Kritika 37. (2008)

2008 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: A pályát váltó magyar gazdaság

2 2008. január A pályát váltó 6 éve volt a világgazdaságnak a mögöttünk hagyott esztendő. 2007 még illeszkedett abba az új évezred elejétől tartó, különle­ges növekedési ciklusba, amely­ben az élénk konjunktúra nem járt az infláció felerősödésével - az egyre magasabbra emelkedő ener­gia- és olajárak ellenére sem. A vi­lággazdaság egészének GDP-je öt százalékkal emelkedett, noha be­bukott az amerikai ingatlanpiac, és az év második felében nagyobb erőre kapott az olajárdrágulás is. Igaz, az USA dinamikája lassult, de az unió jól teljesített, a távol-keleti országok kiemelkedő teljesít­ménynövekményéről nem is szól­va. Az utóbbi - kiváltképp a kínai gazdaság - lendülete tette lehető­vé, hogy a dollár gyengülése elle­nére az Egyesült Államok és az Európai Unió konjunktúrájának korábbi együttmozgása megakadt, és a „Nagy Testvér” gyengélkedé­sével szemben az unióban tovább­ra is kedvező volt a növekedés. Különösen magas dinamikát je­leztek közép-európai sorstársaink, ahol a kedvező külső feltételekhez kapcsolódva mindenütt élénkült a növekedés az elmúlt évhez ké­pest, inkább hat százalék feletti, mintsem ez alatti ütemben. Mindehhez képest rendkívül gyászos a magyar gazdaság két százalékot sem elérő GDP-többle­­te, amely az előző évinek is csak kb. a felét tette ki. A Bokros-féle gazdaságstabilizáció óta először fordult elő, hogy a magyar gazda­ság növekedése elmaradt az unióé­tól, attól a régióétól, ahova szeret­nénk mielőbb felzárkózni. 2007- ben ez a szándékunk - ha csak a növekedés mennyiségi adatait te­kintjük - gellert kapott, konvergen­ciánk jelentősen lelassult. Jelentő­sen, de nem végzetesen. Nem ér­tek egyet azokkal a vélemények­kel, hogy a magyar gazdaság nem konvergál, hanem divergál, s nem konvergencia-, hanem divergen­ciaprogramot hajt végre. Tény, hogy az évezredben felmutatott négy-öt százalékos növekedés mellett viszonylag gyorsan dolgoz­tuk le hátrányukat az egy főre jutó GDP tekintetében az unió átlagá­hoz képest, csakhogy ezenközben megroppantak a növekedés finan­szírozásának a tartópillérei. 2001 után az éves teljesítményeknél gyorsabban emelkedett az adósság állománya, ami arra utalt, hogy tartósan nem va­gyunk képesek olyan haté­konysággal felhasználni a hite­leket, amelyekből legalább a kamatok fizetésére futná. A nö­vekedésünk finanszírozásához rendelkezésre álló belső forrás, a lakosság megtakarítása pedig a háztartások megtakarítási haj­landóságának mérséklődése, illetve eladósodási hajlandósá­gának növekedése okán meg­fogyatkozott. A legimpulzí­­vabb hitelfelvevővé az állam­­háztartás vált, amelyről tudva­levő, hogy (közvetlenül) a for­rások újraelosztására alkalma­sabb, mint a termelésére. Az állam­­háztartáson keresztül átmenetileg lehet élénkíteni a gazdaságot, a tar­tósítás azonban kudarccal jár. A négy-öt százalék közötti nö­vekedés önmagában rendben lé­vőnek tűnt, magasabb volt, mint ami a termelési tényezők alapján potenciálisan elvárható volt, csak épp „a torka volt véres”. Véres to­rokkal pedig nincs jó, főként nem hosszú élet. Az idő előrehaladtával a magyar gazdaságot is egyre na­gyobb mértékben veszélyeztette az összeroppanás, a finanszírozók bizalomvesztése nyomán kibonta­kozó pénzügyi válság. Egyre fenn­­tarthatatlanabb pályára kerültünk az alkalmazott gazdaságpolitika következtében, aminek a veszé­lyeztetettsége 2005 szeptembere után különösen megnőtt. Minél nagyobbra duzzadt az ál­lamháztartás hiánya, annál na­gyobb volt a valószínűsége a fi­nanszírozhatatlanság beálltának és a növekedés megtörésének. Az adósságállomány gyors emelkedé­sével járó gazdasági fejlődés magá­ban hordozta az összeomlás és a recesszió esélyét, előrevetítve a növekedés feltételeinek hosszabb távú hanyatlását. Egy ilyen pályát nem nevezhetünk jó szívvel felzár­kózási pályának - még ha a felmu­tatott dinamika adott időben meg is haladta (esetleg többszörösen is­ az utolérni kívántakét. Ehhez képest a 2007. évi növe­kedés pályáját jobbnak tartom, még ha lényegesen alacsonyabb ütemé­vel a felzárkózás lassulását jelzi is. Mert nem önmagában a dinamika számít, hanem hogy mi van mögöt­te, hiszen ez határozza meg a ké­sőbbi ütemalakulást. Ahogy 2005 őszétől egyértelmű volt a növekedésiütem-törés, csak a mód­ja és a mértéke volt kérdéses, úgy a 2007. évi dinamikahűlés mögött új­rarendeződő egyensúlyi pozíciók gyorsabb GDP-emelkedést vetít­hetnek előre a továbbiakban. A 2007. évi növekedéslassulás az egyensúlyi, finanszírozható pá­lya helyreállításának az ára, ami nem volt elkerülhető. Ami elkerül­hető lett volna, az a 2001 után foly­tatott belső keresletélénkítésre ala­pozott gazdaságpolitika, melynek célkeresztjében a voksszerzés állt. Jól elkampányolták annak az esé­lyét, hogy a magyar gazdaság az uniós csatlakozást megelőző és követő bizalmi légkörben a világ­­gazdaság kedvező folyamataihoz kapcsolódva megerősítse növeke­dési potenciálját. Ezzel szemben annak gyengülése következett be. Ha 2007-ben nem kényszerültünk volna megszorításokkal az egyen­súly javítása irányába tett lépések­re, akkor nálunk is bővülhetett volna akár még hét százalékkal is a gazdaság, hisz a kedvező külpiaci kereslet hatását nem visszahúzta, hanem felerősítette volna a normá­lis körülmények közt működő bel­ső piac. De tegyük hozzá, ha nem lett volna jó a külső konjunktúra, még recesszióval is szembesül­nünk kellett volna. A „mi lett vol­na, ha?” kérdések azonban ez eset­ben is történelmietlenek. PETSCHNIG MÁRIA ZITA

Next