Literatura 12. (1937)
1937. augusztus 15. - A magyar irodalom maradandó értékei
nak. A könyv szörnyű aránytalanságai és hiányosságai élénken meggyőznek róla, hogy ígéretét nem váltotta be és nem teljesítette a maga elé tűzött feladatot. A könyv mindaddig, amíg a kortársi irodalom tárgyalásához nem ér, kitűnő. A hátteret, a mélyebb gyökereket pompásan mutatja meg. A századfordulón új elemekkel gazdagodó magyar regény pionírjait — Cholnoky Viktort, Justh Zsigmondot, Tolnai Lajost — kitűnő érzékkel teszi a maguk helyére. Nagyszerű jellemzését adja Mikszáth Kálmán szerepének, ami napjainkban — az osztályellen létek újabb erős kiéleződése, a fogalomtisztázások, az eszmei és szemléleti revíziók idején — különösen hasznos és értékes cselekedet. Az a körülmény, hogy nem követi az előszóban körvonalazott módszert, magyarázza a könyv minden hibáját, ökonómiátlanul osztogatott jelzőit és értékmegállapításait. Nem irányokon és áramlatokon keresztül jellemez írókat, — mint ígéri, — hanem írókon keresztül igyekszik rokonszenve, érdektelensége, irányokat és írói megnyilatkozásokat meghatározni. Így történik meg azután, hogy Laczkó Géza zseniális és felülmúlhatatlan nyelvi koncepciójú Zrinyi-regényéről azt írja, hogy „bármennyire is imponál, mégis csak vitatható írói érteleimben“, de a hasonló nyelvi igényekkel megírt Móricz-regényt (Tündérkert) ismertetve, tőle szokatlan lelkesedéssel ujjong fel: „írók érzik csak igazán, milyen nyelvi és stílusbravúr ez.” Megvádolták Schöpflin Aladárt, hogy nem a 20- század magyar irodalmának történetét írta meg, hanem csupán a Nyugat és a Franklin Társulat házi szerzőiről adott írói arckép-sorozatot. Súlyosbítja ezt a nem is nagyon túlzó vádat az a tény, hogy’ még a Nyugat nagy generációjának egyes tagjait is elképesztő hűtlenséggel kezelte. Vájjon hogyan maradhatott ki a »20. század magyar irodalomtörténetéből« (de még a Nyugat nagy éveinek ismertetéséből is) Barta Lajos, aki ha tízmilliószor is emigráns, mégis csak végzett egy kis tágítást a magyar prózán! (Tizenkétéves koromban olvastam egy ifjúsági folyóiratban megjelent és a lap megszűnésével sajnálatosan félbenmaradt ifjúsági regényét. Tűz és víz volt a címe. Még most is emlékszem izgatott szívdobogásomra és a furafényű gyermeksejtésre, hogy ez itt valami egészen más, mint eddigi olvasmányaim). Várjon hogyan hallgathatta el Rozványi Vilmost, aki bár maga is nagyokat hallgat mostanában, de egyetlen verskötetével az egyetlen egyéniség is volt az Ady-örökségből táplálkozók népes csoportjában. Meddő és felesleges helypazarlás volna a kihagyottakat Schöpflin fejére olvasni. És veszedelmes is, mert méltán érnék támadások e cikk íróját a kihagyottak névsorából kihagyottak hosszú sora miatt. De nem fojtathatja el álmélkodását, hogy a magyar essay-irodalom képviselőit, milyen ellenőrizhetetlen rendszerrel és módszerrel összekapkodott névsorral szerepelteti és hogy így például kimaradt többek közt a könyvből (csakúgy hirtelenében két nevet!) Zolnai Béla és Földessy Gyula. (Az Ady-kutatókkal egyáltalában nem foglalkozik). Hogy Babits Mihály elméletileg is formatudós, az köztudomású, de hogy akkor miért nyeli le Gábor Ignácot, akinek éppen Babitscsal és éppen a Nyugat hasábjain folytatott vitájából kerekedett kitűnő formatörténeti könyve. (A magyar ritmus problémája, az teljesen érthetetlen. Hogy az erdélyi írók közül kihagyja Markovics Rodiont (egykönyvű író, de író!), Szántó Györgyöt, Nagy Dánielt (volt „nyugatos“!), semmivel sem magyarázható. És így tovább a végtelenségig. Számonkérhetnők tőle a módszert, amellyel a mennyiségileg is gazdag munkásságú írók műveit felsorolja, kiemeli, vagy elhallgatja, de könyvét — bár a címben szereplő irodalomtörténet szó jogot ad e számonkérésre, — nem tudományos igényekkel írta és így nem is kötelezhető teljes felsorolásokra. Hiba ii 306