Kritika 38. (2009)

2009 / 12. szám - Bóta Gábor: "Ez egy alázatos műfaj". Beszélgetés Meczner Jánossal

16 Beszélgetés Meczner Jánossal M­eczner Jánost, a Budapest Bábszínház igazgatóját kinevezésekor önbizalmát vesztett, morálisan nagyon gyenge álla­potban lévő társulat fogadta annak idején. A mostani, hatvanéves, jubileumi szezonban vi­szont már úgy érzi, az együttes eljutott odáig, hogy minden bábos feladatot képes legyen megoldani. Van fiatalokból utánpótlás, közülük öten is rendeznek ebben az évadban az Andrássy úti teátrumban. Keresik az újat, és közben őrzik a tradíciót. Az Arany János Színház igazgatása után úgy volt, hogy az éppen moziból teátrummá átépített Tivoli élére kerülsz. De ez minden ígéret dacára máshogy alakult. Hogy kap­tad meg végül a Budapest Bábszínházát? Amint elkészült az Arany János Színház felújítá­sa, többen is el akarták venni. Volt, aki „be akarta kebelezni”, egy kisebb színházat igazga­tó kolléga el akarta cserélni a két épületet. Eze­ket a törekvéseket ki lehetett védeni. Ma is úgy látom, hogy jó irányba ment az Arany János Színház, valahonnan valamerre elindult, kez­dett kialakulni a társulat, néhány olyan előadás is létrejött, ami jelezte ezt. De ennek ellenére az akkori főpolgármester-helyettes és a kulturális bizottság elnöke elmondta, hogy ők más profilt szánnak a Paulay Ede utcai épületnek. Körülbelül egy évig úgy dolgoztatok, hogy tudtátok, el kell mennetek a színházból. A „tudtátok” nem igaz, csak én tudtam. És volt ez másfél év is. Azt gondoltam, ha a döntést túl hamar elmondom, a társulat szétrohad. Akad­tak olyan színészek, akikkel már megbeszél­tem, hogy a következő szezonra hozzánk szer­ződnek, őket kamu érvekkel lebeszéltem erről, szóval akkor hazudtam. Egy idő után persze már el kellett mondani, mi a helyzet, hogy a tár­sulat tagjai új helyet találhassanak maguknak. Én pedig megpályáztam a Budapest Bábszín­ház igazgatói állását. De nem volt bábos gyakorlatod. Valóban nem. Számomra a gyerekszínház érde­kes műfaj, azért dolgoztam az Arany János Szín­házban is. Sok felnőtteknek szóló darabot ren­deztem, de több gyerekelőadást is. Hiszem, hogy már a gyerekeknél kell megalapozni, hogy évtizedekkel később legyen értő színházi kö­zönség. Meggyőződésem, hogy az alapvető dra­maturgiai, esztétikai szabályok a bábszínházra is érvényesek. Itt is konfliktusok vannak, itt is fej­lődnek a jellemek, satöbbi, de figyelembe kell venni a gyerekek életkori sajátosságait is, hiszen főleg nekik játszunk. És persze a bábműfajnak vannak specifikumai. Hogy mi az, ami a gyerek­­színházban fontos, azt tudtam, de a báb újdon­ság volt számomra, ezt meg kellett tanulnom, ami hosszabb időt vett igénybe. Már a Bábszínház igazgatója voltál, ami­kor még tartott a huzavona, hogy legyen-e színház az egykori Tinódi moziból. Közben lehetőséget kaptam arra, hogy elindít­sam a Tivoli mozi színházzá való átépítését. Megszervezhettem egy társulatot is, melynek tagjai két évig fizetést is kaptak. Néhány pro­dukciót be is mutattunk, még nem a Tivoliban. Amikor elkészült az átalakítás, a színház mű­ködtetéséhez már nem kaptunk pénzt. A Buda­pesti Kamaraszínháznak viszont már nem volt megfelelő a Kálvária téri lerobbant épülete, sokba került volna a rendbehozatala, így jött a „nagyszerű” ötlet, hogy a Budapesti Kamara­­színház a fenntartására meglévő pénzzel át­ment a Tivoli épületébe. A Tivoli addigi együt­tesét pedig föloszlatták. Vagyis átvertek. Igen, át. Az Arany János Színházból szomorúan jöttem el, mert úgy éreztem, hogy felfelé megy a színház, de ott lejárt a szerződésem. A Tivoli esetében tényleg nem tartották be, amit ígér­tek. Ott arra lett volna lehetőségem, mint a Ka­tona vagy az Örkény Színház indulásakor az igazgatónak, hogy saját magam képére alakít­hattam volna ki egy társulatot. Ennek a lehető­ségnek az elvétele valódi mélyütés volt. A Bábszínházban Szilágyi Dezső, egy kariz­matikus igazgató helyére kerültél, aki har­mincnégy évig állt a színház élén, és ennek az időszaknak több mint a fele fénykorszak­nak tekinthető. Ő építette fel a társulatot, ki­alakította a játékstílust és nemzetközi hírű­vé tette az intézményt, aminek a temérdek vendégszereplés miatt külföldön talán na­gyobb volt a nimbusza, mint itthon, ahol vi­szont kiugró eredményei dacára is kicsit színházi szakmán kívülinek számított. Te azonban már egy leszálló ágban vetted át a színházat. Volt egy olyan időszak, amikor a Bábszínház az egyik legjobb, vagy tán a legjobb magyar szín­ház volt. Én is úgy tapasztaltam, hogy amikor idekerültem, a fénykorán már jócskán túljutott, és nehéz helyzetben élt a társulat. Amit foko­zott, hogy Szilágyi Dezső akkorra már két éve nyugdíjban volt, az együttes egyik fele - még­hozzá a fiatalok - elmentek a Kolibri Színház­ba. A Bábszínházat pedig Villányi László igaz­gatóként, és Koós Iván művészeti vezetőként irányította. Önbizalmat vesztett, morálisan na­gyon gyenge állapotban lévő társulat fogadott. Koós remek tervező volt, de valószínűleg rossz vezető. Kettős hatalom alakult ki az igazgató és a mű­vészeti vezető között. Ez a legritkább esetben szokott eredményes lenni. Nekem pedig egyál­talán nem örültek, ellenszenvvel fogadtak. „Gyüttmentnek” kezeltek, akinek mi köze az egészhez? Így van. Ez pontosan így történt. A társulat tag­jai, miközben tisztában voltak az addigi teljesít­ményükkel, a színházi szakmából kirekesztett­nek érezték magukat. Volt ebben bábos arisz­tokratizmus is. Én pedig nem itt nőttem fel, kí­vülről érkeztem. Szó sem volt arról, hogy en­gem vártak volna. Leültem, és sorban beszél­gettem mindenkivel. Azt a színészt rögtön meg­kedveltem, aki kapásból azt mondta, hogy „én egyáltalán nem örülök, hogy maga idejött.” Ez volt számomra a legrokonszenvesebb megnyil­vánulás, miközben többen már aznap este, hogy kineveztek, felhívtak, hogy csak engem várnak. A legsúlyosabb problémának azt érez­tem, hogy csupán egy színész volt harminc év alatti, és négy negyven év alatti, a többiek még idősebbek. Ez bármilyen színházban csődhely­zet. Egy gyerekszínházban pedig, ahol igen fontos, hogy a gyerekek ne csak nagyszülőket lássanak, hanem olyan színészeket, akik az ő korukhoz mégiscsak közelebb vannak, külö­nösen. A fiatalok gyakorlatilag elmenekültek a Ko­libribe? Nem az én feladatom, hogy ezt megítéljem. De tény, hogy Szilágyi nyugdíjba vonulásakor szinte minden fiatal átment a Kolibribe. A Kolibrivel született egy bezzeggyerek, azt a színházat tartották olyannak, amelyik új dolgokba vág bele, kezdeményez, ötletekkel .Ez egy alázatos 2009■ december

Next