Kritika 34. (2005)

2005 / 1. szám - Ladányi János - Szelényi Iván: Az újrakörzetesítés társadalmi ára

Az újrakörzetesítés M­agyarországon a piacgaz­dasági átmenet időszaká­ban számottevően fokozó­dott a legszegényebb, legiskolá­zatlanabb és legkiszolgáltatottabb népesség térbeni koncentrációja. Fokozódott és új formákkal bővült az etnikai szegregáció is. Mára már nemcsak „gettósodó” városrészek­ről és „elcigányosodó” falvakról, hanem - az ország történetében először - egész „gettósodó térsé­gek” kialakulásáról beszélhetünk. A területi különbségek ilyen mértékű felerősödése persze min­denekelőtt a szociális és etnikai jel­legű egyenlőtlenségek jelentős nö­vekedésével magyarázható, mint­egy a több részre szakadt magyar társadalom térbeni tükrének te­kinthető. A területi egyenlőtlensé­gek mértéke azonban településpo­litikai eszközökkel számottevően befolyásolható. Ezért talán nem in­dokolatlan az utóbbi évtizedek ha­zai területigazgatási, területgazdál­kodási gyakorlatának néhány ta­pasztalatát röviden áttekinteni. Körzetesítés az 1970-es évek elején 1971-ben emelkedett törvényerőre az Országos Településhálózat-fej­lesztési Koncepció. Ez a terv tük­rözte és tovább mélyítette az eről­tetett szocialista iparfejlesztés és kollektivizálás társadalmi konflik­tusait, mindenekelőtt gyorsította az aprófalvak hanyatlását, és azt eredményezte, hogy a legszegé­nyebb rétegek, és különösen a szegény cigányok megrekedtek ezekben a településekben. Az államszocializmus korai sza­kaszában a kistelepüléseken társa­dalmilag sok szempontból kedve­zőnek ítélhető folyamatok zajlot­tak le. Az 1951-es tanácstörvény minden településen önálló taná­csot hozott létre, az államszocializ­mus első éveiben befejeződött a magyar falvak villamosítása, egyes kisfalvakban iskolák épültek, és a földreform következtében egy ideig a kisfalvakban még a gazda­sági fellendülés jelei is tapasztalha­tók voltak. Mindez fokozatosan változott az erőltetett iparosítás megindulá­sa és a mezőgazdaság kollektivizá­lása s különösen az 1960-61-es téeszesítési kampány után. Az 1960-as évek elejétől megkezdő­dött a népesség eláramlása faluról, mely hamarosan - elsősorban a kisfalvak esetében - meneküléssé gyorsult. Aki csak tehette, aki váro­si álláshoz, városi lakáshoz tudott jutni, elköltözött a jövőt már nem ígérő aprófalvakból, melyeknek a népessége rohamosan csökkenni kezdett. Az eláramlást csak tovább gyorsította a termelőszövetkezetek összevonásának folyamata. A regionális tervezők a demo­gráfiai trendeket elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy az ezer főnél kevesebb lakosú telepü­lések sorsa kétséges, e települések nagy része valószínűleg teljesen el fog néptelenedni. Ezért úgy vélték, hogy a szűkös mennyiségben ren­delkezésre álló fejlesztési források elvesztegetése lenne, ha azokból bármennyi ezekbe a „haldokló” te­lepülésekbe jutna. Megkezdődött a településrend­szer körzetesítése, vagy a korabeli terminológiával élve, koncentrált decentralizációja. A kisfalvak taná­csait a tervezők által fejlesztési központoknak kijelölt nagyobb te­lepülések tanácsaival vonták össze, s ezt követte, ha meg nem előzte, az egyes intézményeknek, elsősorban az iskoláknak, az orvo­si rendelőknek, az üzlethálózatnak stb. a koncentrációja. A fejlesztési tervekben „életképtelennek” ítélt települések jó részében még építé­si tilalmat is elrendeltek. Az 1971- es településhálózat-fejlesztési terv lényegében ezeket a folyamatokat szentesítette, illetve gyorsította