Magyar Pedagógia 99. (1999)
1999 / 4. szám - SZEMLE - Ballér Endre, Báthory Zoltán, Csapó Benő, Halász Gábor, Hunyady Györgyné, Kozma Tamás és Mihály Ottó: A hazai neveléstudományról – diszciplináris elemzés
1. Irányzatok a hazai neveléstudományban A hazai pedagógiai élet egyik alapvető jellegzetessége az ún. programpedagógiák és a neveléstudomány elméleti-módszertani paradigmáinak sokfélesége. A jelenlegi helyzet gyökerei a 80-as évek második felére nyúlnak vissza, amikor a hazai neveléstudományban nemcsak a marxizmus mint elméleti-metodológiai paradigma egyeduralma, hegemóniája kérdőjeleződött meg, hanem ezzel párhuzamosan a klasszikus filozófiai-deduktív paradigma is a neveléstudományi gondolkodás perifériájára látszott szorulni. Ez a folyamat a 80-as évek második és a 90-es évek első felében a hazai neveléstudomány talán legjellegzetesebb trendjévé vált. E folyamatban a neveléstudományi elméleti gondolkodás, az elméleti önreflexió mellett jelentős szerepet játszott a nagy nemzetközi vizsgálatok keretében megismert metodológiai kultúra és kutatás-módszertani apparátus beépülése a magyar neveléstudomány szellemi, kutatási, majd képzési infrastruktúrájába. A folyamatok egyik eredménye, hogy a magyar neveléstudományban jelentősen megnőtt az empirikus-analitikus, illetve az empirikus experimentális paradigmák súlya. Az empirikus-analitikus elméleti-metodológiai megközelítés s az ezzel adekvát kutatási módszerekkel folytatott vizsgálatok jelentős szerepet játszottak az iskolai tanítás-tanulás, a tanulói teljesítmények, az eredménymérés és az értékelés területén a tudományos eredmények felhalmozásában. Jelentős fejlődés regisztrálható e paradigma keretein belül az alkalmazott kutatás-módszertani apparátus vonatkozásában is. A legutóbbi években azonban az is megfigyelhető, hogy az e területeken folytatott kutatások során egyre erőteljesebben érvényesül a kutatási eredmények komplexebb összefüggésekben történő, holisztikus jellegű értelmezése. A hazai neveléstudomány empirikus-analitikus vonulatát erősítették a közoktatás egészének, illetve egyes intézményeinek oktatásszociológiai, szervezetelméleti indíttatású vizsgálatai is. Az empirikus-experimentális elméleti-módszertani megközelítés térhódítása pedig - főként akciókutatások és kevésbé a klasszikus kísérletek eszközrendszerével dolgozva - szorosan összefüggött a közoktatás szabályozásában jelentkező liberalizálódással, a kísérleti és fejlesztő iskolák szinte robbanásszerű sokasodásával. A 90-es években azonban az átalakuló valóság, a politikai és értékpluralizmus, illetve a vele együttesen kibontakozó pedagógiai pluralizmus legitimizálódása, az alternativitás problémáinak megjelenése - az empirikus-analitikus és az empirikus-experimentális paradigmák megerősödésén túlmenően is — jelentős következményekkel járt. A neveléselmélet, a tanítás-tanulás pedagógiai elmélete, a tantervelmélet, az értékelmélet ezekben az években kezdte teoretikusan is megfogalmazni a pluralizmus, az alternativitás következményeit. A nevelés alapvető kérdéseit különböző összefüggések kontextusában vizsgáló elméleti vizsgálatok, tanulmányok döntő többsége — elméleti-módszertani bázisát tekintve - a szimbolikus-interpretatív és a neveléstudományt kritikai társadalomtudományként értelmező elméleti-módszertani irányzathoz sorolható. Talán pontosabb, ha az előbbi állítást kissé bizonytalanabbul fogalmazva arról beszélünk, hogy az elméleti munkák döntő többsége az itt hivatkozott két tudományelméleti-metodológiai paradigma által adott kutatási-értelmezési keretben helyezhető el. A neveléselméleti tematika és a paradigmák