Kritika 44. (2015)
2015 / 5-6. szám - Veres András: Chochol Károly: Előhívott emlékeim
2015. május-június / /OT 7 • *vő CV-je nak lábjegyzete is van). Oké, de atmoszférikus szinten itt mindenki sziránózik. Egy újabb korosztály lép be az irodalomba és kezd szerepelni a narratíva alanyaként és tárgyaként. Ezzel együtt sejlik fel egy korszak (a kilencvenes évek vége-kétezer eleje) légkörének megjelenítése, a pocsolya, amiben folyton gagyi viharok dúlnak, gyerekek, akik semmit sem értenek (illetve mindent jobban tudnak, mint korlátolt tanárnőik, aztán kisül, hogy mégsem). De vigyázat: ez a „korkép” jelleg csak át-átszűrődik a sztorik láncolatán: nem társadalmi regényt olvasol, nem a rendszerváltó idők lenyomata van a kezedben, inkább saját kamaszkorod miatt kínos (és pontos) ez a katyvasz. Ahol csak a kétféle jelen közötti hasadékokban látszódik kis magyar világunk. A szerző maga is belátja, hogy e „kettős látás” nem tartható, a regény utolsó harmadában - a gimis években - stílusváltás történik, nincs (vagy kevesebb) a szövegre reflektáló, későbbről adódó komment. Mert fizikailag nem is lehet, „elfogy” az idő: a regény 2013-ban jelent meg, három évig írta - no, itt a cérna vége, még nincs honnan visszanézni. Ám ekkor bejön a regénybe a „szövegmanipuláció”: nem is Sziránó vagyok, ill. nem Sziránó ír itten: „...egy napon Sziránó egy kézirattal fordult hozzá (sic): mi vagy te, Medve Gábor, kérdezte e sorok írója leplezetlen sértődöttséggel a hangjában, mivel kettejük barátságában mindig is ő volt az (sic) krónikás, Sziránó pedig az - állandóan elégedetlen - olvasó. Hogy Sziránót mégis mi vezérelhette arra, hogy mégis megírja, méghozzá pont az ő történeteit, el sem tudja képzelni. Sziránó ugyanis színleg már beletörődött, hogy őt írják... mindent, ami ténylegesen vagy akár csak képzeletben megtörtént vele... Most tehát Sziránó írta őt - stílszerűen és a már eddig megírtakhoz is konzekvensen - főszereplőjét csak azért is Sziránónak nevezve. Mégis, mekkora terjedelemben, hány fejezetben - kérdezte a szerző. Nem mindegy, replikázott, csak észreveszik majd, ha már cserélünk.” Észreveszik, észrevettük, de nem ezért szeretjük. Mert, hogy nagy start ez a regény, ha jobb szerkije lett volna, egy sor giz-gazt ki tudott volna gyomlálni belőle, markánsabb lett volna a próza. Nyerges surranó pályán törélre a fiatal magyar irodalomba. Nevezetesen azzal, hogy ezt a kváziszleng nyelvet (tőmondatos makogások, látszólagos kalandozások, bő lére eresztett önismétlések, rövidítések, lófaszok stb.) szóval, hogy korosztálya eme beszédelemeit megemeli, és majdnem irodalmivá teszi. De csak majdnem - és ott megáll. Ez a billegő próza Nyerges bája, kvalitása, kiharcolt pozíciója. (Poszt-poszt-hiper - nevezi valahol modernségét.) Persze nem tudja mindig betartani ennek a talált tárgynak az igényeit, sokszor túlírja, a regény utolsó része összevágott, gyenge anyag. Sokszor csak „szöveget ír” és nem regényt (copyright: Balassa Péter) - ami napjaink íróbetegsége. (Játék a szavakkal, félmondatok lehagyása, inzertek itt-ott, beszúrva csak azért, mert sikkes, stupid „jópofis” alcímek, túlspilázott fejezet egy tanárnő protekciót kérő izzadmányáról. Nem kellett volna: a narratíva magállt volna e karácsonyfadíszek takarékosabb bevetésével is. De kivágja magát, mert bazi nagy tehetség. A regény végéhez csatol egy olvasói „korrekciót”, amiben valaki kijavítja a „történetet”, azaz dokumentum-regényként olvassa a regényt és felháborodik. Viki néni (Vivien) és a többi tanár nevében kikéri magának, meg hogy tényszerűen minden másképp volt, osztálytársak - kérem szépen meg vannak rágalmazva, buzinak meg rémalaknak vannak feltüntetve, ami szemétség. Megáll a kés a levegőben.Nyerges Gábor Ádám: Sziránó. Szinfónia. Fiatal írók Szövetsége, 2013■ 239 old. Ára: 2300 Ft. ALMÁSI MIKLÓS * A regény borítóján a szerző űrhajósnak öltözve (iskolai jelmezbál) pózol, de a haverok porszívónak nézik (Tervező: Tarcsay Zoltán). 