recenzióban említett néhány szempont a regény megközelítéséhez persze képtelen érzékeltetni a trilógia sokrétűségét. Óvatosan megfogalmazhatjuk azt a sejtést, miszerint talán még nem is érkezett el az az irodalomtörténeti pillanat, amikor megnyugtatóan széles horizontban mutatkozhatna meg a Testvériség teljes gazdagsága és jelentősége. (Jelenkor) TÖRÖK TAMÁS JEGYZETEK 1 Vö. Milan Kundera: Elárult testamentumok. Budapest, 1996. Ford.: Réz Pál, 56., valamint 70. 0. 2 Szilasi László: „Minden amit külön dobtam". In: Holmi 1999/12., 1579. 0. A bírálat Darvasi László: A könnymutatványosok legendája című regényéről készült. 3 Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben. In: uő., Az áhítatos embergép. Pécs, 1999. 239. 4 Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In: uő., A történelem terhe. Budapest, 1997. Ford.: Heil Tamás, 70. 5 Mellesleg van olyan történész, például John Lukacs, aki mindezt, azaz a történelemírásnak és a szépirodalomnak ezt a nyilvánvaló rokonságát felvállalja. Lukacs egy-egy korszak bemutatásához nyíltan a szépirodalmi formát választja, amennyiben fiktív, noha az adott kor tekintetében úgymond reprezentatív szereplők segítségével jelenít meg korszakokat. Lásd: John Lukacs, Évek.... Budapest, 1999. Ford.: Barkóczy András. G H. White, i. m. 77. 7 A forrás, melyre a regény a per tekintetében, valamint a magát Istvánnak kiadó ember jellemzésénél elsősorban támaszkodik: Waltherr Imre: Az ál-Károlyi. In: Századok 1873, 185-197 (vö. Márton László: Vége is, hossza is. In: Jelenkor 2003/IV, 333.). Úgyszintén nem véletlen, hogy a szerző nyilván rá is gondol, amikor a trilógia egyik különös, feltételes módban elbeszélt hosszú betétének, nevezetesen az István leveleit feltehetőleg valóban ismerő „százharminc évvel ezelőtti levéltáros" által írt potencialitásában aktualizált regénynek keres szerzőt, ugyanis Waltherr Imre, legalábbis az itt hivatkozott tanulmánya alapján, valóban kivételes elbeszélői tehetséggel rendelkező történész volt. További források, illetve forrás-összefoglalások: Nagy Iván: Magyarország családjai, 5. kötet, Pest, 1859,104-105.; Cserei Mihály: Erdély históriája [1661-1711] Európa 1983, 223.; továbbá Kovács Ágnes Károlyi Sándorról írott nem különösebben érdekfeszítő monográfiája, valamint a szintén általa kiadott Károlyi Sándor levelezése stb. 8 Vö.: Földényi F. László, Heinrich von Kleist: A szavak hálójában. Pécs, 1999, elsősorban 257-266. 9 Hasonló módon tapasztal hasonló furcsaságokat Kleist: A lelenc című novellájának főszereplője, Nicole, aki a szobájában egyedül tartózkodó úrnőjét lesi meg a kulcslyukon keresztül. Heinrich von Kleist: A lelenc. In: uő.: Elbeszélések. Pécs, 1995. 182-183. Ford.: Márton László: 10 Lukács György: A történelmi regény. Budapest, Hungária, é. n., 5. AVersM 1X A közösségi művészet célja, hogy minél több ember véleményét és ötletét csatolja be működési rendszerébe.Té Véleményem szerint az elmúlt évtizedek egyik legérdekesebb művészeti törekvése a public art. A public art leginkább közösségi művészetként fordítható, és igen szerteágazó művészeti projekteket foglal magába. A külföldi, jól működő példák láttán napjainkban egyre nagyobb érdeklődést mutatnak iránta mind minisztériumi, mind művészeti körökben (lásd: a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium műhelyszemináriumait, kiadványait és pályázatát). A public art elsődleges célja, hogy bevonja a nyilvánosságot egy-egy közösségi kérdést feldolgozó műnek az elkészítésébe, illetve értelmezésébe, és konstruktív párbeszédre ösztönözze a különböző kulturális, társadalmi, esetleg politikailag megosztott rétegeket. Törekvése alapvetően társadalmi változás előidézésére irányul. Előnyben részesíti a helyi, kisközösségi kezdeményezést, szemben a központi, állami akciókkal, tehát vállaltan decentralizáló és politikamentes. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy a magyar társadalomra milyen jótékony hatással lehet ez a gondolati, szemléleti váltás - ami természetesen messziről sem zökkenőmentes, hiszen egy meglehetősen szokatlan helyzetet teremt. Magyarországon egyelőre a központi hatalom irányítása jellemző, az embereknek általában sem módjuk (platformjuk, fórumuk stb.), sem kedvük nincs a véleménynyilvánításhoz. A tárgykörbe tartozó kutatások szerint visszacsatolás nem megoldott, mindenki utólag értesül a döntésekről, melynek menetét nem tudja jelentősen befolyásolni, inkább követő magatartásúak, önkifejezési igényük pedig korlátozott. Emellett hazánkban a művészek sem mutatnak elkötelezettséget a közügyek iránt, melynek oka valószínűleg az ilyen típusú hagyomány hiánya: hosszú évtizedekig leginkább politikamentes vagy épp erősen ideologikus véleményt juttattak kifejezésre. Ezzel szemben a közösségi művészet célja, hogy minél több ember véleményét és ötletét csatolja be működési rendszerébe, akár szemléletváltási céllal (pl. a kirekesztés ellen), akár egy döntésbe való bevonás érdekében (pl. új épület, színház tervezésekor). Ennek sokszor leghatékonyabb módja a provokáció - a határozott véleményt kivívó mű vitaalkalmat képes teremteni. A public art ezért egyben arra is törekszik, hogy a viták számára megfelelő teret biztosítson, melyben megszülethet a kultúrák közötti kommunikáció. Magyarországon azonban a konstruktív diskurzus kialakulásának másik legfőbb akadálya egyelőre éppen a közös vitanyelv hiánya - a közösségi művészeti projektek talán elősegítik kifejlődését és az igény erősödését. 2004. április