Kritika 38. (2009)

2009 / 9. szám - Asperján György: Vergődve a csillagok között (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete)

2009. szeptember 17 Vergődve a csillagok között T avaly március idusán a Népszabadságban megjelent egy riport, amely az egyik pápai gimnáziumban készült. Több diák és a ma­gyartanárnő az iskola egykori diákjáról, Petőfi Sándorról nyilatkozott (költőnk keresztnevét csak azért írom le, hátha valaki már ezt sem tudja). A tanárnő szerint tudomásul kell venni, hogy „a diákoktól már idegen a 'terelgeti nyá­ját, fújja furulyáját' világ, mint Petőfi lírájában. Abba is bele kell törődni, hogy bizonyos szöve­gek szavatossági ideje egy adott kor felhaszná­lói számára lejárt". Ezek után nem kell csodál­koznunk, hogy a diákok sincsenek nagy véle­ménnyel Petőfiről. Az egyik lány szerint „hevü­lete azért áll távol a középiskolásoktól, mert a költőből sugárzó 'szívből jövő magyarság' hi­ányzik a mostani fiatalok többségéből". Az egyik fiú, akinek kedvence a történelem, úgy látja, Petőfi „nem volt előrelátó, az indulatai vit­ték előre, és túlértékelte önmagát". Egy érettsé­gire készülő lány szerint: „Számunkra Kissé már régiesnek és egyszerűnek tűnik nyelvezete, a nagyképűségét nem szeretem". Nem teljesen újak ezek o vélemények. A kassai, nagypolgári világból jött, közepes tehetségű Márai Sándor, aki napra pontosan öt évvel volt idősebb József Attilánál, de a „prolival" semmi pénzért össze nem tegeződött volna, az 1945-ös naplójában így vélekedett: Petőfi „hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmesen önző" volt, majd hozzátette: ráadásul krakéler is. A remek ízlésű és általá­ban pontosan ítélő Szerb Antal Petőfit degradá- lón „életrajzi költőnek" minősítette, és a János vitézt találta az életmű csúcsának. Eötvös száz évvel korábban még „nemzeti költőnek" látta. Ezek után nincs semmi rendkívüli abban, hogy csak tavaly, Petőfi halála után 160 évvel, minden tekintetben megkésve, jelent meg róla az első (félek, hogy egyben az utolsó!) mono­gráfia: Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és Költészete - Kritikai életrajz címmel. Az Osiris monográfiák sorozatban elegánsan konzervatív tördeléssel, kitűnően olvasható betűkkel, az örök időnek készült kötéssel és papíron (a gyu­lai Dürer Nyomda munkája) látott napvilágot a könyv. Az 540 oldalas, matt műnyomó papíron, huszonnégy oldalas melléklettel kiegészített ki­advány visszhangtalan maradt. A tavaly októ­ber 30-án, 65 évesen elhunyt szerző talán csa­lódott műve fogadtatásában, pedig az még a té­mában jártasaknak is lélegzetelállítóan izgal­mas olvasmány. A magam részéről a „lejárt szavatosságú", tát apától és tót anyától származó Petrovics- Petőfi Sándort nemcsak a legnagyobb magyar alkotónak tartom, hanem a legtisztább erköl­csű, makulátlan becsületű, csodálatosan vakme­rő, józan körültekintéssel élő, bámulatosan reá­lisan gondolkodó embernek is, aki csak járt-kelt itt a Kárpát-medencében. Petőfi nem relatíve egyedülálló, nem ahhoz képest, hogy csupán huszonhat és fél évet élt és csatatéren a hazáért halt, hanem abszolút értelemben. Az a szellemi érték, amit hátrahagyott - totalitás, fel sem merül bennem, és senkiben nem fogalmazódhat meg olyan gondolat, hogy mi lett volna, ha het­venéves koráig él. Mindent megírt, amit egy lí­rai költő megírhat, és mindent végigélt megpró­báltatásban és örömben, ami egy emberre a föl­di létben várhat. Kerényi könyvéből ennek a teljességnek a képét kapjuk, annak ellenére, hogy nyilván sok mindent el kellett hagynia terjedelmi