Magyar Pszichológiai Szemle 26. (1969)
1969 / 1. szám - KEDROV, B. M.: A tudományos kutatás útjairól
hogy addig tartóztassa gondolkodásunkat az elért fejlettségi szinten, míg ezt a szintet többé-kevésbé ki nem merítjük. Ilyen, gondolkodásunkban létező apparátus mellett szól a következő meggondolás is: ha nem létezne ez az apparátus, úgy gondolkodásunk mihelyt valamilyen új, magasabb fokra érne a természet megismerésében (végig a természet megismeréséről fogunk beszélni), rögtön kezdene áttérni a következő, még magasabb szintre, „kimeri tétlenül” hagyva az előbb elért fokot. De akkor minden fok komoly ismerete helyett fokról fokra siklanánk, gyors átmenettel, mely nem hagyna maga után komoly és elégségesen teljes információt a megismerés előbbi fokáról. Ilyen információk nélkül azonban a következő fokokat sem lehetne elegendő mértékben megismerni. Összegezve: ilyen sietség esetén az ember nem tudna igazi ismeretet kidolgozni, s helyette a tanulmányozás tárgyáról felületes és nem konkrét képzetek jönnének létre. Azonban maga a gyakorlat követeli a pontos és a lehető legteljesebb ismeretet, különösen amikor a természet törvényeiről van szó, amelyeket az ember felhasznál termelő tevékenységében. Ezért lehet feltételezni, hogy a természet megismerésének (mint egyébként bármely más tárgy megismerésének) folyamatában sajátos gát jön létre az ember gondolkodásában, mely akadályozza gondolatainkat abban, hogy egyik szintről a másikra rögtön és közvetlenül menjenek át, hosszabb-rövidebb ideig tartóztatja a már elért szinten, addig, míg az adott szint tanulmányozása jelentős mértékben ki nem merül, vagy legalább míg össze nem gyűlik elegendő, a magasabb szintre történő sikeres áttéréshez szükséges információmennyiség. Vizsgáljuk meg a kérdést filozófiai, ismeretelméleti aspektusból. Lényegében arról van szó, hogy gondolkodásunk, megismerésünk, a tudomány fejlődése dialektikusan megy végbe. Gondolkodásunk, mint minden a világban, örökös mozgásban, állandó fejlődésben van. De milyen módon megy végbe mozgása, fejlődése? E kérdésre már az ókori Görögországban két elvileg különböző választ adtak. Hérakleitosz, a dialektika mestere, azt tanította, hogy minden folyik, minden változik, s ezért nem lehet kétszer lépni ugyanabba a folyóba; másodszor már nem ugyanaz a folyó, amelybe először léptünk — elfolyik a víz, s helyébe új érkezik. Egyszer azonban mégis bele tudunk lépni a folyóba. Kratylosz ezzel szemben azt állította, hogy egyetlen egyszer sem, vagyis általában nem tudjuk ezt megtenni, mert miközben belelépünk, a víz azalatt is cserélődik, és más lesz a folyó. Ez a filozófiai relativizmus nézete volt, amely a megismerés lehetőségét a hamisan felfogott viszonylagosság és változékonyság elvére hivatkozva tagadta. Bármilyen képlékeny és változékony is azonban a bennünket körülvevő világ s ennek tudatunkban való tükröződése, léteznek állandó, viszonylag szilárd „szigetek”, melyeket elérve gondolkodásunk fokozatosan, lépésről lépésre dolgozza ki a változó világ mind teljesebb és pontosabb képét, a „változó folyó”-nak képét. A herakleitoszi dialektika a kratyloszi relativizmussal szemben bizonyítja helyességét és fölényét. Ez az ógörög dialektikára hivatkozó filozófiai gondolatmenet segít a minket érdeklő, a megismerési ,,gát”-ra vonatkozó kérdés tisztázásában. Feltevésünk szerint éppen ez a „gát” hivatott eljátszani a tartóztatás faktorának szerepét, mikor gondolkodásunk a lét sebes folyójának soron levő „szigetére” kerül. Folytassuk a hipotetikus gát jellemzését. Ez a gát egyben ernyő is, amely akadályozza annak meglátását, ami a megismerés útján távolabb és magasabb