Literatura 9. (1934)
1934. január 1. - s. g.: Hogy haltak meg a 48-as magyar írók?
Hogy haltak meg? A 48-as forradalom mérlege a magyar írók halálokaiban Előttünk fekszik Pintér Jenő monumentális Magyar irodalomtörténetének VI. (utolsóelőtti) kötete, amely a 19. század második harmadának irodalmát dolgozza fel tudományos rendszerezésben. Ennek a korszaknak centrális eseménye a 48/49-iki szabadságharc, amely — ilyen vagy olyan formában — de rányomta a bélyegét ekor íróira, azok munkásságára és életére is. Nem lehetett a világtól még oly elvonatkozott író — például a szelíd transzban élő Tompa Mihály —, akire valamely módon rá ne hatottak volna a forradalmi vagy ellenforradalmi események és Pintér Jenő új kötetének az is egyik kiváló érdeme, hogy a politikai viszonyoknak az irodalommal való ezt a sorsszerű összefüggését hol a sorok között, hol tudatos nyíltsággal keményen kivési. Aki ezt a 950 oldalas, hatalmas kötetet áttanulmányozza, szükségképpen egészen más képet nyer majd a magyar szabadságharc s általában a forradalmak lélektanáról, mert hiszen a legérzékenyebb retinákon, az írók és költők szemén keresztül figyeli meg a mozgalmas eseményeket, ugy ahogy azok lerajzolódtak, belesikoltottak a toll embereinek pihegő szívébe. Pintér könyvének, mint utólérhetetlenül gondos, alapos és részletes anyaggyűjtésnek kvalitásai mellett bizonyít az a tény is, hogy most először sikerül e könyv adatai alapján összeállítanunk, hogy a forradalom minő mérleget jelent az élet végső konszekvenciája, a halál dolgában az írók leszámoltatása percében. Negyven ismertebb író nevét emeltük ki azok közül, akik a forradalom és az abszolutizmus idején szerepet játszottak. Közülök csak 6 halt meg a forradalomtól független halállal. Ellenben az elviselt börtönbüntetés következtében 7, állásvesztés okozta nyomorúsága miatt 4, általában a forradalom okozta lelki, testi vagy anyagi felborulás miatt 14, s a forradalom után külföldi emigrációba szorultam az ottani nyomorúság következtében 9 író lett a forradalom áldozatává. Még megdöbbentőbb ez a halálstatisztika, ha a 40 írói élet befejezését részletezve vizsgáljuk. A 40 közül 10 vagy megőrült, vagy lelkileg összeomlott vagy agylágyulásban pusztult el. Íme ezek: Szemere Bertalan, Tóth Kálmán, Lovassy László, Kerényi Frigyes, Losonczy László, Vachott Sándor, Lenay Miklós, Kemény Zsigmond, Bajza József, Sárosy Gyula s rajtuk kívül búskomoran hunyt el Tompa Mihály. Mint gyógyíthatatlan betegek haltak meg: Bozzai Pál, Petőfi Zoltán, Bajza Jenő, Kirchner Károly (szász író). Négyen lőtték magukat főbe, ezek: Széchenyi István, Teleki László, Czakó Zsigmond, Ferenczy Teréz (az utóbbi kettő nem politikai okokból). Tüdőbajban hunytak el: Madách Imre, Tisza Domonkos, Zajzoni Rab István, Zilahy Kiss Károly, Kelmenfy László. Megvakultak: Táncsics Mihály, Wesselényi Miklós báró, Bús Vitéz (Matkovich Pál) és Róth Dániel (szász író). A börtöntől legyengült szervezettel, kolerában halt meg Czuczor Gergely. Az éhezés és nyomorúság következtében pusztult el: Garay János, Debreczeni Márton, Vias Gereben, Hegedűs Lajos, Hugó Károly, Kertbeny Károly, Beck Károly Izidor. S ideszámítandó Kossuth Lajos is, aki aggember létére halála napjáig gürcölt az „Irataimban, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse, és ideszámítandó Jósika Miklós báró is, aki 127 kötetnyi regény megírása után külföldön mint borkereskedő lengette az életét, felesége pedig csipkekereskedéssel bíbelődött, hogy úgy ahogy felszínen tarthassák magukat. Végül nyomtalanul eltűnt a szabadságharcban Petőfi Sándor, hírhedt ellenfele, Zerffi Gusztáv pedig az emigrációban. Megdöbbentő ez a mérleg, amellyel szemben csak kis vigasztalást nyújt az, hogy akik ideggel és anyagi erővel bírták és túlélték a mozgalmas korszakot s aztán, mint