Magyar Pedagógia 97. (1997)
1997 / 2. szám - TENORTH, HEINZ-ELMAR: A kézmű dicsérete, az elmélet kritikája – A németországi pedagógiai historiográfia helyzetéről
Heinz-Elmar Teworth egyértelmű volt, hogy ebből általánosságban mi következik a gyakorlat számára: az oktatáspolitika és az intézmények megváltoztatása a társadalomtörténeti elemzés logikáját követi, de ezt is az a veszély fenyegeti, hogy az indoktrinációt segíti elő, ha nem képes precízen megkülönböztetni az elméleti programokat és a politikai tanokat. A történeti-összehasonlító perspektívában - vagyis a harmadik paradigmában - az oktatás és a nevelés történetének eddig megnevezett megközelítési módjai egyrészt módszertani, másrészt elméleti kiegészítésre és tökéletesítésre találnak: módszertanilag csak a történeti-összehasonlító megközelítési mód teszi lehetővé a jelenségeknek a variancia foka, illetve a specifikus társadalmi formációk lehetséges (kauzális) beszámítása alapján történő precíz megkülönböztetését. Az összehasonlítás válik azoknak a nézeteknek az ellenőrző fórumává, amelyek társadalmon belüli specifikumokat és a pedagógiai munka feltételeit jelölik meg a nevelési viszonyok formálásának indítékaként; ehhez jön még, hogy ez a paradigma elméleti szempontból kiegészíti a másik két paradigma - az eszmék (az ideológia, a diskurzus és a tudás új változataival együtt) és a társadalom paradigmája - vezérfogalmait. Teszi ezt mindenekelőtt két tekintetben: mikroelméletileg a kultúra fogalmával, és makroelméletileg a világrendszerek kategóriájával.17 A távolból és idegen szemekkel — ez ennek a paradigmának a nagy érdeme - egyrészről felismerhetővé vált, hogy a pedagógiai viszonyok hagyományozott önábrázolásai nemzeti szinten korlátozottak és fixáltak, másfelől pedig lehetővé vált a nevelés formai hasonlóságainak a kulturális fejlődés stádiumaitól függő vizsgálata. Etnocentrikus monopólium-igények, nacionalistán rögzült történetírások, vagy az igények hegemoniális stilizálása ellen időközben nélkülözhetetlenné vált a neveléstörténet történeti-összehasonlító megközelítése - ez az, ami szabaddá tesz az alternatív gondolkodásra és cselekvésre. A neveléstörténeti kutatás helyzetét ily módon tekintve talán nem mindenki osztja velem minden további nélkül a dicséretet. A megújulási folyamatot azonban aligha lehet vitatni. De miért fogalmazom meg ezt a dicséretet „a kézmű dicséreteként” a történeti oktatáskutatás elmélet- és módszertanalkotásának dicsérete helyett? Azért beszélek kézműről, mert - a paradigmák tanúsága szerint - a neveléstörténeti kutatás szemmel láthatólag elsősorban historiográfia lett, történetírás, mint minden más historiográfia, vagyis az, aminek mindig és mindenekelőtt lennie kellett volna, de amihez alkalmanként túl kevés volt. Ma már azonban a történeti pedagógia olyan kutatási terület, ahol a történeti munka abban a formában jelenik meg, ahogyan azt más historiográfiai munkaterületeken kidolgozták, egészen a historiográfiai formaprobléma általános vitájáig.18 Ez azonban elsősorban a kézmű győzelme, mert az igazi történeti kutatás ma így jár el; ez még nem problémaspecifikus, önálló elméletalkotás, mert lényegében mégiscsak - viszonylag szabadon, néha talán túlságosan is könnyen - átveszi azt, amit a történeti szempontból releváns tudományok a pedagógián kívül kínálnak. Ezt szeretném én kifo !. Itt azokat a gondolatokat követeni, amelyeket Jürgen Schriewer - az összehasonlító neveléstudomány példáján - a Humboldt egyetemi székfoglalójában fejtett ki (1994). 18 Ezt mutatja többek között Hayden White téziseinek fogadtatása. Lásd - a problémának ismételten csak a német nyelvű tárgyalására vonatkozóan - Lenzen (1993). 116