25 Chochol Károly: Előhívott emlékeim Vál. és szerk. Szarka Klára. Előszó: D. Udvary Ildikó. Szerzői kiadás, Bp. 2015. 2071. A Budapest Galériában rendezték meg a nyolcvanéves Chochol Károly életművéből a válogatott kiállítást. Ennek anyaga kapott helyet ebben a szép és elgondolkodtató kötetben is. Elsőként az tűnt fel nekem, hogy mennyire lényegre törőek, mondhatni, fegyelmezettek a képek. Mintha József Attila felszólítását szívlelte volna meg Chochol Károly is: „Légy fegyelmezett!” Semmi szociofotós karikírozás vagy túlzás, a házak és emberek pont annyira megviseltek és nyomorúságosak, amennyire ezt sorsuk rájuk mérte. A Veszprém környéki tanya, a budapesti szükséglakás, a pesterzsébeti rozzant utcasarki viskó (ez utóbbi kissé mellbe vág, elvégre szűkebb pátriámról van szó), az utcában elheverő részeg, a padon elszunyókáló férfi, a rideg lakótelepi lépcsőházban elkeveredő gyerek, valamennyien hozzátartoznak mindennapi világunkhoz, talán már észre sem vesszük őket, ezért kell a figyelmünket felhívni rájuk. Ugyanakkor a nézőpont korántsem szenvtelen. Nemegyszer kifejezetten együtt érez alakjaival, a kirakat előtt bámészkodó, mamájukat váró gyerekek látványa éppúgy számot tart megértésünkre, mint a gazdátlan kutyusé és az esőben rá felfigyelő, hozzá hajoló esernyős férfié. Néha a szelíd irónia is megjelenik. Amikor a vidéki menyecske óvatosan sandít be az elvarázsolt kastély ajtaján vagy az idős hölgyek menekülésszerűen hagyják el a fővárosi szociális otthont. De akadnak kevésbé szelíd pillanatok is. Amikor a Jurij Gagarinra várakozók felsorakoznak, az ünnepelt még sehol, de a motoros rendőrök már képben vannak. Vagy az elmosódott önarcképen, ahol a (gondjain elmerengő?) férfi alakja áttűnik a lakás ablakából nyíló ipari táj csöppet sem szívderítő látványába. (Ez a kép, pontosabban ennek részlete került a könyv borítójára.) Akár a mottója vagy az összegezése lehetne Chochol művészetének az a fotó, amelyen egy tehén legel - egy kis élet - a modern lakónegyed élettelen tömbjével szemben vagy inkább fölötte, meghökkentő, valószínűtlen, csaknem kiáltó ellenpontként. Másik feltűnő sajátossága a kiállított képanyagnak, hogya műfaji változatosság ellenére) megállni látszik az idő. Egymás mellett, minden látható terv vagy irány nélkül következnek egymásra az ötvenes, hatvanas, hetvenes és a későbbi években készült felvételek, s talán azért nincs jelentősége az időpontok különbözésének, mert mintha minden ismétlődne, vagy majdnem ugyanolyan lenne. Vannak persze örökzöld témák, mint a szerelmespárok vagy a tereferélők. De itt mintha a pesti járókelők is csupán változatok lennének egy témára - akár sietnek, akár ráérnek, mindenkor a helyzetükhöz igazodnak, az határozza meg őket, nem ők a helyzetüket. A képekben megjelenő világ nem annyira a rendezettség benyomását kelti, mint inkább az elrendeltségét. Amivel nem azt akarom sugallni, hogy vigasztalan vagy reménytelen ez a világ, csak azt, hogy rendíthetetlen és magának való. VERES ANDRÁS