Kritika 43. (2014)
2014 / 5-6. szám - Almási Miklós: Szomorú boldogság. Shakespeare: Ahogy tetszik
24 - most viszont más színben tűnik minden: ugyanez az erdő a „rossz hercegből jó herceg” otthona lett, s vele megy, vagy vele van, vagy netán csak találkozik vele Jaques is? Akkor voltaképp mi ez az erdő? Nincs rá válasz: az erdő rejtély, titok, csodák birodalma. Itt meghalnak, feltámadnak, a vakok látnak, a látók nem látnak a szemüktől stb. Ha nem vennéd észre, sokszor áramszünet van, és zseblámpával rohangásznak a rossz emberek, majd mikor kigyullad a fény, nem látják egymást, csak azok, akik épp beszélnek. Trükkös. Megfejtéssel próbálkozva arra gondolok, hogy Purcareténél az „erdő” kétértelmű hely: egyfelől mesebeli, álomszerű - ahol lágyan esik a hó és szarvas játszik oroszlánnal, másfelől olyan, mint a való élet, vagyis nincs menekvés, az álom maga a nyers realitás, vagy a valóság is álomszerű játék. Mindkettő. Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog(talan) vagyok. Mondja a rendezés. Helmut Stürmer, a díszlettervező kettéosztotta a színpadot. Az előtér egy színház öltözője, sminktükrökkel, ami persze percek múlva maga lesz az udvar, a sok intrikával, rohangászással, fenyegetéssel, romlottsággal, de két ajtóval a színpad szélén: átjárás, hová is? Legtöbbször az erdőbe, azaz a fenékszínpad felé, ahol az átlátszó függönyön túl ott az erdő, ahol szarvasok és oroszlánok sétálnak, és ahol zene szól (Komlósi Zsuzsa zongorázik, és Kéringer Dávid szaxofonozik) - a csodák világa, ahová a rendes emberek a gyilkosok keze elől menekülnek. Formailag ilyen a színpadi felosztás. A játékot illetően - mint említettem - ez is bonyolultabb: az udvar is játék és az erdő meg valóság, vagyis felcserélhető ez is, a játék a valóság, és a valós kegyetlenség voltaképp játék - s az egyenlet a szomorúságban oldódik. Vagyis - számomra - ez az előadás „mélyrétege”. Az előadás túlcsavarja a trükköket. A fiúk női szerepben, amint épp fiúnak öltöznek - ez a transzformáció jó ideig zavarja a tájékozódásomat. A dupla átöltözés már sok: túlpörög a produkció, mondanám, Purcarete túlbonyolít. A Száműzött herceget és Frigyes herceget (a zsarnokot) ugyanaz a színész játssza, zseniálisan gyors váltásokkal (Újvári Zoltán). Ám ennek az a nézőtéri következménye, hogy nemigen lehet érzékelni, hogy ki volt az, aki a jó herceget elüldözte.. .(Egy pillanatot kivéve, mikor sikerül beazonosítani a rossz herceget: ez ugyanis leteríti a mesebeli szarvast és Jaques/Udvaros egy bosszús keresztkérdés után („te voltál?”) egyszerűen lelövi a pasit: na, ő a rossz herceg. (Aki aztán feltámad, persze, mesében/erdőben vagyunk.) Nem érzem a játék lüktetését - pedig pörög itt minden, millió apró ötlet és zenei trükk dúsítja, formázza a játékot. A dalokat megzenésítve (zene: Vasile Sirli) halljuk a „báránykáktól” - a pásztor szerepel a darabban, Corvinus: Szarvas Józsefi - hát legyenek neki báránykái is - akik persze lenge mezítlábas-fehér hálóinges lányok és angolul énekelnek. (Mi a funkciója az angol énekszövegnek? Elsőre elmegy, aztán mikor ismétlődik, már csak ásítok...) Az Ahogy tetszik - önmagában is ilyen rejtvényszerű, szándékosan sok jelentésű szöveg, Shakespeare teletömi filozófiai kérdésekkel, aztán egyikre se ad választ - csúfolódik a nézővel, játszik vele, kineveti, elsiratja a hülyeségéért. Purcarete erre az eredendő „lebegő” bonyodalomra tesz rá egy lapáttal: rendezése újabb kérdések sorával lep meg. (Végül is, ha a fiú-lány átöltözést komolyan vesszük, itt van korunk nagy genderkérdése, a homo-házasság, s egyáltalán mibe is vagyunk szerelmesektestbe, lélekbe, karakterbe, saját álmainkba, netán el vagyunk varázsolva?) Viszont férfi játszotta-lány leosztásból itt, a Nemzeti locusát illetően váratlan poén adódik: Alföldi Róbertet, annak idején, többek között azzal piszkálták, hogy melegszínházat csinál. (Ami persze nem volt igaz.) Aztán most, Purcareténél, az első felvonás a két fiú csókjával zárul. Mikor én láttam az előadást, volt is mozgás a nézőtéren, többen hazamentek mérgükben, gondolom, nem ezt várták. Purcarete viszont európai rendező, teszi a dolgát, neki nem kell ilyen színháztörténeti dolgokat figyelembe vennie. Rosalindát Trill Zsolt alakítja zseniális sokszínűséggel, bohóctréfától akrobatikus ugrándozáson át a ravasz nőimitátorig széles skálán képes tökéletes élményt nyújtani. Szatory Dávid (Orlando) felkapaszkodik mellé, kell némi bemelegítés, de aztán megy a kocsi. Bodrogi Gyula (Ádám) döbbenetes öregembere sokáig emlékezetes marad: bölcs, fájdalmas, haldokló, tökéletesen illeszkedik a darab „szövegmélyébe”. Eperjes Károly öregasszonya többször is átcsoszog a színen - mások is járkálnak, futnak keresztbe, ez a rendezés visszatérő, élénkítő injekciója - aztán végre befejezi az öltözködést és egy talpig csadorba bugyolált öregasszony méregzsákot alakít. Reviczky Gábor jó bolond (Próbakő), ő is bohócost, cirkuszi játékot produkál - seggberúgásos számot adnak elő mellékesen Eperjessel. Ám e viccelődés közben mégis mindig filozófus marad, akárcsak más szinten Jacques. Bölcselmei átverések? Vagy tényleg így kell őket elhinni? - jó kis rejtvények. Jánosházy György fordítása költői teljesítmény. Summázva: egy zseniális rendezővel találkozhattunk, aki minden játékkonvencióval szakítva mutatta meg az Ahogy tetszik belsejét. Ehhez a többszörös csavart, kifordítást, átöltözést, az átalakítás olykor kaotikus eszközeit - ám az előadás nem tudott felfutni a csúcsra. Viszont az alaphang - a boldogság, mint szomorúság - mégis átjött, ami kérdésként is emlékezetes marad. ALMÁSI MIKLÓS Jelenet ez előadásból 2014. május-június