Kritika 38. (2009)
2009 / 12. szám - Majtényi György: Focialista forradalom
2009■ december 25 Focialista forradalom Döbbent csend borult a nézőtérre, amikor Helmut Rahn belőtte a mindent eldöntő gólt, 2:3. Négy perccel később Szepesi György elcsukló hangja hallatszott a rádióból: vége, vége... 1954. július 4-én a Népstadionban éppen atlétikai versenyt rendeztek. A nézők egy része itt hallgatta a közvetítést a korábbi nagy sikerek színhelyén. Emlékezhetünk Fassbinder filmjére, a Maria Braun házasságára; miközben a főhős öngyilkosságot követ el, a berni döntő kommentátora harsogja a rádióból: Németország újra nagy!. Magyarországon ezen a tragikus napon pillanatok alatt foszlott semmivé a nemzeti nagyság ábrándképe, amelyet a legendás futballválogatott hosszú menetelése erősített az emberekben. (A bukást többek szemében fátumszerűvé tette, hogy a bíró a meccs végén nem adta meg Puskás Ferenc szabályos gólját.) Míg az NSZK-ban a váratlan győzelmet eufórikus hangulatban a nemzet újjászületéseként ünnepelték, addig a csalódottság Budapesten utcai tüntetésekbe torkollt. Itthon senki sem számolt (Az írás a szerző év végén, a Nyitott Könyvműhely Kiadónál megjelenő K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban című könyvének szerkesztett részlete,) a vereséggel, így történhetett meg, hogy a népstadionbeli esemény nem kapott komolyabb rendőri biztosítást. Ünnepély helyett lázadás Mindenki biztosra vette a magyar csapat győzelmét: a játékosok, a sport-, a pártvezetés és az egész ország. A győzelemre készülve a funkcionáriusok nagyszabású ünnepséget szerveztek a csapat fogadására Budapesten. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) hivatalnokai 120-140 ezres ünneplő tömeggel számoltak, a felvonulás helyszíne a Kossuth tér vagy a Sztálin tér (később: Felvonulási tér, ma ’56-osok tere) lett volna. A tervezett ünnepély, mint a középkori mulatságok, kenyeret és bort kínált a népnek, így lehetővé tette volna a feszültségek levezetését, a szabadság és az indulatok megélését szabályozott karneváli keretek közt. Egy váratlan esemény azonban - a mindenre elszánt, agresszív nyugatnémet együttes győzelme a döntőben - keresztülhúzta a számításaikat. Az elkövetkező három napban senki nem tudott Budapesten az indulatok áradásának gátat szabni. Az új elit ekkor szembesült először azzal, hogy hatalma milyen törékeny is valójában. Szabó Lőrinc Vereség után című versében a következőképp örökítette meg a magyar futball szimbolikus eredményeit a későbbi katartikus csalódás távlatából: „A diadalát már-már jelképnek hitte a nemrég / hadvert nép (s vele talán a világ)’’. A futball társadalmi legitimációs szerepét érzékelteti, hogy Budapesten a fordulat éveit követően az első nagyobb szabású utcai megmozdulások éppen a berni döntő elvesztésének az estéjén robbantak ki. 1954. július 4-én az emberek felháborodása tüntetésbe torkollt; a pesti humor a tüntetést utóbb „socialista forradalom”-nak keresztelte el. Felfoghatatlan volt, hogy a labdaművészekkel felálló Aranycsapat miként veszíthetett a szürke, ámde szorgos iparosokat felvonultató nyugatnémet válogatott ellenében. (Az ötvenedik évforduló alkalmából levetített archív felvételeken látható volt, hogy az „aranycsapat” szinte végig egykapuzott, s több esetben a kapufa, máskor a remek napot kifogó német kapus, vagy a szerencse mentette meg a nyugatnémet válogatottat a góltól.) A kudarcért Sebes Gusztáv később könyvében leginkább az angol bírót okolta. A vereség olyan döbbenetes volt, hogy a szurkolók azt gondolták, a játékosok, a sport- vagy a pártvezetés adta el a meccset a németeknek. Korabeli hangulatjelentések tájékoztatnak minket azokról a pletykákról, amelyek a vereség után lábra kaptak. Az emberek azt beszélték, hogy Sebes Gusztáv nem tért haza, illetőleg hogy öngyilkos lett. Voltak, akik tudni vélték, hogy Puskás a vereség után Ausztráliába ment, „mások szerint Puskás kijelentette, hogy neki fegyverviselési engedélye van, és aki szemtelenkedik vele, azt keresztüllövi.” Az a hír is elterjedt, hogy a szövetségi kapitányt megvesztegették, illetve, hogy amiatt állította be Tóth Mihályt a csapatba, mert a lányának a vőlegénye. „Tóth Mihály azonban kijelentette, hogy még ezen az áron se hajlandó feleségül venni Sebes lányát. Mások szerint Tóth Mihály Mándinak ,a másodedzőnek - a szerzi a rokona és ezért került be a csapatba. Puskás pedig azért erőszakolta ki a csapatba állítását, hogy ő vehesse át a trófeát.” Az emberek a felelősöket azonban nem csak a játékosokban keresték. A pesti utcán azt rebesgették, hogy a pártvezetők ötven Mercedest kaptak a német győzelem fejében (ekkor jelentek meg ugyanis a főváros utcáin az első Mercedes Benz gépkocsik), mások vidéken tudni vélték, hogy Németország borsókombájnokat adott a magyar államnak.