Magyar Pszichológiai Szemle 23. (1966)

1966 / 1-2. szám - KARDOS LAJOS–RÉNOCHE, IDA DE: A vesztibuláris apparátus szerepe az állat lokomotorius teljesítményeiben

és megállást jelez. A kutatás mai állása szerint ezt a funkciót a vesztibuláris szatolytic-szervek, főként a félkörös ívjáratok és az utriculus látják el. A mozgás érzékelésének, valamint a téri tájékozódásban vitt szerepének tanulmányozásánál eddig elsősorban a kinesztétikus érzéket vették szemügyre, minthogy a terepet az állat általában saját lokomóciós apparátusa segítségével járja be. Kevésbé tisztázták a vesztibuláris komponens szerepét. Ez utóbbira elsősorban a hazatalálás tényeivel kapcsolatban gondoltak — minthogy ez esetben az állatot egyik pontból a másikba elviszik, és saját mozgását csak a közvetlen érzékkel, a vesztibuláris apparátussal regisztrálhatja. Bár a kutatások azt mutatták, hogy a nagy kiterjedésű térben ennek a tényezőnek nem lehet döntő szerepe (az állat nagyobb utat, annak minden részletével és fordulatai­val regisztrálni és emlékezetileg rögzíteni nem tud), mégis a kisebb körzeten belüli tájékozódásban esetleg segítséget nyújthat. Jelen vizsgálatunk a veszti­buláris apparátus szerepét igyekszik tisztázni az útvesztő megtanulásában. A kísérletek alapjául szolgáló közvetlen kérdésfeltevés a következő: mit tanul az állat, ha az útvesztőt saját mozgása nélkül „járja be”, vagyis úgy, hogy a helyes útvonalon több ízben végigviszik valamilyen járműben? Ilyen kísérleti technika ötletét először Thorndike vetette fel bizonyos elméleti kérdéssel kapcsolatban (Thorndike 1946). Tolman ún. várakozási elméletét akarta egy ilyen vizsgálattal eldönteni. Thorndike az ún. konnek­­cionista felfogás híve volt (STR elmélettípus), és úgy vélte, minden tanulás alapja egy kapcsolat valamilyen ingeregyüttes (pl. amely az állatot az útelága­zásnál éri) és a helyes reakció (pl. a balra­fordulás) között, és ez csak akkor jöhet létre, ha a kettő időben összetalálkozik, vagyis az állat az útelágazásnál a balrafordulást ténylegesen végrehajtja. Tolman szerint az állat azt tanulja meg, hogy az illető útelágazásnál, ha balra megy, a következő útelágazást „várja”, vagyis a tényleges reakciót a tanulás során csak azért kell elvégeznie, hogy tapasztalja, mit „várhat”, ha balra fordul. Thorndike többféle kísérleti módszert gondolt ki ennek a felfogásnak az ellenőrzésére; egyik elgondolása az volt, hogy az állat nem a saját lábán megy végig az útvesztőn, hanem kis kocsiban végigviszik őt azon. Ha így is megtanulja az útvesztőt, (vagy egyál­talában tanul valamit), ez a Tolman-i felfogás mellett szólna. A kísérletet ő maga nem, de később mások elvégezték (Gleitman 1955 és McNamara, Long és Wike 1956). Eltekintve attól, hogy e kísérletek kérdésfeltevése eleve más volt, eredményeik számunkra nem értékesíthetők két okból: 1. magasított útvesztőt használtak, és 2. azt is a legegyszerűbb formában, egyetlen T-egy­­séggel. A magasított útvesztő ugyanis — különösen, ha egyetlen útelágazásra szorítkozik — az állatnak teljes áttekintést nyújt, vagyis a célpont (a céltárgy) az érzékleti mezőben adva van. A tájékozódás problémája tehát ez esetben redukálódik a legegyszerűbb formára, melyet a bevezetőben tárgyaltunk, vagyis az érzékleti lokalizáció problémájára. A terep „bejárása” ilyen szituáció­ban az orientáció szempontjából már eleve tárgytalan. Mindenesetre a vizuális érzék a patkánynál nem nagyon fejlett, és a fenti kísérletekben a T-elágazások meglehetősen hosszúak voltak (különösen az egyik kísérletben: 1,5 m) — ennek megfelelően a kísérletek éppen azt mutatták, hogy, ha a vizuális összképhez más „útvesztőn kívüli” (,,extra-maze”) mozzana­tok nem járulnak (pl. Gleitman kísérletében, berregő hang az egyik elágazás végén), a tájékozódás nem nagyon sikerül. De a vizuális összkép is nélkülözhe­tetlen, ahogyan ez éppen Tolman egyik korábbi kísérletéből kitűnt. Tolman maga is végzett kísérleteket, melyekben a patkányok nem a saját lábukon

Next