Literatura 1. (1926)
1926 / 1. szám - Supka Géza: "A földnek itt varázsereje van..." avagy hogy' lett a versecei német fiúból az első magyar író
Supka Géza • Az Egykorú «kritika». A regény hőse, Kun Attila; az ő alakja körül bonyolódik le az a regény, amelyet — joggal-e vagy nem — a magyar naturalista írodalom vezérművének szoktak azóta nevezni, s amely miatt az íróját annak idején meglehetősen kemény támadásokban is részeltették. — Szinte elrettenünk — mondja egy egykorú folyóirat bírálója — amikor látjuk, hogy a vér hatalmát hirdető modern, tehát megfinomult, az életbe átszivárgott materializmus mily undorító, mily szánalmas, vagy legjobb esetben is mily nevetséges lénynek tünteti föl a teremtés koronáját, az embert. Főként azt kifogásolja az egykori bíráló, hogy az író szerint «az asszonyi szépség a zsiradék helyes elosztása a bőr alatt», s hogy «a szerelem, a nőiesség egész kultusza csupán az izmok és a zsiradék helyes fölosztásában leírja alapját». Hogy lett Herzog Ferencből Herczeg Ferenc. Nos, ez a bírálat nem fejezte ki a köz? hangulatot. Inkább szószólója volt annak az az 1000 frankos pályadíj, amelyet a Singer és Wolfnert cég fizetett ki a regény?pályázatán résztvett Fenn és Jenn fiatal szerzőjének, Herczog Ferencnek. A cég vállalkozott továbbá a regény kiadására is, de — ahogy azt Wolfner József roppant kedvesen meséli — egy feltételt kötöttek a kinyomatáshoz: azt, hogy Her? zog ur előbb megmagyarositja a nevét Her? czegre. — Herzog ur el is fogadta a feltételünket s igy született meg a magyar irodalom Herczeg Ference. A mulatságos azonban az a dologban, hogy miközben mi olyan gondosan ügyeltünk az íróink magyarságára, még a nevükben is, azalatt mi magunk bizony teljesen megfeledkeztünk a saját nevünk megmagyarosításáról, — folytatja az elbeszélést a Singer és Wolfnen cég mai finomlelkű főnöke, Wolfner József, akihez azzal a kéréssel fordultunk, mondana el nekünk Herczegről érdekes életadatokat, hiszen Herczeg Ferenc negyvenéves irói mű? ködéséből harminchat esztendőt a Singer és Wolfner?cég hajlékában töltött: ők ismerhetik az irót igazán legközelebbről. — Hjaj, uram, Herczeg Ferencet közelről ismerni?! Azt az embert, aki arról nevezetes, hogy soha, még a legszűkebb családi vagy baráti körben se «sülyedt» odáig, hogy akárcsak a kabátját is levetette volna?! S ez a tény, hogy soha mások előtt még nem «vetkőzött le» Herczeg Ferenc, szimbolikus jellegű az ő egész egyéniségére: más írók életét garmadával fonja körül a meseszövő legenda pókja s ezer apró bohém?história való? ságos Palissy?boritással fedi el a rendszerint sovány valóságot. Herczeg Ferenc szinte mimozaéletet él; személyére nézve irtózik a nyilvánosságtól; finom ízlése nyomban reklámot sejt s ijedten elzárkózik a kandi szemek elől. Majdan eljövendő életrajzíróknak elég gondot okoz majd Herczeg Ferencnek ez a magatartása. «Az utóbbi években olyan nagynak megtett író ...» Azon a bizonyos verseci katonatiszti affé? ron kívül még csak egyszer lépett ki Herczeg Ferenc egy irodalmi magánügyével a nyilvá? nosság elé. A Pesti Napló 1894 október 13?iki esti lapja Justh Zsigmondiról címen párisi levelet közölt, amelyben többek között a következő támadás érte Herczeget, akkor már a Petőfi? és a Kisfaludy?Társaság tagját. — (Justh Zsigmondi utolsó keserű mosolya azonban kiváltképpen annak az utóbbi években olyan nagynak megtett magyar írónak szólt, aki épp mostanában nem átalotta, rossz? akaratból, vagy tudatlanságból vagy mind a két okból, egy cinikus novellájában Justhnak az egész életét elferdíteni és mindenekfölött azt vetni a szemére egy haldoklónak, hogy most már nem tudván egyebekben tetszelegni, hát a halállal kokettírozik. Nyugodjék meg az az író cinizmusának babérjain: Justh, mint ahogy minden reális volt teljes életében, az maradt utolsó betegségében is: meghalt. De megkért, majd mondjuk meg annak az írónak, hogy bocsánatot kér tőle, amiért halálával mégis elrontotta annak a bravúros novellának a pointerjét... Herczeg Ferenc nem hagyta a támadást magán száradni. A Budapesti Hírlap október 15-iki számában keményen megfelelt a durva támadásra: «Nincs kedvem bujósdit játszani...» — A levél írója nem nevezte meg az utóbbi időben olyan nagynak megtett írót, barátaim egyhangú véleménye, főleg pedig az a körülmény, hogy utóbbi időben tényleg írtam egy elbeszélést, melynek hőse a halál gondolatával foglalkozik, megerősít meggyőződésemben, hogy ez a támadás nekem szól. — Nincs kedvem bujósdit játszani, s azért kijelentem, hogy e sorokat a nyilvánosság előtt is magamra veszem és azokra meg is felelek. — A boldogult Justh Zsigmond tévedés? ben volt, ha azt hitte, hogy ellenségeskedéssel viseltetem iránta. Azt hiszem, hogy Justhnak egyáltalán nem lehettek ellenségei. A szen? védő jó emberrel mindenki csak rokonszen? vezett. Egy cikkemre emlékszem, amelyen fennakadhatott beteges érzékenysége. Az öreg és a fiatal című kis elbeszélésem volt, amelyet a Budapesti Hírlap közölt nemrégiben. Ma mélyen sajnálom, hogy megírtam azt a cikket, miként a gondatlan járókelő is sajnálja, ha véletlenül zajt csinált a betegszoba ablakai alatt. — A szóbanforgó cikkben egy önmagától és a világtól csömört kapott éretlen fiú képét akartam adni, akinek a lelkére ólomsúllyal ránehezednek a megemésztetlen Schopenhauerek és Tolstoiok. Hogy aktualitást kölcsönözzek a hősömnek, egy Párizst látott és a francia lázba esett embert csináltam belőle, aki beleesik mindazokba a különcködésekbe, amelyekbe ez az ismert, nálunk már elég nagy számmal képviselt típus szokott esni. Ezzel az iránnyal, melyet magunk között a magyar dekadensek irányának szoktunk nevezni, előttem már