Literatura 2. (1927)
1927 / 1. szám - Írók arcképcsarnoka - Krúdy Gyula: Hogyan lett a "pesti uccák grófjából" a Margitsziget remetelakója?
írók arcképcsarnoka, alkalmatlanságot az új utcanevek kigondolásával? Ő ugyanis akkor vonult ki a városból, forradalmi sőt betyáros elszántságra hajlamos vérmérsékletét ismerve, mint ahogyan minden ember ismeri önmagát, — akkor vonult ki a városból, amikor oda megszakadásig terhelten futottak be a vonatok az ország lakosaival, akik a forradalmi időkből kimaradni nem akartak. Ő a késő őszi, elhagyott, végtelen, céltalan, magába burkolózott Margitsziget lakója lett. A szigeten nem volt for radalom: a kertészek éppen madáretetőket állítottak fel és éppen olyan egykedvűen fűrészelték az elaggott fagalyakat, mint mindig tél előtt. Ő mindig érezte azt a történelmi mulasztást, amelyet «uccagróf» korában elkövetett, mikor nem hallgatott a jó tanácsokra és nem keresztelte el Pest uccáinak felét valamely olyan nevekre, amelyekért tapsokat kapott volna a lakosságtól, — de a sziget oly meghatóan szép volt ezen a sebki őszön, hogy ő először kezdte élvezni a magány, a csendesség, az elhagyottság olcsó, szívbéli örömeit; — nem jött be a hídon át hetekig a városba, bármilyen dörgedelmes leveleket írtak onnan a szerkesztők és Tanácsok. «A forradalmat megcsináltuk, — felelte ő, mert sohasem tagadta, hogy bolondja volt a nemzeti szabadságnak, — most már hagyjatok egy kissé a magam gondoslatainak, a magam életének is élni.» — Ilyenformán könnyű volt e napról napra változó idők járásában az eltűnt «uccagrófot» rövidesen elfelejteni. Hadd gondolkozzék szigeti remeteségében az új uccaneveken. És repült az egyik hónap, csosszant egyik esztendő a másik után, az egykori «ucca? gróf» egyszerre csak azon vette magát észre, hogy Rip van Winkle lett, senki sem követeli tőle az új uccanevek kitalálását. Barátjai voltak a fák. Szerelmesei a piros reggelek, amelyek emlékezetessé tesznek elmúlt éveket... Volt olyan idő, hogy még novemberben sem kellett fűteni, mert az ősz meg akarta mutatni minden báját, mintha utoljára tehetné azt. (Gondolva magában ő, mert magányos ember nem fél a közelgő haláltól.) Volt olyan esztendő, amikor sehogy se tudtunk kijutni a téli viharokból és ő úgy tüzelt, mint a makkász, s a tél is megmutatta, hogy mit tud, májusban havazott, virágpehely helyett hó hullott az égből. (Ő még a legzordabb télben sem veszítette el kedvét, különösen nem a szélmentes időkben, mert ilyenkor élvezet volt élni, nagyokat lehetett lépkedni olyan utakon, amelyeken még nem járt senki.) De az esték mégis csak olyan hosszúak voltak, mint amilyen hosszú estékről a Regélőben meg a Képes Családi lapokban írtak, — valóban hosszúak voltak az esték, mint a régebbi francia románcok, amelyeket ősztől tavaszig volt szokás olvasni, — valóban nagy messziségből hallatszott a múló idő az óbudai torony ütésében, nagy örömet okozott néha az is, ha idegen emberek gondtalan beszélgetéssel mentek el az ablak alatt, mert maguk? kal vittek valamit az est hosszúságából. Az ilyen hosszú esték után következő hosszú éjeken, nyu? godtan pattoghattak a régi bútorok, komótosan sétálgathatott a padlásról legurult kisértet szobá? ról?szobára, mert az időt rövidíti ő is, (a kísértet), amikor kéményfalából előlépett. Csoda-e, hogy egyik télen álmoskönyvet írt, a másik télen történelmi regényt, álmodni mindenki szokott Magyarországon, a história se mehet ki a divatból, amíg egyetlen ábrándos magyar ember van. Miért éppen Mohács ragadta meg az ő figyelmét abból a nagy panorámából, amelyet a magyar történelem mutat? Könnyű volna felelni erre a kérdésre azzal a szóval, hogy a négyszázesztendős évforduló miatt Mohács volt a legaktuálisabb a magyar históriában... Ámde ő még hírlapíró korában sem rajongott az aktuális eseményekért, szívesen vonult vissza hírlapi cikkeiben a hűvös régmúlt időkbe. Nem, Mohács nem a négyszáz esztendeje miatt érdekli barátunkat, hanem azért, mert mindenféle ócska könyvek kerültek a kezébe, amelyekben olyan meglepő históriákat olvasott az egykori Mohácsról, amelyeket még a legvérmesebb fantáziájú atyafiságtól sem hallott a szülői házánál, pedig boldogult Radics Máriától (a nagymamától) kezdve, körülbelül mindenki költő volt az ő családjában, — esténkint szép,színes legendákon át mesélgették a magyarok históriáját, mintelén történelmi hazugságot tudtak és abban lelték örömüket, ha egymást lefőzhették minél különösebb mondanivalókkal, históriai furcsaságokkal, tarka csodabogarakkal. (Ilyen volt akkoriban egész Magyarország, inkább tetszettek a szép mesemondások, mint az igaz?valló történelmi köny? vek. S könyvszekrényben ott voltak ugyan a Történelmi Társulat gyönyörű kiadványai, mert ezek nem hibázhattak egy régi magyar úriházból, de az asztalkán mégis csak Jósika Miklós, Mühl? beck Lujza, Eötvös Károly vagy Tóth Béla volt előkészítve a hosszú téli estékre. Szép hazugságok kellettek, nem pedig rideg tények.) Ő tehát, mikor különböző legendás könyvekből olvasgatni kezdte azokat a csodabogarakat, amelyeket négyszáz év alatt Mohácsról feljegyeztek, nem ahhoz kapott gusztust, hogy elővegye azokat a jó komoly történelmi könyveket, amelyek száraz kedéllyel tárgyalják a históriai igazságokat, hanem kedvet kapott maga is a fabrikáláshoz, a mesei fabrikáláshoz. Jobban érdekelték őt azok a «ponyvák», amelyek a mohácsi történtet végig, álmoskönyves, lidércnaptáros hangon, de mese? mondással tárgyalták, mint akár Fraknói vagy Thallóczy művei, pedig valamikor ezeket a köny? veket szerette.