Magyar Géniusz, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-07 / 19. szám

tömeg nagy része a kapukon át eltűnik a városba, a vidék földmivelői hosszú sorban vándorolnak a tengerparton, vagy a mély homokos utakon, a közel s távol fekvő falvak felé. A karaván felezihelődik, a tevék sorba állanak s megkezdik ismét a néhány heti vándorlást az Atlas szorosain át Marokkó belsejébe. Délután 3 s 4 óra közt ismét gyülekeznek az emberek s ekkor a soco átalakul olyan práter-féle mulatóhelylyé. Arabs bűvészek, kigyószeliditők, mesemondók s más egyéb kóklerek és csepűrágók mutogatják vagy elmondják a mit tudnak. — Valami kiváló ügyes produkcziókat nemigen látni, de az bizonyos, hogy virtuozitással tudják kicsalogatni a garast az arabs és idegen hallgatóság zsebéből. Különösen feltűnt nekem egy mesemondó rendkívül rút , arabs. Bronczszinű arcza tele volt himlőhelylyel s mindkét szemére a hályog borított örök éjt. Pupilla nélküli porczellán hatású szemei, fehéren ragyogtak ki a barna arczból s ez valami daemoni caractert adott kifejezésének. Ez a rútak rutja, volt énekese, lantosa a soconak s élő almanachja az arabs irodalomnak. Soha sem fogyott ki a mondani valóból. Rendesen egy és ugyanazon helyre telepedett le, elővette két húros tamburáját s a néma húrokat tollszárral recsegő hangokra kényszerűé. Négy-öt accord után, melyek egymástól csak annyiban különböztek, hogy egyik hamisabb és kellemetlenebb volt mint a másik — abbahagyta a tamburázást s két soros verset szavalt el. — Minden vers után hangzatos accordok következtek, aztán ismét egy vers. Ez igy tartott naplementig. — Midőn az első accordok elhangzottak, minden oldalról oda gyűltek az arabok, gyermekek és férfiak, nők igen ritkán, mert azokat ily helyeken nem igen láthatni. A hallgatóság körbe leguggol s áhitatosan hallgatja az arab hősöket dicsőítő költeményeket, szent dalokat és adomákat, mely adomákon szívből kaczag az egész hallgatóság az előadóval együtt. — Közbe-közbe hol innen, hol onnan egy pénzdarab gurul a világtalan lantos lábai elé. Amott a tér baloldalán más látni való készülődik. Barna füstoszlop bodorodik égnek az összegyűlt tömegből. A tűz mellett ülnek a muzsikusok. A tam-tam faabroncsát, a tűz fölé tartják, a melegség következtében az abroncs kiterjed s a bőr jobban kifeszül a dobon, ezáltal hangja élesebb lesz. Két dobos és egy sípos megkezdik a melancholicus álmos áriájú dalt, ezzel adják tudtára a járókelőknek az előadás megnyitását. Midőn elegendő bámuló gyűlt egybe, előlép könnyű szövetű karmazsin-piros dzsillóbába öltözött nyúlánk arabs suhancz, térden alul meztelen lábai oly finom formájuak mint az őzé. Hosszú haja eltakarja vállait. Büszkén, lassan lépve, körül jár a tömegből alkotott körben s aztán a keleti zene egyhangú melódiájára tánczot lejt. A milyen a zene, olyan a táncz is. Fejét hátra veti, szemét elforgatja s mintha félájult volna, lelógó kezét himbálja ide-oda. Olyformán hat, mintha valaki somnambulikus álomban tánczolna. Midőn a tánczot abbanhagyta, elnémulnak a dobok is. Aztán valami történetet beszél el, rendszerint a koránból, beszéd közben elkopott arabs szőnyeget terit a kör közepére s a szőnyegre elhelyezi a bőrtáskákat, mikbe a kígyók vannak zárva. Ezen szellemidéző kurjongatásokra nem jelenik ugyan meg semmiféle szellem, de oda gurul a jámbor igazhivők tarsolyából néhány pénzdarab az ócska szőnyegre, mi sokkal kellemesebb jelenség az előadó színészre. A előadás alkalmával gyakrabban lehajlik közel a földhöz s tenyerével száját veregetve,vibráló hangon kurjongat, mintha a föld mélyéből valamely sötét szellemet akarna felidézni. E szellemidéző kurjon- igatások alkalmával rendesen számos pénz- 1 darab hull a szőnyegre. Azután bizonyos félelemmel nyitogatja rendre a bőrtáskákat s épp oly vibráló hangon csalogatja ki a kígyókat. A kígyók nem mutatkoztak, s megperdült a dob, felsikoltott a síp s megkezdődött a táncz. Táncz után ismét egy hosszabb monológ következett. Én 1 óráig időztem ott s a kígyókat még mindig nem láttuk Mellettem egy angol s vele két angol nő, kik már igen türelmetlenek voltak. Az angol egy durót adott az arabsnak s integetve magyarázta, hogy mutatná már a kígyókat. Persze a duró nagy feltűnést keltett a hallgatóság s muzsikusok közt s az előadó megjegyezte, hogy a kígyók ma egy kissé akaratosak, de csak türelem, rögtön elő fognak bújni. Az előadás ugyanazon ismétlődésekkel folyt tovább, a hallgatóság boszankodva széledezett, e perczben a szomszédban, a tam-tam hangjai, nevetés és sikoltozás vonja magára figyelmünket, ott az ijedező embertömeg közt a kígyótánczoltató pergeti a dobot s tereli vele ide s tova futva, a szabadjára eresztett kígyókat. Azután a fejüknél fogva csomóba szedi őket, incselkedik velük, a kígyók sziszegve öltögetik falánkjukat, végre