Magyar Pszichológiai Szemle 4. (1931)

1931 / 1-2. szám - EMLÉKBESZÉDEK - BENEDEK LÁSZLÓ: Emlékbeszéd Hajós Lajosról

128 Benedek László magát, másoknak elzárkózzék“, áss­zenál­ni látszik, azzal az eszme­menettel, amely legújabban Hoffman-nak „Relations-Charaktero­­logie“-jában jut kifejezésre. Az emlékezeti készségeket egy „szin­tetikus működési kontinuum“-nak felvételével, tehát pszichiz­­mussos elmélettel magyarázza. Lehetetlennek tartja, hogy valamely benyomás „szubstanciált“ alakban nyomokat hagyjon hátra. A sko­lasztikus és elméleti kórtant egymással szembe állítja és már, ekkor, a bölcs elmeorvosnak helyes intencióival, célzást tesz a betegség előtti (praemorbid) személyiség ismeretének nagy jelen­tőségére­ találóan vázolja a „normális“ és „kóros“ értékmeghatá­rozásnak nehézségeit, egyben arra is utal, hogy különösen az alkati elfajulás alapján előálló elmebajoknak rendszertani határai mennyire elmosód­ottak. Történik pedig ez abban az időpontban, amikor még nem egy igen jelentékeny külföldi elmegyógyász a tüneti ensemb­le-képek által jellemzett „klasszikus“ kóralakok végnélküli osztályozásában merül ki. Feltételezhetjük, hogy a kórlélektanhoz való érdeklődő hozzá­­fordulást, tudományos személyiségének a „theoretikus“ felé hajló szerkezetén kívül, alapos szakismeretéből és kutatói tisztánlátásá­ból fakadó ama meggyőződés sugalta, amely szerint a segédtudo­mányok közül elsősorban a pszichopathológiától várható, hogy a pszichiátriában egyfelől a klinikai tünetszemléleti módot el­mélyíti, másfelől a céljait tisztán nem látó törekvéseknek egysé­gesebb irányt ad. Ranschburggal együtt való munkálkodása a „Psychologie des hysterischen Geisteszustandes“ c. monográfiának (1897) össze­állítására vezetett Ez utóbbi világosan és vonzóan van megírva és lelkiismeretes klinikai megfigyeléseket, illetve kísérleti ered­ményeket tartalmaz. A munka részben megerősíti, részben kiegé­szíti Janet észleleteit. A sugalmazó befolyásokra, a retroaktív hallucinációktól való függésre, a szenzorális és „szenzitív“ érzé­ketlenségnek magatartásbeli összhangjára, a kiesési zónák „ideo­­gén“ jellegére, a stereoszkópos látás érintetlenségére vonatkozó megállapítások tünettani szempontból még ma is helytállók. A hisztériás emlékezet-kieséseket az „amnesiogen‘‘ állapotokra vezeti vissza, amelyeket az erősen leszűkült ú. n. „affektív­ ön­­tudat“ tételez fel, amelyet Ranschburg szerint az asszociatív energia lefokozott volta jellemez. A paralízisnek egységes kórokram alapját már 1903-ban kizá­rólag a luesbe­n látja; röviddel azelőtt még ismert külföldi pszi­chiátriai tankönyveknek szerzője a paralysist, mint a működő ideg-parenchima „kimerülések“ bántalmazottságának típusát írta le és ebben az időpontban a syndrom­a-tannak is még számos követője akadt. „Az ép elmebeli képességről és az elmegyengeség­ről“ írt közleménye, metafizikai dialektikájának ellenére szociális értékelésekkel gyakorlati irányt is követ. „Az apoplexiás sírke­t­­ségről‘‘, „A sexuális neurózisokról“, „Az ideges meghalési haj­lamról“, „A functionális és organikus idegbajok kölcsönösségéről.

Next