korlátok miatt. Elvileg bírálható volna munkája, de csak az által, aki veszi magának azt a bátorságot és iszonyú mennyiségű munkát, hogy egy ilyen hatalmas és változatosan gazdag életműről és eseményekben bővelkedő életről újabb mono­gráfiában számot ad. Ha volna valaha még igény, kiadó és a süketségbe kiáltani akaró szerző egy ilyen vállalkozásra. Mert Petőfi a mai nemzedékek számára immár érdektelen és halott költő, aminek okát eléggé nyilvánvalóan kitapinthatjuk Kerényi könyvében, és korcsosult közállapotainkban, illetve hibbant lelkűnkben. Petőfi 1847-ben, Szatmárban járva, állító­lag a következőt mondta: „Én, a falusi mészáros fia a porból a csillagok közé vergődtem fel, ahová egy Szamár megyei nemesember fia sem". Kerényi szerint „hőköltető" a mondat. Én Petőfi tehetségét, szellemi képességeit, elhiva­tottságának tökéletes beteljesítését olyannak lá­tom, hogy gyakorta úgy érzem, a csillagok kö­zül vergődött le ide a magyar porba, hogy ma­gyarul a legtökéletesebben beszélve felröpítsen bennünket csillaghazájába. Aki ezt az önérzetet és önbizalmat túlzásnak tartja (mint például sok más között a már említett Márai Sándor), az nem érti, mit köszönhet a magyar irodalom, az irodalmi élet és a magyarság Petőfinek. Kerényi remekül, tényszerűen mutatja be csillagokig vergődését. (0 is és mindenki más, aki valaha foglalkozott Petőfivel, sokat köszönhet a poziti­vista Ferenczi Zoltánnak, aki kissé már szintén megkésve, de legalább a fényekbe kapaszkod­va megírta költőnk élettörténetét. Illyés is az ő munkáját használta, amikor érzelmesre sikere­dett, önmaga alkotói módszerét igazolni akaró Petőfi-életrajzát összecsapta 1936-ban). A csillagok iszonyúan messzinek látszottak arról az útról, amit Petőfi végigjárt. Kerényi, gondolom terjedelmi okok miatt, viszonylag rö­vidre fogta a meghatározó gyermekkort, amely akkor sem volt túlzottan elkényeztető, amikor a szülőknek még jobban ment. Alig kamaszodott, amikor sötétebbre fordult az élete, és elkezdő­dött vergődése a csillagok felé. A felhajtóerőt csak önmagában találhatta meg. Ha ő nem bí­zott volna tehetségében és abban, hogy bármi­lyen akadályon ót képes a csillagokig jutni, ak­kor ma semmit nem tudnánk róla. Jól érzékel­teti Kerényi, hogy ehhez mindenkivel szembe kellett szállnia, és még Vörösmartytól is úgy kérni, hogy abban többleayen az önérzet, mint az alázat. Amikor végre elindult költői pályája, kénytelen volt a külsőségekben is eredetinek mutatkozni, hogy művészetében is észre ve­gyék azt. Horváth János a szerepjátszását úgy állapította meg, hogy nem értelmezte lényege szerint. Kerényi óvatosan teszi helyre ezt, mint sok minden mást, ami pozitív vagy negatív le­gendaként és előítélet gyanánt rárakodott Pető­fire. Mert látnunk kell, hogy magyar földön al­kotót és embert úgy még nem tapostak meg a mindig kicsinyeskedő, a tehetséget a csillagok közüllerántani akaró féltehetségek és értetlen- kedők, vagy a náluk nagyobb szellemi rangú­nak törleszteni akarók, mint Petőfit. Hatvanlci- lójával, hihetetlen szellemi kapacitásával, kime­ríthetetlen mélységű tehetségével és rendkívüli bátorságával, talpraesettségével, amit egyesek még halála után száz évvel is szívesen láttak krakélerségnek - példamutató keménységgel, elszántsággal állta a sarat. Az a magyartanárnő, aki úgy véli, hogy Pe­tőfi szövegeinek szavatossága lejárt, ha elolvas­ná Kerényi könyvét, talán ráébredne, hogy os­tobán gondolkodik, és kialakult sablonok sze­rint tanítja költőnket. Kerényi a művekkel és az életrajzi események bemutatásával