Magyar Pszichológiai Szemle 4. (1931)
1931 / 1-2. szám - EMLÉKBESZÉDEK - BENEDEK LÁSZLÓ: Emlékbeszéd Hajós Lajosról
128 Benedek László magát, másoknak elzárkózzék“, ásszenálni látszik, azzal az eszmemenettel, amely legújabban Hoffman-nak „Relations-Charakterologie“-jában jut kifejezésre. Az emlékezeti készségeket egy „szintetikus működési kontinuum“-nak felvételével, tehát pszichizmussos elmélettel magyarázza. Lehetetlennek tartja, hogy valamely benyomás „szubstanciált“ alakban nyomokat hagyjon hátra. A skolasztikus és elméleti kórtant egymással szembe állítja és már, ekkor, a bölcs elmeorvosnak helyes intencióival, célzást tesz a betegség előtti (praemorbid) személyiség ismeretének nagy jelentőségére találóan vázolja a „normális“ és „kóros“ értékmeghatározásnak nehézségeit, egyben arra is utal, hogy különösen az alkati elfajulás alapján előálló elmebajoknak rendszertani határai mennyire elmosódottak. Történik pedig ez abban az időpontban, amikor még nem egy igen jelentékeny külföldi elmegyógyász a tüneti ensemble-képek által jellemzett „klasszikus“ kóralakok végnélküli osztályozásában merül ki. Feltételezhetjük, hogy a kórlélektanhoz való érdeklődő hozzáfordulást, tudományos személyiségének a „theoretikus“ felé hajló szerkezetén kívül, alapos szakismeretéből és kutatói tisztánlátásából fakadó ama meggyőződés sugalta, amely szerint a segédtudományok közül elsősorban a pszichopathológiától várható, hogy a pszichiátriában egyfelől a klinikai tünetszemléleti módot elmélyíti, másfelől a céljait tisztán nem látó törekvéseknek egységesebb irányt ad. Ranschburggal együtt való munkálkodása a „Psychologie des hysterischen Geisteszustandes“ c. monográfiának (1897) összeállítására vezetett Ez utóbbi világosan és vonzóan van megírva és lelkiismeretes klinikai megfigyeléseket, illetve kísérleti eredményeket tartalmaz. A munka részben megerősíti, részben kiegészíti Janet észleleteit. A sugalmazó befolyásokra, a retroaktív hallucinációktól való függésre, a szenzorális és „szenzitív“ érzéketlenségnek magatartásbeli összhangjára, a kiesési zónák „ideogén“ jellegére, a stereoszkópos látás érintetlenségére vonatkozó megállapítások tünettani szempontból még ma is helytállók. A hisztériás emlékezet-kieséseket az „amnesiogen‘‘ állapotokra vezeti vissza, amelyeket az erősen leszűkült ú. n. „affektív öntudat“ tételez fel, amelyet Ranschburg szerint az asszociatív energia lefokozott volta jellemez. A paralízisnek egységes kórokram alapját már 1903-ban kizárólag a luesben látja; röviddel azelőtt még ismert külföldi pszichiátriai tankönyveknek szerzője a paralysist, mint a működő ideg-parenchima „kimerülések“ bántalmazottságának típusát írta le és ebben az időpontban a syndroma-tannak is még számos követője akadt. „Az ép elmebeli képességről és az elmegyengeségről“ írt közleménye, metafizikai dialektikájának ellenére szociális értékelésekkel gyakorlati irányt is követ. „Az apoplexiás sírketségről‘‘, „A sexuális neurózisokról“, „Az ideges meghalési hajlamról“, „A functionális és organikus idegbajok kölcsönösségéről.