Magyar Pszichológiai Szemle 21. (1964)
1964 / 1. szám - TOVÁBBKÉPZÉS ÉS VITA - SZÁNTÓ ÉVA: A beszédfelismerés egyik modelljéről
keres választ, a) hogyan reagál a kísérleti alany, ha azt a feladatot kapja, hogy a hallott mondatot, szótagot (CV) vagy hangot ismételje meg oly gyorsan, ahogy csak tudja; b) mennyiben egyezik a produkált hangsorozat (mondat, szótag, hang) a kapott szignálokkal; c) mennyi a késedelem, a lappangási idő a kapott szignál bemenete és a létrejött szignál kimenete között. A szerző abból a kibernetikában elfogadott alaptételből indul ki, hogy a felismerés problémája lényegében véve azonos az osztályozás problémájával. Ezek szerint a hangos beszéd gyors ismétlésekor az ember is osztályoz és akkor a kísérletező feladata, hogy kimutassa, hogyan osztályoz — milyen csoportokba osztja a felismert egységeket — a kísérleti alany. Ismeretes — írja Csisztovics —, hogy az ember a hangokat fonéma-csoportonként tudja osztályozni. Ez az osztályozás nyilvánul meg tulajdonképpen a betűírásban is. Az is ismeretes, hogy az ember például az idegen nyelv hangjait utánozni (imitálni) tudja. Ezt az utánzást is úgy lehet tekinteni, mint egy bizonyos osztályozást, amelynek az alapja azonban más, mint az előbb említett fonémaosztályozásnál, mert a csoportok száma és mérete eltér az előbbiektől. Tehát a hangos beszéd gyors ismétlésekor létrejött hangreakciók (hangsorozat reakciók) alapot adhatnak arra — a szerző szerint —, hogy meg lehessen állapítani, ilyen esetben milyen osztályozást alkalmaz az ember — fonémaosztályozást, vagy pedig a reakció azonos imitálással. A szerző arra a megfigyelésre alapozza módszerét, hogy a diktált írásnál a betűk olvashatósága teljesen független a hangok világos vagy érthetetlen kiejtésétől. Ezek szerint a gyors ismétlésnél is a bemeneti szignál „érthetőségétől” függetlennek kell lennie a kimeneti szignálnak abban az esetben, ha fonémaosztályozásról van szó. Tehát az érthetetlen szignáloknak mintegy kiegyenlítődniük kell a fonéma-csoportok irányában és a kísérleti alanyoknak túlnyomó többségében az érthetetlen szignálokat egyformán, egyirányúan kell kiegyenlíteniük. Abban az esetben viszont, ha a gyors ismétlésnél az ember utánoz, akkor a kimeneti szignál többé vagy kevésbé azonos lesz felismerhetetlenségében a nem világosan ejtett bemeneti szignálokkal. (Csisztovics a kísérletezés anyagául olyan táblázatokat mondatott be egy kísérleti alannyal, melyek a) 10 értelmes mondatot; b) világosan ejtett orosz magánhangzó fonémákat és c) olyan 10 hangot tartalmazott, amely kiejtése ingadozott pl. u—о, о—a fonémák stb. stb. között.) A 8 kísérleti alany közül ötnél a késedelem, lappangási idő 0,6 —1,6 másodperc között ingadozott, a kiejtés világos volt, néha kihagyott egy-egy szót vagy szókapcsolatot a mondatokból, vagy hadarva mondta el azt, háromnál viszont a lappangási idő 160 — 250 ezredmásodperc között ingadozott csak, ez a lappangás néha teljesen nulla volt, mert a kísérleti alany, mielőtt még a bemeneti szignál bevégződött volna, már hozzákezdett a kimeneti szignál kiejtéséhez. Ennél a három kísérleti alanynál azonban a kiejtés majdnem érthetetlenné vált (az egyes hangok megkülönböztetése), viszont sem szó, sem hang nem maradt ki az ismétlésben. A kísérlet után a benne résztvevők közül 5 az ismétlésben talált eltérést azzal magyarázta, hogy akkor ismételnek csak, amikor megértik a hallottakat, míg a másik 3 ember azzal, hogy előbb ismételnek és csak később, már az ismétlés folyamatában jut el tudatukig, mit is mondanak. A 150—250 ezredmásodpercnyi lappangás közeláll időben ahhoz a lappangási időhöz, amely a motorikus reagálásnál észlelhető, mégpedig abban az esetben, ha nincs választási lehetőség (150 — 200), mert ahogy választani kell a különböző döntések lehetőségei között a lappangás terjedelme növekszik. Valóban fonémaosztályozás akkor jött létre — a szerző szerint —, amikor a kísérleti alany azt a feladatot kapta, hogy írja le betűvel azt (pl. a meghatározatlan kiejtésű magánhangzókat), amit hall. A 200 hangból valóban 186-ot határozottan és egyértelműen „kiegyenlítettek” ilyen vagy olyan fonéma irányában. További részletes kísérletek sorozatából a szerző azt a következtetést vonja le, hogy a gyors ismétlés nem a fonémaosztályozással azonos, hanem az utánzással összeegyeztethető. A gyors ismétlésnél, valamint az utánzással is a meghatározatlanul kiejtett hangok (pl. ogu között stb. stb.) kiegyenlítődnek a fonémák irányában, de csak bizonyos mértékben. Az ilyen „osztályozást” Csisztovics modellálásában feltételesen első osztályozásnak nevezi. Mivel pedig a fonémaosztályozáshoz (a meghatározatlanul kiejtett hangok betűkkel történő rögzítéséhez) sokkal nagyobb lappangási idő szükséges, a szerző felveti a kérdést, ezt az osztályozást értelmileg is (és nem csak időben) nem lehet-e második osztályozásnak tekinteni, amely már az első osztályozás döntései alapján jön létre. Csisztovics D. MacKay alapgondolatából kiindulva (Mindlike behaviour in artifacts. Brit. J. Phylos, Sei., 1961, 2. 6. 105 — 121.) és saját kísérletezési eredményét elemezve az 1. ábrán látható sémát állítja fel.