Kritika 34. (2005)
2005 / 6. szám - Nádra Valéria: Személyesen is mélyen érintve. Beszélgetés Závada Pállal
2005. június Személyesen is mélyen érintve Závada Pál kivételes ellenpéldája annak a gyakorlatnak, amely a magyar irodalomban szinte a kezdetek óta fennáll, hogy írót-költőt életében megbecsülni- pláne érteni- nem szokás, műveinek pedig alig van közönsége. Az az író, aki nem így jár, a szakma, a „beavatottak” szemében rögtön gyanússá válik, az irodalom terepéről átutalják a bestsellergyártók, a sikervadász mesteremberek körébe. Talán magával fordul elő első ízben, hogy ez nincs így: javítson ki, ha tévedek, de úgy tűnik, magát elfogadja, elismeri a szakma, a mai magyar prózaírás és költészet kiválóságai méltatják (sőt, Parti Nagy Lajos például regényeinek szerkesztőjeként vállal kezességet a színvonalért), másfelől pedig könyvei több kiadást szoktak megérni, „közönségolvasmányként” is beválnak, s végül, de nem utolsósorban a hivatalosság sem fukarkodik elismerésekkel. Závada Pál jóformán minden létező irodalmi díjat megkapott, szakmait, államit, magánalapításút egyaránt. Tegyük hozzá: nem évtizedes késéssel, nem aggastyánként vagy a halálos ágyán, ahogy ez már nálunk - sajnos - szokás, hanem jókor, visszaigazolásként, önbizalom-erősítő szerként. Javítsam ki? Örömmel javítom ki, mert hál’Istennek túloz. Hiszen azt azért mégse lehet általánosan állítani, hogy manapság semmibe vennék a még eleven írókat-költőket - vagyis a jó irodalmat ma nem kíséri az a gyanakvóan értetlenkedő meg nem becsülés, ledorongolás vagy hatalmi fojtogatás, mint hajdan. Sőt, a díjakat is meg szokták kapni előbb-utóbb a jeles szerzők - többnyire még azok is, akik tényleg meg is érdemlik -, az viszont igaz, hogy sokszor valóban méltatlanul későn. Más kérdés, hogy melyik könyvből mennyi fogy. A példányszám nem döntéshozói elhatározás kérdése most már - ám a listák élén nagyobbtemérdek ragyogó mű íródik és jelenik meg a jövedelmezés legcsekélyebb esélye nélkül - pusztán nemes elhivatottságból, amelyet legtöbbször semmiféle díjak sem erősítenek meg, részt tényleg a nem igazán jók szoktak állni. Néha viszont éppen a legkitűnőbbek. Az érintett „sikeres író” pedig (mint például én) nem feltétlenül tudja, hogy inkább csak a szimpla bestsellergyártók, avagy a valóban kitűnőek közé tartozik-e. Mindenesetre én nem vagyok sem az első, sem az egyetlen olyan szerző, akinek (eddig legalábbis) a szakmától is meg a közönségtől is jutott érdeklődés, elismerés. Elég, ha Esterházy vagy Kertész Imre olvasottságára emlékeztetek, hiszen ők rendre messze fölülmúltak engem példányszámban is, hogy egyéb vonatkozásokról most ne beszéljünk. Sőt, arra tippelek, Spiró új regénye, a Fogság az idén eladási rekordokat fog dönteni, mint ahogy nagy sikert remélek Nádas Péter őszre várható nagyregényének, a Párhuzamos történeteknek is. Másfelől persze magának igaza van: a minőségi irodalom (azelőtt jótékonyan támogatott) piacának összeomlásával visszajutottunk a meg nem értett, nélkülöző író toposzához is. És a hazai írástudók nagy többségének - s részben legjavának - ez a nyomora bizony tényleg nem tréfa, nemzeti kultúránk jövője múlhat rajta. Miközben tudni kell, hogy temérdek ragyogó mű íródik és jelenik meg a jövedelmezés legcsekélyebb esélye nélkül - pusztán nemes elhivatottságból, amelyet legtöbbször semmiféle díjak sem erősítenek meg. Ez még gyakrabban jut eszembe, amióta szerencsésnek mondhatom magam. Ezek szerint joggal gondolhatnánk, hogy - legalábbis ami magát illeti - minden a legnagyobb rendben van. Mégis ott bujkál a kétely s épp abban az olvasóban, aki Závadadrukker, hogy vajon ekkora díjeső kizárólag jót tesz-e. Nincsenek-e az elvárás nagysága révén ennek is nyomasztó hatásai, nem beszélve a vele járó protokolláris elfoglaltságról? Nem árt józannak maradni és belül ellentartani - például a túlzásnak. Beszéljünk magyarul: én ugyanúgy tudom, mint ahogyan a szakma, hogy a Kossuth-díjra, amit most megkaptam, számos kollégám inkább rászolgált, mint én. Nem is olyan rövid listát tudnék sorolni azokból, akiknek megérdemeltebben és hamarabb járt volna ez a kitüntetés. Tudnom kell, hogy ez így van - miközben persze örülök, és boldogan elfogadom így is. Azaz mégiscsak több az öröm, mint a feszengés meg a nyomasztás - amivel azt is mondom, nehogy már sajnálni kezdjük szegény díjazottat. Hogy „vele járó protokolláris elfoglaltság”? - ilyesmi pedig nincs is! Az, hogy egy efféle „díjeső” csak jót tesz-e - azt hiszem, csupán utólag dönthető el, ám e tárgyban akkor se saját maga ítélkezzen az ember. A szóban forgó „esőnek” mindenesetre hátulütője, hogy már leesett, s ezennel számomra ennek örökre vége. Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy engem ezek után erősebben nyomaszt-e valamiféle „elvárás” - erre nemigen tudok felelni. Szépprózának szánt szövegeket nyilvánosság elé tárni - ez önmagában elég kockázatos vállalkozás, nekem a kezdet kezdetén is szorongató volt, és a mai napig is az. De inkább a saját, a belső „elvárás” miatt, ha mondhatom ilyen nagyképűen. A munkálkodásommal kapcsolatos külső igényektől ugyanis igyekszem távol tartani magam - az olvasói várakozásoktól is. Tudniillik úgy képzelem, a lényeget véteném el, ha vélt igényeiket bármi módon is megpróbálnám kiszolgálni - ők is rosszul járnának, meg én is. Már A hírnöknők című novellájában is, aztán mindhárom regényében elbűvölte olvasóit az a stílus, ahogyan a szlovák nyelvi fordulatokat a magyarral keverő figurái megszólaltak. Tudom, hogy könyveit néhány nyelvre lefordították, illetve fordítják, de vajon átültethető-e ez a bájos keverés éppen arra a nyelvre, melyből oly gazdagon merít? Lehetséges-e, hogy éppen szlovákul (ha tetszik: „tótul”) Beszélgetés Závada Pállal