Magyar Pszichológiai Szemle 6. (1933)

1933 / 1-2. szám - BODA ISTVÁN: A lélektani kutatás néhány vezérelvéről

A lélektani kutatás néhány vezérelvéről 17 hogy az embert a fejlődés legegyenesebb és a lehető legnagyobb boldogságra vezető útjára kalauzolni és azon megtartani képes legyen? A tudomány emberének, tisztelt Közgyűlés, lelkiismereti kötelessége, hogy ezzel a kérdéssel leszámoljon: engedtessék meg, hogy ma legelőbb ez a lelkiismereti kérdésünk foglal­koztasson néhány percre. A tudomány az élettel szemben háromféleképen állítódik be: 1. elvonatkozhat tőle a maga elvontságainak élettől távol fel­legvárába, 2. szolgálhatja az életnek esetlegesen felszínre vetődő múlóbb vagy tartósabb, az életre magára vagy áldásos vagy átkos igényeit és 3. irányíthatja, vezetheti az életet az értelem követelményei szerint. Lélektani okok tették, hogy mindeddig általában csak az első és második beállítódás vált az emberi történelemben uralkodóvá. — A) A tudomány nagyon sokszor elvonatkozott az élettől, egyfelől azért, mert a nyugodt szemlélő­dést és kutatást praktikusan nem az élet forgatagába való bele­­vegyülés, de az attól való elvonulás, az élettel szemben önma­gunkra közönyt erőltető beállítódás biztosíthatja jobban, de másfelől azért is, mert maga a tudományos értelmi munka, leg­sajátosabb jellege szerint, épen az abstraháláson felépülő tevé­kenység. Bár igaz, hogy — a legmagasabbrendű szellemi tevé­kenységnek bizonyos ankitéziseknek felibe kerülő jellege szerinti — a tudomány terén is a legmagasabb értékű alkotás létrejötté­hez az élettől elvonatkozni képes abstrakciós készségnek és, egyúttal, az élettel, az élet reális konkrétségével való legköz­vetlenebb kapcsolatnak ritka együtt megléte szükséges, mégis mintegy a tudománynak természete, mintegy a tudománynak temperamentuma és jelleme szerint való dolog mind a nyuga­lomba és szemlélődésbe való menekvés, mind főleg az abstrak­­ciós halandóság. B) Sok más esetben és nagyon sokféle feladat terén vi­szont egyenesen szolgájává vált a tudomány az életnek: a tu­dósnak, mérnöknek, csillagásznak, kémikusnak, fizikusnak stb. meg kellett oldania azokat a feladatokat, amelyeket az élet sok­féleségei — de épen nem a tudomány saját fejlődés-követel­ményei és saját fejlődés-céljai — állítottak eléje. Ha e beállító­dásnak voltak is kulturális előnyei és ha, főleg az orvostudo­mánynak közvetlenül az életet szolgáló ily tevékenysége áldásos hatású is, kétségtelen, hogy mégsem ez az állapot az, amely a tudomány saját fejlődését és az emberi élet és kultúra legjobb felépíthetését a legcélszerűbben és a legáldásosabban biztosíthatná. Minthogy ez a beállítódás magának a tudománynak számára se biztosítja a sajátképen legjobban megfelelő tisztaelvű fejlődést, még kevésbbé teheti a tudományt a gyakorlati élet vezetésére alkalmassá. 1 V. ö. A zseni lélektanához c. tanulmányunkat. A M. Psych. Társ. Közleményei, 5. sz.2

Next