fel. A fejlesztési források koncentrá­ciója abban az időben egyáltalán nem tűnt ésszerűtlen megoldási tö­rekvésnek. A nagyipari fejlődés ugyanis a gazdaság erős területi centralizációjával járt, ami a mun­kaerő bizonyos fokú koncentrá­cióját követelte meg. A körzetesí­tés azonban előre nem látott és nem szándékolt következmények­kel is járt. Ezek közül a legfonto­sabb az volt, hogy a regionális ter­vezők nem figyeltek fel arra, hogy az aprófalvak népessége csökken ugyan, de ezek a települések túl­nyomó többsége mégsem néptele­­nedik el teljesen. Az elvándorlást sok esetben új jellegű népesség bevándorlása követi. A dinamiku­sabb, jobban képzett, fiatalabb, több pénzzel rendelkező népesség elköltözését a legelesettebbeknek, a legszegényebbeknek - s gyakran a legszegényebb cigányoknak - ezekbe a településekbe történő beáramlása követte, s így az 1980- as évek közepére-végére cigány és nem cigány szegények kisfalusi gettói jöttek létre. A fejlődésképte­lennek ítélt települések népessége nem fogyott el, hanem kicserélő­dött, s mire a folyamat befejező­dött, jó néhány gettóvá süllyedt kisfalu népessége már növekedés­nek is indult. Az iparosodás következtében Észak-Amerikában és bizonyos mértékig Nyugat-Európában is be­következett a legszegényebbek te­rületi koncentrációja, de ez ott fő­leg a városi szegénynegyedek, úgynevezett „slum”-ok kialakulá­sát eredményezte. Az államszocia­lista fejlődés sajátossága az volt, hogy a chicagói vagy manchesteri slumok funkcionális ekvivalensét Kelet-Európában gettósodó apró­falvak képezték. Bár a falusi sze­génység nem ismeretlen a nyugati kapitalista társadalomban sem, és a városi szegénynegyedek a kelet­európai szocialista rendszerekben is léteztek, a hangsúlyok a két rendszerben máshol voltak; a sze­génység periferikus kisfalvakba történő koncentrációja államszo­cialista sajátosság volt. Általáno­sabban fogalmazva: település­­nagyság és a településen élő né­pesség státusa közötti rendkívül erős kapcsolat a kelet-európai államszocialista fejlődés késői sza­kaszában kialakuló sajátosság volt. Szegények és hátrányos helyze­tű etnikai kisebbségek erőteljes térbeni koncentrálódásának ered­ményeként mindenhol a világon csonka helyi társadalmak jönnek létre. A szegények városi lakóhelyi szegregációja is definíciószerűen együtt jár a társadalom „csonkolá­sával”. A hatalmas amerikai szeg­regált szegényövezetekben alig­­alig élnek értelmiségiek, még a kis üzletek tulajdonosai és az iskolák­ban tanító tanárok is más negye­dekben laknak, és a szegény ne­gyedbe csak üzletet csinálni és dolgozni járnak. A kelet-európai szocialista kisfalusi gettósodás esetében azonban ez a csonkulás még telje­sebb volt, s társadalmi következ­mények is súlyosabbak voltak. A gettósodó kisfalvak jelentős része nehezen megközelíthető, sok kö­zöttük az „út régi falu”, olyan tele­pülés, ahonnan már sehova sem vezet út tovább, gyatra a buszellá­tás, és mivel a népesség szegény, kevés családnak van saját autója. Ilyen körülmények között a kisfalusi szegényeknek az izolá­ciója még teljesebb, mint a városi szegénynegyedek lakóié. A „főfa­lu” - ahova az iskolát bekörzetesí­­tették, ahol az alapellátás egyéb intézményei, mint a postahivatal, a körorvosi rendelő, vagy húsbolt vannak - még ha csak néhány ki­lométerre is esik, a ritka buszjára­tok miatt az odautazás akár egész napos program lehet, így az apró­­falvakban rekedt cigány és nem ci­gány szegények alig-alig érintkez- LADÁNYI JÁNOS SZELÉNYI IVÁN

Next