Magyar Géniusz, 1898 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-20 / 47. szám
VASÁRNAPI LAPOK — Még alszik ő felsége. — Későn szokott lenyugodni ? A várnagy ismét zavarba jött s a bogláros kardkötőn igazgatta a nehéz csattot. A királynő ránézett s a fiatal várnagy szeme egy fürkésző tekintettel találkozott, mely gyanúsan világolt át a sűrű fátyol alól. Férfias daczczal szegte fel büszke fejét, mintha azt akarná vele mondani : nem kenyerem a hazugság, — kérdezz, — felelek. — Kérdezett fölséged ? — Terhedre van? — Mindig lekötelez a királynőm bizalma. — Tehát? — Igen, sokáig fenn marad ő felsége. — S te mindig vele vagy? — Mindig. — Főpohárnoka vagyok. — De rajtad nem látszik meg. — Mert én magyar vagyok. A királynő sóhajtott s a várnagy elértette azt a véletlen kirebbent sóhajtást és meg is restelte, hogy a szapora gondolatot olyan gorombán lökte a bizalom útjába. A nő most önmagáért pirult el és bágyadt hangon csak annyit mondott a várnagynak: — Zsigmond is magyar király. A büszke főur találva volt. Ismét felszegte sastollas, daczos fejét. — Ha terhedve van királynőm az őszinteségem, úgy tán kérhetném felmentésemet? A királynő megrezzent. Majd kiesett az imakönyv a kezéből s ahogy utána kapott, akaratlanul kapta meg a várnagy karját— Tartozol nekem az őszinteségeddel, — mert te magyar vagy. A várnagy mélyen meghajolt s az utánuk bandukoló udvari bolondnak úgy látszott, mintha kezet akarna csókolni, mert a sastollas kucsma majd leesett a fejéről. Azért, hogy a háttérben tapisgáló udvarhölgy figyelmét elvonja a várnagyról, hirtelen mellé ugrott a leánynak s az meglepetten lépett félre az útból. De a bohócznak egyszerre csökönyös lett a lába. — Ne féljen lányasszonyka, nem vagyok házasuló fiatal ember. — Vén goromba vagy, oktondi. Lódulj arra jobbra ii! Én is templomba megyek. Amarra a tehénjárás van. — Neked való itt éppen. — Ó, az az út annak való, aki a házasság szelíd igája után vágyakozik. Az udvarhölgy majd szétpukkant a méregtől, dehogy újabb megjegyzésre ne adjon alkalmat, pillanatra oldalt fordulva megállóit. A bolond pedig lekapta csörgő sapkáját és nagyot köszönve, előre sietett a pálosok temploma felé, hol a királynő a várnagygyal már a lépcsőn ment fel és nyilván, az udvarhölgy után kutatva, visszanézett. A leánynak sietős léptei után messze lobogott a selyem szoknya. Két pálosbarát a templomajtóban karnisban várta a királynőt. Egyik az ezüst szenteltvíztartót ajánlotta fel neki, abból a keresztvetésben meghintve magát szentelt vízzel, a másik pap által elébe tartott feszületet megcsókolva, az utána lépkedő várnagygyal bement a templomba. A bolond már a lépcsőkön állva nézte ezt a szertartást és ahogy megcsóválta fejét, a sapkájára fűzött csörgettyűben csördült meg a gondolat olyanformán, hogy : de golyhó is ez a mi jó várnagyunk. Hát nem tudja ő is megcsókolni azt a feszületet. . . . ? — De hát a bolondnak akkor is szabad volt akármit gondolni. Az oltártól jobbra, nagy bársonyos székben ült Magyarország nagyasszonya és imádkozott abból a kis könyből, melybe gyönyörű minusculás betűkkel valami szentéletű barát írta be a zsolozsmás áhítatot, de az egész mise alatt fel nem vette abból galambszelid szemeit. A várnagy pedig megállt az első padnál mint egy szobor s a bolond is — aki lekapta csörgő sapkáját, most már úgy nézett ki, mint a többi okos ember, addig addig nézte azt a merev mozdulatlan testet, mig megállott a szeme, mint a juhnak és észre sem vette, hogy vége van a misének. A királyné felemelkedve helyéről, ismét betakarta arczát a sűrű csipkefátyollal. A bolond feleszmélt és lábujjhegyen kiosont a templomajtóba. Ott fejébe nyomta egy vak koldusnak a maga csörgő sapkáját, attól pedig elkapva a rozoga kalapot, térden állva oda tartotta a kilépő királynő elé. Mária egy ezüst pénzt ejtett a kalapba. A várnagy szigorú tekintettel mérte végig a bolondot, de amint az a pénzt megcsókolta és áhítattal keblébe rejtette, maga is elmosolyodott. A csörgő sipkával bíbelődő vak koldusnak adott egy pénzdarabot és követte a királynőt a vár alatt elterülő diszkertben. Csimbók pedig fejébe nyomta a csörgő sapkát, azzal — vesd el magad! — neki szaladt a legrövidebb útnak s eltűnt belől a várkapun. A czinteremben még mindig ott állak a tegnap este kiürített boros kupák s a hosszú lóczán külön csomókba voltak zárva a kikefélt lovagruhák, mindenik alatt a hozzátartozó, divatos hosszú orrú czipőkkel. Az inasok a várudvaron kotynyeleskedtek, mig az urak felébrednek. A bolondnak szörnyen bolond gondolata támadt. A cseh lovagnak oda tette a lengyel vitéz buggyanó nadrágját s ennek a csehes hosszú szűk pantallót, melyet a czipőbe húztak bele. A német vitéznek a czaklis lebernyegjét kicserélte az olasz viador kurta bársony köpenyével s miután a kardokat és czipőket is össze-vissza cserélte, ki akart osonni. A belső termekből kis ezüstcsengő finom csilingelése hallatszott. A bolond hirtelen megváltoztatta szándékát s a csörgő sapkát a sarokba lökve, a homályos folyosón az őrt félretolva utjából, besurrant a király hálószobájába. A nehéz bársony szőnyegek szürkületi homályt borítottak a hegyes boltivü szobába s a nehéz tölgy ajtó sóhajtott, amint benyitotta. Szökőkút Lenbach kertjében.