a legdühösebbnek fejét szájába veszi s nyelvét megharaptatja, mire a kígyókat eldobja s mutatja, mint csepeg nyelvből a vér. Mire eljő az est, a dobok elnémulnak, a lantos haza botorkál, a többi kókler is felszedi sátorfáját s ha a jövedelem busás volt, vígan siet haza. Az emberek visszatérnek a városba, a müezzin esti imát mond, a minorita missionariusok kolostorából messze cseng a harang az Atlanti tenger hullámaira s a várost övező halmokra. Ez a csilingelő harang a fanatikus mohamedán világ közepette az európaira megnyugtatólag hat, ez a harang hirdeti Marokkó vér perczeit, ez a harang a czivizált keresztény világ szívverése. Mert Marokkó jelen viszonyaiból bátran következtethetni arra, hogy néhány évtized múlva, épp úgy fogja annektálni valamely európai hatalom, mint Algírt, Orant és Tunist. A spanyol minorita missionariusok a múlt század óta terjesztik a catholicus vallás elveit s azóta körülbelül 2000 barát áldozta már fel életét Krisztus vallásáért, kiket a fanatikusok öltek meg. Marokkó városában, úgymint Tanger-, Tetuan-, Másságán-, Mogador-, és Ceutában csak a minoriták nevelik az európaik gyermekeit. Tangerben is van európai nívón álló elemi iskolájuk, kisebb templomuk. Az arabs tudomány és irodalom fénykora rég letűnt, most létező iskoláik kezdetlegesek. Tanger jelenlegi iskoláit látni igen mulatságos. Az utczáról I a nyitott ajtón belátni az iskolába; a szűk hajlékban gyékényre kuporodva ülnek a kis arabs nebulók, köztük egy pár idősebb kamasz s a tekintélyes külsejű tanító. Az a néhány idősb suhancz előmondja a Korán néhány sorát, mit a gyermekek hangos ordítással mondanak utánna. A gyermekek közül csak néhány tanul meg írni s olvasni, ezekből papokat nevelnek s ezek később segédkeznek a tanításban. A gyermekek éktelen kiáltozása messzire hallatszik, a tanulást kora hajnalban kezdik s este végzik. Minden gyermeknek s egyáltalában az arabsnak a haja kurtára van levágva, csak a feje búbján van egy rövidke fonott tincs meghagyva s pedig azért, mert ennél a kis tincsnél fogva rántja fel őket Allah a hetedik égbe. A gyermekek az iskolába mind mezítláb lépnek be s az apró sárga papucsokat csomóba rakva hagyják künn a küszöbön,s iskola után bezzeg kézzel-lábbal iparko' dik mindegyik,' papucsainak birtokába!! jutni. A mesék, vagy arabs templomok az európaiak által megközelíthetlen szent? helyek, európai nem léphet be anélkül, hogy kíváncsiságát életével ne fizetné meg, mert a marokkói arabs oly fanatikus, különösen az alsóbb néposztály, hogy a szentélyekbe tolakodót, minden lelki furdalás nélkül leszúrja, sőt meg van győ- t ződve, hogy ez által Allahnak s az ő fiának, Mohamednek kedves dolgot mivel." Egy napon feltűnt nekem, hogy hajnali óta éles sípszó és dobpergés hangzott at Kasbah oldaláról, a kíváncsiság engem s ! Tornay Gyula barátomat oda vitt, szűk sikátorokon másztunk fel a hegyoldalra, hol fehér kupolás kis mecset előtt érdekes festői látvány tárult elénk. A fehér fal oldalában vagy hat zenélő arabs ült, előttük 8—10 tánczoló dervis, köztük egy körülbelül 12 éves fiúcska, kik közben összefogódzva járták az őrületes tánczot közbe előre-hátra hajlongva, mialatt hosszú hajuk összecsapzottan lebegett ide-oda. Egyik a tánczolók közül kivált s a kör közepére ugrott s még őrületesebb tánczot járt, mint a többi. Magasra ugrott a levegőbe, kezeivel hadonászott jobbra, balra, fejét elhagyva az előre és hátra vetődött. Midőn az ájultságig elfáradt, ismét a tánczolók közé állott s kiugrott egy másik, ki folytatta a solo tánczot. A táncz már reggel óta járta s holtra kifáradtan, részeg öntudatlansággal folytatták még most is, pedig a nap már leáldozóban volt. Köröskörül a domb oldalán és a házak teraszain csupa arabsok, nők, férfiak s gyermekek üldögéltek s nézték a tánczoló derviseket. Mi egészen közel álltunk hozzájuk s piktor kíváncsisággal lestük minden mozdulatukat. Egy a körülálló arabok közül oda jött hozzánk s spanyol nyelven figyelmeztetett, hogy a hol állunk az szent hely s távozzunk minél előbb. Alig vettük tudomásul a figyelmeztetést, midőn a tániczolók közül az egyik dervis magasra tartott karokkal rohant felénk, s nem mond- s hatnám épen hogy manna volt az, amit reánk köpött, s ezzel előttünk összerogyott. Csakhamar újra magához tért, ismét ránk rohant, de ez alatt két arabs elcsípte s mi időt nyerve, bizonyos meglepetéssel igyekeztünk kereket oldani. A körűlárlók hangosan kaczagták a jelenetet s kárörvendve nézték a mi ijedtségünket. Midőn visszatértünk a hotelbe, elbeszéltük az eseményt, a spanyol vendéglős azt a magyarázatot adta, hogy ezek a dervisek a Mecsetben nyugvó szent emlékét ünnepelték s ez ünnepre Marokkó belsejéből is jönnek a dervisek. Megjegyezte még azt: szerencse, hogy komolyabb bajunk nem történt. (Folytatás következik.)