Magyar Pszichológiai Szemle 6. (1933)
1933 / 1-2. szám - BODA ISTVÁN: A lélektani kutatás néhány vezérelvéről
A lélektani kutatás néhány vezérelvéről 17 hogy az embert a fejlődés legegyenesebb és a lehető legnagyobb boldogságra vezető útjára kalauzolni és azon megtartani képes legyen? A tudomány emberének, tisztelt Közgyűlés, lelkiismereti kötelessége, hogy ezzel a kérdéssel leszámoljon: engedtessék meg, hogy ma legelőbb ez a lelkiismereti kérdésünk foglalkoztasson néhány percre. A tudomány az élettel szemben háromféleképen állítódik be: 1. elvonatkozhat tőle a maga elvontságainak élettől távol fellegvárába, 2. szolgálhatja az életnek esetlegesen felszínre vetődő múlóbb vagy tartósabb, az életre magára vagy áldásos vagy átkos igényeit és 3. irányíthatja, vezetheti az életet az értelem követelményei szerint. Lélektani okok tették, hogy mindeddig általában csak az első és második beállítódás vált az emberi történelemben uralkodóvá. — A) A tudomány nagyon sokszor elvonatkozott az élettől, egyfelől azért, mert a nyugodt szemlélődést és kutatást praktikusan nem az élet forgatagába való belevegyülés, de az attól való elvonulás, az élettel szemben önmagunkra közönyt erőltető beállítódás biztosíthatja jobban, de másfelől azért is, mert maga a tudományos értelmi munka, legsajátosabb jellege szerint, épen az abstraháláson felépülő tevékenység. Bár igaz, hogy — a legmagasabbrendű szellemi tevékenységnek bizonyos ankitéziseknek felibe kerülő jellege szerinti — a tudomány terén is a legmagasabb értékű alkotás létrejöttéhez az élettől elvonatkozni képes abstrakciós készségnek és, egyúttal, az élettel, az élet reális konkrétségével való legközvetlenebb kapcsolatnak ritka együtt megléte szükséges, mégis mintegy a tudománynak természete, mintegy a tudománynak temperamentuma és jelleme szerint való dolog mind a nyugalomba és szemlélődésbe való menekvés, mind főleg az abstrakciós halandóság. B) Sok más esetben és nagyon sokféle feladat terén viszont egyenesen szolgájává vált a tudomány az életnek: a tudósnak, mérnöknek, csillagásznak, kémikusnak, fizikusnak stb. meg kellett oldania azokat a feladatokat, amelyeket az élet sokféleségei — de épen nem a tudomány saját fejlődés-követelményei és saját fejlődés-céljai — állítottak eléje. Ha e beállítódásnak voltak is kulturális előnyei és ha, főleg az orvostudománynak közvetlenül az életet szolgáló ily tevékenysége áldásos hatású is, kétségtelen, hogy mégsem ez az állapot az, amely a tudomány saját fejlődését és az emberi élet és kultúra legjobb felépíthetését a legcélszerűbben és a legáldásosabban biztosíthatná. Minthogy ez a beállítódás magának a tudománynak számára se biztosítja a sajátképen legjobban megfelelő tisztaelvű fejlődést, még kevésbbé teheti a tudományt a gyakorlati élet vezetésére alkalmassá. 1 V. ö. A zseni lélektanához c. tanulmányunkat. A M. Psych. Társ. Közleményei, 5. sz.2