arányosan és meggyőzően tanúsítja, hogy csak március 15-e volt Petőfi napja, az összes többi utána követke­ző a még neki jutott tizennégy hátralévő hónap­ból maga volt a megpróbáltatás, az iszonyat, olykor a pokol, s végül a jószerivel önkéntes ha­lál. Akadt egyetlen olyan pillanat, amikor még Arany János is kilépett mögüle, a mögül a Pető­fi mögül, aki hihetetlen hűséggel ragaszkodott hozzá és „krakélerként" önzetlenül mindent megtett fegyvertársnak is gondolt alkotótársá­ért, amit csak megtehetett. Hitem szerint Arany soha nem lett volna azzá, amivé nőtt, ha indu­lásakor nem áll mellé egy olyan barát és ösztön­ző eszmei „fenegyerek", mint Petőfi. Halála után az egyedüli maradt, aki mindvégig elköte­lezettje volt Petőfi szellemiségének, nem árulta el és ki, mint tette jó néhányszor Jókai, aki megfelelési buzgalmában egykori pajtását majd haragosát végül császárbaráttá (is) igazította. De nemcsak az irodalmi harcok tették pró­bára Petőfit, hanem magánéletének kátyúi is. Végig kellett néznie, amint imádott anyja imá­dott Júliájával marakszik a szükség miatt (is), és érzelmileg fel kellett dolgoznia, hogy Debre­cenben anyósát majdnem tettleg bántalmazta. Majd a (joggal) megbántott, ám csodálatos lel­kű Vörösmartyra bizta kicsiny fiát és hitvesét, míg ő honvédszázadosként próbálta bizonyíta­ni, hogy igazi hazafi, mert Bem kivételével sem Kossuth, sem mások nem ismerték fel, hogy sokkal hatékonyabban harcolhatott volna esz­méiért, amelyek a valóságban előbb zavarosan majd torzultan kényszerítették elképzeléseinek felülvizsgálatára. Kerényi könyve záró fejezetében Bibliográ­fiai esszében - szájbarágó kommentár nélkül - mutatja be, hogy Petőfi utóélete szerencsétle­nebbül alakult, mint leélt ideje. Műveinek egé­sze soha nem fért bele egyetlen korszakba sem. Megcsonkítva, meghamisítva, nem vállalva je­lentek meg írásai. Ami ennél is tragikusabb, hi­hetetlen sokszínűségét meghamisítására hasz­nálták fel. Hol ezt, hol azt emelték ki az „élet­rajzi költőből", hol így, hol úgy magyarázva fél­re, kisebbítve, a túldicsérésben is egyoldalúan kisajátítva vagy eltaszítva. Most, amikor végre teljességgel vállalhatnánk, ezernyi bajuk van vele azoknak, akikhez mindig is szólni akart, és akik immár egyáltalán nem értik: az igazságot szolgáltató utókornak. Kerényi könyvét nem elég egyszer elolvas­ni, hiszen az első nekilendüléskor elsodorja az embert az élettel szorosan ölelkező művek gaz­dagsága. A második elolvasás előtt a versek, az útirajzok, az egyéb írások, dokumentumok gaz­dagságában mártózik újra, akit elkapott Kerényi józan, elfogulatlan, néha szinte már bántóan tárgyszerű értelmezése. A második el­olvasás után szembesülünk azzal, hogy Kerényi milyen hallatlanul nagy munkát végzett és lé­nyegében minden problémát érintett, valami­képpen megválaszolt, ami az elmúlt másfél száz év alatt Petőfivel és művével kapcsolatosan megfogalmazódott. A harmadik elolvasás után már arra is ráébredhetünk, hogy legnagyobb költőnkkel szemben az egész utókor milyen ha­nyag, felületes és olykor vagy mindig ostobán kisajátító, vagy rosszabb esetben: elutasító volt. És ráébredünk arra is, hogy azt a hatalmas kin­cset, amit Petőfi jelenthetne a nemzetnek, a ma­gyarság minden egyes gyermekének, okosan és igazi értéke szerint kell(ene) átadni, tanítani az új nemzedékeknek. Ha lesznek új nemzedékek. És helyet talál bennük nem is csillag, hanem univerzum költőnk. (Kerényi Ferenc: Petőfi Sán­dor élete és költészete, Osiris Kiadó) ASPERJÁN GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék