Kritika 38. (2009)

2009 / 12. szám - Majtényi György: Focialista forradalom

2009■ december 25 Focialista forradalom Döbbent csend borult a nézőtérre, amikor Helmut Rahn belőtte a mindent eldöntő gólt, 2:3. Négy perccel később Szepesi György elcsuk­­ló hangja hallatszott a rádióból: vége, vé­ge... 1954. július 4-én a Népstadionban éppen atlétikai versenyt rendeztek. A nézők egy része itt hallgatta a közvetí­tést­­ a korábbi nagy sikerek színhe­lyén. Emlékezhetünk Fassbinder filmjé­re, a Maria Braun házasságára; miköz­ben a főhős öngyilkosságot követ el, a berni döntő kommentátora harsogja a rádióból: Németország újra nagy!. Ma­gyarországon ezen a tragikus napon pil­lanatok alatt foszlott semmivé a nemze­ti nagyság ábrándképe, amelyet a le­gendás futballválogatott hosszú mene­telése erősített az emberekben. (A bu­kást többek szemében fátumszerűvé tette, hogy a bíró a meccs végén nem adta meg Puskás Ferenc szabályos gól­ját.) Míg az NSZK-ban a váratlan győzel­met eufórikus hangulatban a nemzet új­jászületéseként ünnepelték, addig a csalódottság Budapesten utcai tünteté­sekbe torkollt. Itthon senki sem számolt (Az írás a szerző év végén, a Nyitott Könyvműhely Ki­adónál megjelenő K-vonal. Uralmi elit és luxus a szoci­alizmusban című könyvének szerkesztett részlete,) a vereséggel, így történhetett meg, hogy a népstadionbeli esemény nem kapott komolyabb rendőri biztosítást. Ünnepély helyett lázadás Mindenki biztosra vette a magyar csapat győzelmét: a játékosok, a sport-, a párt­vezetés és az egész ország. A győzelem­re készülve a funkcionáriusok nagysza­bású ünnepséget szerveztek a csapat fo­gadására Budapesten. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) hivatalnokai 120-140 ezres ünneplő tö­meggel számoltak, a felvonulás helyszí­ne a Kossuth tér vagy a Sztálin tér (ké­sőbb: Felvonulási tér, ma ’56-osok tere) lett volna.­ A tervezett ünnepély, mint a középkori mulatságok, kenyeret és bort kínált a népnek, így lehetővé tette volna a feszültségek levezetését, a szabadság és az indulatok megélését szabályozott karneváli keretek közt. Egy váratlan esemény azonban - a mindenre elszánt, agresszív nyugatnémet együttes győzel­me a döntőben - keresztülhúzta a szá­mításaikat. Az elkövetkező három nap­ban senki nem tudott Budapesten az in­dulatok áradásának gátat szabni. Az új elit ekkor szembesült először azzal, hogy hatalma milyen törékeny is valójá­ban. Szabó Lőrinc Vereség után című versében a következőképp örökítette meg a magyar futball szimbolikus ered­ményeit a későbbi katartikus csalódás távlatából: „A diadalát­­ már-már jelkép­nek hitte a nemrég / hadvert nép (s ve­le talán a világ)’’. A futball társadalmi le­gitimációs szerepét érzékelteti, hogy Budapesten a fordulat éveit követően az első nagyobb szabású utcai megmozdu­lások éppen a berni döntő elvesztésé­nek az estéjén robbantak ki. 1954. július 4-én az emberek felháborodása tünte­tésbe torkollt; a pesti humor a tüntetést utóbb „socialista forradalom”-nak ke­resztelte el.­ Felfoghatatlan volt, hogy a labdamű­vészekkel felálló Aranycsapat miként veszíthetett a szürke, ámde szorgos ipa­rosokat felvonultató nyugatnémet válo­gatott ellenében. (Az ötvenedik évfordu­ló alkalmából levetített archív felvétele­ken látható volt, hogy az „aranycsapat” szinte végig egykapuzott, s több esetben a kapufa, máskor a remek napot kifogó német kapus, vagy a szerencse mentette meg a nyugatnémet válogatottat a gól­tól.) A kudarcért Sebes Gusztáv később könyvében leginkább az angol bírót okolta.­ A vereség olyan döbbenetes volt, hogy a szurkolók azt gondolták, a játékosok, a sport- vagy a pártvezetés adta el a meccset a németeknek. Kora­beli hangulatjelentések­ tájékoztatnak minket azokról a pletykákról, amelyek a vereség után lábra kaptak. Az emberek azt beszélték, hogy Sebes Gusztáv nem tért haza, illetőleg hogy öngyilkos lett. Voltak, akik tudni vélték, hogy Puskás a vereség után Ausztráliába ment, „mások szerint Puskás kijelentette, hogy neki fegyverviselési engedélye van, és aki szemtelenkedik vele, azt keresztüllövi.”­ Az a hír is elterjedt, hogy a szövetségi kapitányt megvesztegették, illetve, hogy amiatt állította be Tóth Mihályt a csapat­ba, mert a lányának a vőlegénye. „Tóth Mihály azonban kijelentette, hogy még ezen az áron se hajlandó feleségül venni Sebes lányát. Mások szerint Tóth Mihály Mándinak ,a másodedzőnek - a szerzi a rokona és ezért került be a csapatba. Puskás pedig azért erőszakolta ki a csa­patba állítását, hogy ő vehesse át a tró­feát.”­ Az emberek a felelősöket azon­ban nem csak a játékosokban keresték. A pesti utcán azt rebesgették, hogy a pártvezetők ötven Mercedest kaptak a német győzelem fejében (ekkor jelentek meg ugyanis a főváros utcáin az első Mercedes Benz gépkocsik), mások vidé­ken tudni vélték, hogy Németország borsókombájnokat adott a magyar államnak.­

Next