Kritika 43. (2014)

2014 / 1-2. szám - Lőwy Dániel: Valójában mi is történt Dorosicsban? A hetven évvel ezelőtti vizsgálat megbízhatósága

történt Dorosicsban? Az őrszemélyzet a lehető legkegyetlenebbül bánt a munkaszolgálatosokkal; nem volt ritka, hogy a keret tagjai éjszakánként - a kijárási ti­lalom megszegése ürügyén - munkaszolgálato­sokat lőttek agyon.­ „Az ott lévő keretlegény­ség ütötte-verte az embereket és az értékeiktől [megfosztotta őket]” - idézte fel az egyik tanú­ságtevő. - „Aranygyűrűkért és órákért adtak egy V2 kenyeret. Az is előfordult gyakran, hogy ígértek ennivalót ékszerért, és ha azt megkap­ták, akkor jól megverték és elkergették az ille­tőt. [...] Volt itt egy hadapród, egy szadista, aki 25-50 botütésre ítélt súlyos, lázas embereket. Volt egy gyógyszerész bajtársam, aki előttem kapott 50 botütést a meztelen testére és a had­apród ott állt, és nevetgélve nézte. A keret pa­rancsnoka a dorosicsi faluban lévő kórházat el­látó parancsnok szintén Eckel Gusztáv volt, a 101/34 munkásszázad parancsnoka.”A Kórházellátó század munkaszolgálatosa­ként, Zelk Zoltán, a keleti frontot megtapasz­talt, és az ukrajnai hómezőkön megedződött lelkű író, megrázó, valóságos dantei képet fes­tett a tífuszkórházról: „Úgy hittük, minden pok­lot megjártunk már, de a dorosicsi kórház ud­varára lépve minden pokolnál mélyebb pokol­ba kerültünk. A pajták előtt, a bokáig érő sár­ban »felvételre« váró betegek feküdtek napok óta. Naponta nyolc-tíz beteg halt meg, mielőtt bekerülhettek volna a dohányszárítóba, ahol egymás piszkában s holttesteken feküdtek a félmeztelen betegek. S volt olyan is, aki telje­sen ruhátlanul hevert a bűzölgő, mocskos szalmán.”. Eliszer Kahan könyvelő így emlékezett: „Be­vittek bennünket a legnagyobb pajtába, amely már zsúfolva volt betegekkel. Beszorítottuk magunkat olyanok közé, akik öntudatlanul fe­küdtek. Nemcsak a földön, hanem egymáson is hevertek a betegek. A padlás is tele volt nyö­szörgő, öntudatlan emberekkel. [...] Napokig feküdtünk öntudatlan állapotban. Aki nem tu­dott kimászni ételosztáshoz, nem kapott enni. Vizet még adtak néha a mozgásképes bajtár­saknak, de ételt csak egyszer, és a pajtán kívül. Néha órákig hallottuk, hogy valaki vízért kö­nyörög, de senki nem bírt mozdulni. [...] Orvost nem láttunk. A kezelés bunkóütésekből állt. A hullákat sokáig nem vitték el, majd végül mi vonszoltuk ki őket a tömegsírba.”9 „A kórház gyülekezőhely volt [...], ahonnan nincs tovább” - állapította meg a túlélők egyike.10 Barát Endre író tömör összegezése szerint pedig „Dorosic kórháznak csúfolt kivég­­zőhely, [ott] nem voltak betegek, hanem pribékek”.11 Akik a kapun át igyekeztek menekülni, beleszaladtak a géppuskatűzbe. Magyarok lőttek magyarokra. Tűzvész martalékává lett betegek A Dorosicsot túlélt elenyésző számú munka­szolgálatosok egyike, a 2002-ben 87 éves Kauf­mann Gyula tanúságtételéből idézek: „Arra éb­redtem, hogy fojtogat a füst. Azonnal tudtam, hogy ránk gyújtották az épületet. Akik a kapun át igyekeztek menekülni, beleszaladtak a gép­puskatűzbe. Magyarok lőttek magyarokra. Ki­másztam a tetőre. Föntről még láttam, hogy fu­tás közben lőtték le az embereket. Aki nem mert kibújni a pajtából, bennégett.”12 Hátszegi Ernő kolozsvári újságíró apokaliptikus