Magyar Pszichológiai Szemle 16. (1947)
1947 / 1-2. szám - VÁRKONYI HILDEBRAND: Az ösztönök kérdése
AZ ÖSZTÖNÖK KÉRDÉSE e lemi légköre, annak kissé anyagelvű és gépies felfogása kedvetlenítették el annyira, hogy a Harvard-egyetemen elnyert (1920) munkakörét elhagyva, azt a Duke-egyetemmel cserélte fel. Az amerikai pszichológiában az embert mint „viselkedésgépezetet“ fogták fel, melynek fő értelmező elvei: az inger, a reá adott reakció és a feltételes reflexek voltak. McDougall ebben a gépies emberfelfogásban nem tudott megnyugodni, mert hiszen ő viselkedéseink fő értelmező elvét a vágyakban és a célos törekvésekben (purpose) pillantotta meg, éppen ez volt a freudi lélekelemzésben is az a pont, amelyet össze tudott egyeztetni a saját dinamikus lélekszemléletével. Ezt a sok irányban szétágazó lélektant még az érintett alapfogalmakban sem fejthetjük ki ez alkalommal. Csupán egy problémát választunk ki McDougall életművének szövedékéből: ez az ösztön problémája. Általánosan ismeretes, hogy McDougall felfogása szerint az ösztöncselekvéseket minden típusos alakjukban egy-egy alapindulattal kell a legszorosabb öszefüggésbe hozni; a menekülés ösztönét pl. a félelem, a támadásés a harag indulata jellemzi és kíséri; egyszóval a régi elméletek mellé egy új magyarázatot állított (indulatelmélet) s ezzel új fejezetet iktatott az ösztönről szóló irodalomnak szinte áttekinthetetlenül nagy emberi művébe. Az ösztönt vizsgáló tudósoknak ezzel a jelenséggel szemben többféle magatartását állapíthatjuk meg. Az első az ösztön jelenségeiben bizonyos rejtélyességet, szinte azt mondhatnék: misztikumot lát és csodálattal, áhítattal áll meg az állatvilágnak érthetetlen cselekvésösszefüggései előtt, olyformán, mintha azok szemléletében jutna legközelebb a mindenség végső titkához. Az ösztön fogalma a vallásfilozófiában leírja legrégibb gyökereit és nem csoda, ha némelyek, mint pl. Maeterlinck, a méhek és termeszek titokzatos és nagyszerű társadalmi életébe mélyedve, egyenesen az augustum és fascinans varázsát érzik lelkükben, és Istenhez, vagy a világ lelkéhez emelik tekintetüket. Ez a magatartás azonban, ha jogos is, egyoldalúnak nevezhető. Ha igaz az, a görög bölcselők szerint, hogy a csodálkozás a bölcselkedés kezdete, akkor sem szabad a bölcselkedésnek az ösztönvilág bámulatára szorítkoznia. Vájjon egy sejtnek szerkezete, élete nem éppen oly csodálatos és érthetetlen-e, mint a termeszek bonyolult állami életei? És van-e rejtélyesebb, megfoghatatlanabb dolog, mint mikor egy gyermek „megérti“ és viszonozza az anyai mosolyt, vagy kiejti az első szót, az első mondatot? Egy Búbjai vagy Gauss lángelméje előtt nem állunk-e éppoly tehetetlenül, mint a vándormadarak költöző ösztöne, vagy a fészket rakó madár művészkedése előtt? Mindenütt titokzatosságok vesznek körül bennünket és e titokzatosság fátyla mindenütt egyformán sűrű és egyformán fellebbenthetetlen. Meg tudjuk-e érteni az atom szerkezetét, a szeretet vagy gyűlölet titkait, vagy az agyvelő működését? Felszínes ismereteket halmozunk össze, de a végső megismeréssel adósak maradunk... És a világ mindegyik jelensége előtt, éppúgy, mint az ösztönök jelenségei előtt azért áll meg az értelem ugyanazzal a tisztelettel és csodálattal, mert mindegyikben „nem ismert világnak érzi nyomását“. A tudóst előrehatolásában, igazságkereső munkájában mindenütt ugyanaz a további