Magyar Pszichológiai Szemle 23. (1966)

1966 / 1-2. szám - KARDOS LAJOS–RÉNOCHE, IDA DE: A vesztibuláris apparátus szerepe az állat lokomotorius teljesítményeiben

MAGYAR PSZICHOLÓGIAI A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA PSZICHOLÓGIAI ÉS A MAGYAR PSZICHOLÓGIAI TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA SZEMLE BIZOTTSÁGÁNAK TÁRSASÁGNAK XXIII. KÖTET ÚJ SOROZAT 7. 1966. 1-2. SZÁM Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Pszichológiai Intézetének (tanszékvezető: dr Kardos Lajos a pszichológiai tudományok doktora, egyetemi tanár) és a Páduai Egyetem Pszichológiai Intézetének (igazgató: Dr Fabio Metelli egyetemi tanár) közleménye A VESZTIBULÁRIS APPARÁTUS SZEREPE AZ ÁLLAT LÖKOM­OTORIKUS TELJESÍTMÉNYEIBEN DR. KARDOS LAJOS és IDA DE BENOCHE­­. A kérdésfeltevés. A tájékozódás az állatnak abban a teljesítményében jut kifejezésre, hogy egy adott „A” pontból próba-szerencse keresés nélkül eljut egy meghatározott „B” pontba — amikor e pont elérése valamely szükségleté­nek kielégítéséhez közvetve vagy közvetlenül szükséges, pl. vizet vagy élelmet talál ott, vagy ott találja állattársát, kölykét, lakóhelyét, stb. A tájékozódás legegyszerűbb formája viszonylag kis körzeten belül úgy valósul meg, hogy az állat a ,,B” pontot bizonyos helyen látja, vagy más érzé­kével (hallással, tapintással, szaglással, stb.) bizonyos helyre lokalizálja — és odamegy hozzá. A teljesítményt megfelelő szenzomotoros koordináció határozza meg: a célpont helyének látása vagy más érzékkel való lokalizációja meghatá­rozza az odamenő mozgás irányát (esetleg kezdősebességét is, pl. ugrásnál). Lényeges, hogy a célpont, a „B” ez esetben az érzé­kleti mezőin belül van. Az orientáció problémája e kis körzeten belül redukálódik az érzékleti lokalizáció problémájára. Más a tájékozódás problémája a nagyobb körzetben, amelyben a célpont (vagy céltárgy) közvetlen érzékeléssel nem lokalizálható, s elérése direkt ráirá­nyuló lokomóciós mozgással nem lehetséges. Példa erre a közönséges útvesztő. Az útvesztő bejáratánál az állat a szükségletének megfelelő céltárgyat, az ételt nem látja, sem más érzékeléssel (pl. szaglással) nem lokalizálja. Vagy: az erdő­ben megszomjazó állat lakóhelyéről a vízforrást közvetlen érzékeléssel nem tudja lokalizálni (túl messze van, vagy a fák eltakarják). Mégis az állat mind az útvesztőben, mind az erdőben tájékozódik, megindul a helyes irányba és odatalál a célponthoz. Ennek azonban már nem lehet alapja az aktuális érzé­kelés. Feltétele az, hogy az állat a terepet a múltban bejárta és explorálta: előzőleg egyszer vagy többször eljutott a labirintus végpontjába vagy az erdei forráshoz. Itt a probléma: hogyan teszi a terep előzetes bejárása lehetővé, hogy az állat tájékozódjék? Háromféle alakulás lehetséges, melyből különösen kettő a téri tájékozó­dás elmélete szempontjából jelentős; ez utóbbiakat a pszichológusok kísérle­tileg messzemenően vizsgálták. 1. Közbülső , Állomások” sorozatának felhaszná­lása. Az állat a terep bejárása közben megtanulja, hogy az „A” pontból elő- 1 Magyar Pszichológiai Szemle.

Next