Literatura 2. (1927)
1927 / 5. szám - Krúdy Gyula: Kálnay László vidéki tekintetes úr kocsmajárásai a pesti írók után
Kálnay László vidéki tekintetes ur kocsmajárásai a pesti irók után. — Irodalmi kocsmák egykor és tegnap. — Irta: KRÚDY GYULA. Kár, hogy nincs meg a gyűjteményemben ennek a remek, soha vissza nem térő magyar figurának a fotográfiája, pedig bizonyára sokat állongott zöld posztóval lebontott fényképészgépek előtt, mert hiszen valaha minden valamirevaló magyar úriember lefotografáltatta magát a jelentősebb évfordulókon, leginkább az örömös napokon, amelyek közé tartozott a hivatalbani előléptetés, az ezüstlakodalom, a gyermekek boldogulásának a napja. Kálnay bácsi pedig volt nyíregyházai ügyvéd, volt rahói királyi közjegyző, volt örömapa, nagyapa és jó darabig ünnepelt pesti író is, amikor sarkig érő medvebőrbundájában, vidrasapkájában, pecsétgyűrűjével és Ferenc Józsefszakállával megjelent a pesti lapszerkesztőségekben és még jómódú királyi közjegyzőnek nézte őt mindenki, nem pedig ama ágrólszakadt beszélyírónak, aki majd a művei honoráriumaiból akar megélni ebben a különös nagyvárosban. (Én, ha mégegyszer vidéki gavallér lehetnék, soha sem tenném be a lábamat a pesti stációra, hamarosan kiábrándulnak itt az írókból, mikor a kávéházi asztaloknál kezdenek mutatkozni. Szépfaludi Örlősi Ferenc például soha sem jött Pestre Máramarosszigetről, Petelei Istvánt, a kolozsvári szerkesztőt is mindig valamely különös nimbusz vette körül levelei érkeztével, Tömörkény Istvánról már többet tudtak a Szegedről sűrűn fellárogató hírlapírók fecsegése révén, de Baksay Sándor legfeljebb a régi Vadászkürtben mutatkozott, amikor akadémiai megbízást küldtek a címére, s nem is veszített haláláig a nimbuszából. Az írók is csak emberek és megfigyeléseik révén hamar kiismerik vidéki írótársaik emberi gyöngeségeit.) Kálnay László, az egykor ünnepelt beszélyíró, akinek műveit rendszerint ünnepnapi számaiban közölte Rákosi Jenő lapja, a Béka, felváltva a Sipuluszéval, hamarosan levizsgázott itt Pesten, amikor az abbáziai Eötvösasztaltól kezdve a budai Mélypincéig meglátogatott minden olyan vendégfogadót, amelyről meghallotta, hogy ott írók is megfordulni szoktak. Éppen ebből a nagyon érdekes, klaszszikus műveltségű, rutinírozott jóbarátból ábrándultak ki leghamarább a pesti irók, amikor személyesen megismerhették. Pedig soha sem kért kölcsön még egy zöldhasu ötforintost sem. Nem szabad a szenteknek, remetéknek, dalnokoknak előjönniök a maguk, titokzatos erdőségeiből.* Az egykori rahói jegyzőt, kisérgetvén peleskei nótáriuséhoz hasonlatos útjaiban, pesti kalandozásaiban, egyelőre kerüljük el azokat a vendégfogadókat, »restaurantok«-at, »dining roomokat«, »Cafékat«, »mulatókat«, »bárokat«, ahol a legnagyobb lámpások világítottak a város területén, mintha a korcsmárosok bugyellárisuk egész tartalmát a villanygyárnak vagy a gázgyárnak szánnák. Ráérünk még későbben is meglátogatni ezeket a tündéri palotákat, amelyek a lassacskán eszmélő Budapestből idő előtti, kerevén nagyvilági várost óhajtottak nevelni. Talán valami csodagyermeknek nézték Pestet, amely már zsenge korában alkalmatos arra, hogy kiélt nagyurakat, unott kéjenceket és sokat tapasztalt külföldieket mulattasson. Talán komolyan elhitték a a pesti vállalkozók a velszi hercegek, a száműzött királyok és mindenféle exotikus utasok búcsúzó szavait, amelyek a fogadó kérszolgájához, vagy az éppen jelenlévő polgármesterhez voltak intézve és megelégedést fejeztek ki? Menjünk inkább azokba a pesti mellékutcákba, ahol hatóságilag kimért, huszonöt lépésnyi távolságban álldogálnak a gázlámpák, a Gellérthegy oldalában még kőolaj-lámpások — nem lehetett bizonyosan látni az ucca nevét jelző táblákat, de nem tévedt el, aki idevalósi volt. Meg kell adni, hogy bizonyos vidékies jellegük volt ezeknek az uccáknak, fehér firhangjaik mögött éppen úgy obszerválni lehetett az egyelőre ebédlőasztalra fektetett holtembert, mint akár a suttyomban ölelkező párokat. Egy-egy füttyentés, köhintés vagy jól kifejlett koncolás, nyári éjszakákon gondolkozóba hozta a sarki konstáblert, vájjon ne avatkozzék-e a csendháborításba. A macskák falusi dalaikat adták elő, a házmester többnyire fehérben, mint egy juhász: gunynyasztott a kapufélfa mellett; az a bizonyos »sánta ördög«, aki egyszer a tanulónak az éjszakai Madridot mutogatná, minden nagyobb bűvészkedés nélkül kileshette volna, hogy mit csinálnak éjnek idején a pestiek. * Vegyük például az »őskort«, amely Reviczky Gyula hagyományait tartotta tiszteletben, már csak azért is, mert a költő a józsefvárosi klinikán halt meg, egy Mária-uccára nyíló ablak mögött! Egyik legnevezetesebb »gyülde« itt a József-uccai Ivkoff-féle vendéglő volt, amely két szobából állott. A feketeszakállú, egyébként jóravaló bormérő vendégei az egyik szobában a környékbeli urasági