Literatura 2. (1927)
1927 / 1. szám - Ezeket a könyveket illik elolvasnia - Irodalomtörténet
gyéren vannak képviselve az újabb magyar irodalom olyan reprezentánsai is, mint Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Biró Lajos, Ambrus Zoltán, Krúdy Gyula, Színi Gyula és mások. Gárdonyi Géza is csupán néhány novellájával tört magának utat, emellett azonban szinte meglepő, hogy a tájszólásban író Tömörkénynek két irodalmi gyöngye is megjelent csehül. Talán a személyes ismeretségnek is köszönhető, hogy Bródy Sándor sokkal gazdagabban van képviselve. Úgy látszik azonban, hogy az olvasóközönség érdeklődése az északi határon túl is nagy mértékben fordul a humoristák felé, így szinte meglepően sok humoreszkje jelent meg csehül Rákosi Viktornak, a mi Sipuluszunknak (87), Murai Károlynak (24); képviselve vannak továbbá Heltai Jenő, Nagy Endre, Szomaházi István és Szenes Béla. Ismerik még Kabos Edét, Abonyi Árpádot, Bársony Istvánt, Farkas Pált, Kozma Andort, Kóbor Tamást, Havas Istvánt, Hevesi Józsefet, Gyulai Pált, Lőrinczy Györgyöt, Lengyel Laurát, Lux Terkát, Moly Tamást, Sas Edét, Szekula Jenőt, Tóth Bélát, Szőllösi Császár Elemér. A magyar hommondák kérdésének mai állása. (II. kiadás. Irodalomtörténeti füzetek. 2. — 32 oldal. Bpest, 1926. Ára 80 f.) A magyar előidőknek, és pedig ép úgy költői mint históriai szempontból, egy megoldatlan nagy problémája van: a hánimondák hitelességének s ha igen, a magyarokkal való összefüggésének kérdése. Ezt a kérdést Hóman Bálint és Gombócz Zoltán megoldották s ezzel körülbelül azt a munkát végezték el, amelyet Karl Lachmann, a nagynevű német nyelvész, az Iliasra és a Nibelungok énekére nézve idestova száz éve hajtott végre. Császár Elemér ennek a két magyar tudósnak kutatásait ismerteti igen jó, rövid összefoglalásban s egyúttal kritikailag a maga állásipontját, az irodalomtörténészét, leszögezi: azt a methodikai különbséget, amelyet Hóman felállít, hogy t. i. a magyarságnak nem voltak hangmondái, hanem volt történeti hanghagyománya, az irodalomtörténet szemszögéből nem tartja döntőnek, s így maga is ráhelyezkedhetik a Hóman által feltárt megismerések alapjára. Aki érzi, minő hiányos, köszös képe maradt a középiskolai tanulmányai után erről a hánsmonda komplexusról, nagy haszonnal forgatja majd Császár Elemér füzetét. Galamb Sándor: Huszonöt év a magyar társasdalmi dráma történetéből. (Irodalomtörténeti füzeek, 3. Bpest, 1926. 32 oldal. Ára 80 f.) A históriában a félmult időnek van a legmostohább sorsa: a jelen idő eseményeit a jelenkor historikusa, az újságíró- publicista viszi a közönség tudatába; a múlt időt a történész tárja fel oknyomozó kutatás formájában. Csupán az a korszak, amely már nem a ma, de még nem is az igazi história, amelyről — apáink révén — még szóhagyományunk van, az jár rosszul. Ehhez a historikus — az esetleg felbukkanó érzékenységek miatt — nem mer még hozzányúlni, rendszerint a levéltári anyagra is zár alatt van még s igy csak ködös, meghatározatlan fogalmaink vannak róla. Ezeket a könyveket illik elolvasnia’ Zsigmondot, Zoltán Vilmost és szegény Zsoldos Lászlót. Külön lapra tartoznak a magyar színdarabok,, amelyek világhódító körútján Csehország, illetve Prága jelentékeny állomás volt. Mayerhoffer, mint a prágai Városi Színház magyar dramaturgja, sok darabot fordított le. A magyar daraboknak rendesen forró sikere volt, számtalan előadásban kerültek színre. Színpadi szerzőink, akik egy vagy több darabbal szerepelnek, ezek: Bakonyi Gábor, Biró Lajos, Bródy Sándor, Dóczy Lajos, Drégely Gábor, Földes Imre, Gábor Andor, Guthi Soma, Heltai, Jenő, Herczeg Ferenc, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc (7 darabjával), Pásztor Árpád és Vajda Ernő. Bámulatos, hogy ez az idegen ember, Mayerhoffer, milyen hatalmas szolgálatot tett a magyar kultúra ügyének. Vájjon hol van az a magyar Mayerhoffer, aki épigy elközvetítse hozzánk a cseh irodalom értékeit, amelyekről — valljuk be— jóval kevesebb fogalmunk van, mint a cseheknek a miénkről ... Ilyen korszak nálunk egyrészt az abszolutizmus kora (ezt most a Történeti Társaság nagyobbszabású kiadványsorozatban tereli a történelmi világosság, felé), másrészt a kiegyezést követő huszonöt év históriája, amelyet, valódi rugói szerint, a mai nemze* dék nem ismer. A modern magyar városi polgárság megszületésének vajúdásos kora ez. Ezt a kort, illetőleg annak egy jelentős, mert valósággal szimbo lum*értékű karéját boncolgatja fel Galamb Sándor füzete, amely ennek a kornak drámai irodalmát, vagyis lelkének tükrét tárja az olvasó elé. A Csiky Gergely, Toldy István, Beniczkyné Bajza Lenke. Jósika Kálmán színházi világának érdekes képét adja a füzet. Császár Elemér: A Zalán futása. (Irodalomtörténeti füzetek, 4. Bpest, 1926. 24 oldal. Ára 80 f.) A magyar intellektuális közvélemény az elmúlt 1925. évben ragyogó lehetőséget mulasztott el arra nézve,, hogy szellemi múltúnk nemes értékeit belevigye a nemzetközi tudatba. Míg ugyanis a francia román e ticizmus csak a Victor Hugo Cromwelle drámájának előszavával (1827) s még inkább az Hernani 1830 februárius 26-iki első előadásával született meg, addig Magyarországon, ez a hírénél jobb, hatalmas szellemi áramlat, amely vihar erejével söpört végig Európa lelkén s megteremtette a 48*as tisztitó forradalmak eszmei légkörét, már 1825*től, Vörösmarty nagy eposzának és a Zalán futásának megjelenésével köszönt be. Történeti, kulturhistóriai és irodalom* történeti kiállítások, ismertető előadások, színházi reprizek segítségével kellett volna ezt a centennáriumot megülnünk s ezzel is igazolnunk, hogy amígkörülöttünk még nemzeti öntudatra sem ébredt tömegek a históriátlanság ködös előideit élik, addigi nálunk az individuum leghatalmasabb nekilendülése, a romanticizmus s ezzel karöltve a liberalizmus eszmevilága, még a franciákat is megelőzően, kemény sudárba szökken. Ezt a jelentős századfordulót, bár megkésve, ünnepli Császár Elemér füzete, amely iő képet ad a Zalán futása megszületésének koráról. EZEKET A KÖNYVEKET ILLIK ELOLVASNIA IRODALOMTÖRTÉNET