képet festett a tűzvész másnapjáról: „Másnap reggelre ott, ahol több száz ember birkózott a halállal, nem volt csupán halom hamu és a hamuban a kerethez tartozó magyar katonák aranyfogakat kerestek.”13 Szerencsésnek mondhatta magát Kaufmann Gyula, aki kijutott az égő pajtából, és a közeli szántóföldre futott, ahol halottnak tetette ma­gát. Az életben maradt munkaszolgálatosok és az odakényszerített ukrán parasztok összeszed­ték a holttesteket, és az üszkös pajtától alig öt­ven méter távolságra ásott tömegsírba temették őket.14 Temették? Fennkölt ez a szó, valamiféle val­lásos szertartást sugall, imamondással, elérzé­­kenyült polgártársak búcsúztatójával. Megha­tódva ejthetnénk ki, hogy „temették őket”, ha Zelk Zoltán nyers tárgyilagossággal nem írta volna le a történteket: „Szekerekről, villával ha­­jigáltuk gödörbe az elszenesedett holttesteket. Orrunkat szaggatta az égett hús iszonyú szaga, s körülöttünk pernye kavargott a szélben, oly sűrűn és feketén, mint szülőanyjuk, a bűn.”15 A dorosicsi rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterhez, aki azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, és vizs­gálatot indított, hogy a tűz keletkezésének kö­rülményeit felderítsék, és a felelős személyek kilétét megállapítsák.16 A helyszínre kiszállt Ta­nító Béla vezérőrnagy, több magas rangú né­met tiszt társaságában. A vezérőrnagy intézke­dése a még életben maradottak közül néhány beteget megmentett, a vétkesek felelősségre vonása azonban elmaradt.17 Más vélekedés szerint, a munkaszolgálatosok helyzete az el­lenőrzést követően sem javult: „Kijött egy bi­zottság, egy orvos-tábornok és összeszidta a keretet, hogy lehet ennyi embert összezsúfolni, és hogy lehet, hogy még a padlásokon is lak­nak. De nem történt ez után sem javulás.”18 Bizonyára ennek az eljárásnak a keretében a már említett Kaufmann Gyulát egy bizottság elé idézték, ahol azt akarták bizonyítani, hogy a munkaszolgálatosok gyújtották volna fel a paj­tát. Megpróbáltak minden nyomot eltüntetni. „Egyfolytában szabotázsról meg merényletről beszéltek, hogy igazolják a golyózáport” - idézte fel Kaufmann.19 A honvédelmi miniszter által elrendelt vizs­gálatot lezáró jelentés volt az, amire Szakály Sándor hivatkozott: megállapítást nyert, hogy - úgymond - senkit sem terhelt felelősség, még csak gondatlanság sem történt, a „tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohá­nyoztak”. A keretlegények által rendezett vér­fürdőt nem említették meg a jelentésben.20 A tűzesetért maguk a zsidók a felelősek - jelen­tette a honvédelmi miniszternek 1943 júliusá­ban küldött táviratában Szentkatolnay-Reintz Dezső táborparancsnok.21 Tűzvész és fegyvertűz A továbbiakban a dorosicsi kórház pusztulásá­nak más tanúságtevők által leírt körülményeit veszem számba. Az egymástól független tanú­­vallomások egybecsengnek; a bennük fellelhe­tő közös elemeket és kisebb különbözőségeket a tanulmány végén összegezem. A magyarországi holokauszt földrajzi en­­ciklopédiájában olvasható, hogy a Szilágy me­gyei Benedekfalváról mozgósított Lampel Jákov Jiszrael Ukrajnában szemtanúja volt an­nak, amikor a keretlegények 800 zsidó munka­szolgálatosra rágyújtották a dorosicsi kórházat. Egységével temette el az 500 áldozatot.22

Next