Magyar Pszichológiai Szemle 26. (1969)

1969 / 1. szám - KEDROV, B. M.: A tudományos kutatás útjairól

hogy addig tartóztassa gondolkodásunkat az elért fejlettségi szinten, míg ezt a szintet többé-kevésbé ki nem merítjük. Ilyen, gondolkodásunkban lé­tező apparátus mellett szól a következő meggondolás is: ha nem létezne ez az apparátus, úgy gondolkodásunk mihelyt valamilyen új, magasabb fokra érne a természet megismerésében (végig a természet megismeréséről fogunk beszélni), rögtön kezdene áttérni a következő, még magasabb szintre, „ki­meri tétlenül” hagyva az előbb elért fokot. De akkor minden fok komoly ismerete helyett fokról fokra siklanánk, gyors átmenettel, mely nem hagyna maga után komoly és elégségesen teljes információt a megismerés előbbi foká­ról. Ilyen információk nélkül azonban a következő fokokat sem lehetne ele­gendő mértékben megismerni. Összegezve: ilyen sietség esetén az ember nem tudna igazi ismeretet kidol­gozni, s helyette a tanulmányozás tárgyáról felületes és nem konkrét képze­tek jönnének létre. Azonban maga a gyakorlat követeli a pontos és a lehető legteljesebb ismeretet, különösen amikor a természet törvényeiről van szó, amelyeket az ember felhasznál termelő tevékenységében. Ezért lehet feltételezni, hogy a természet megismerésének (mint egyébként bármely más tárgy megismerésének) folyamatában sajátos gát jön létre az ember gondolkodásában, mely akadályozza gondolatainkat abban, hogy egyik szintről a másikra rögtön és közvetlenül menjenek át, hosszabb-rövi­­debb ideig tartóztatja a már elért szinten, addig, míg az adott szint tanul­mányozása jelentős mértékben ki nem merül, vagy legalább míg össze nem gyűlik elegendő, a magasabb szintre történő sikeres áttéréshez szükséges információmennyiség. Vizsgáljuk meg a kérdést filozófiai, ismeretelméleti aspektusból. Lényegé­ben arról van szó, hogy gondolkodásunk, megismerésünk, a tudomány fejlő­dése dialektikusan megy végbe. Gondolkodásunk, mint minden a világban, örökös mozgásban, állandó fejlődésben van. De milyen módon megy végbe mozgása, fejlődése? E kérdésre már az ókori Görögországban két elvileg különböző választ adtak. Hérakleitosz, a dialektika mestere, azt tanította, hogy minden folyik, minden változik, s ezért nem lehet kétszer lépni ugyanabba a folyóba; másodszor már nem ugyanaz a folyó, amelybe először léptünk — el­folyik a víz, s helyébe új érkezik. Egyszer azonban mégis bele tudunk lépni a folyóba. Kratylosz ezzel szemben azt állította, hogy egyetlen egyszer sem, vagyis általában nem tudjuk ezt megtenni, mert miközben belelépünk, a víz azalatt is cserélődik, és más lesz a folyó. Ez a filozófiai relativizmus nézete volt, amely a megismerés lehetőségét a hamisan felfogott viszonylagosság és változékonyság el­vére hivatkozva tagadta. Bármilyen képlékeny és változékony is azonban a ben­nünket körülvevő világ s ennek tudatunkban való tükröződése, léteznek állandó, viszonylag szilárd „szigetek”, melyeket elérve gondolkodásunk fokozatosan, lépésről lépésre dolgozza ki a változó világ mind teljesebb és pontosabb képét, a „változó folyó”-nak képét. A herakleitoszi dialektika a kratyloszi relativiz­mussal szemben bizonyítja helyességét és fölényét. Ez az ógörög dialektikára hivatkozó filozófiai gondolatmenet segít a minket érdeklő, a megismerési ,,gát”-ra vonatkozó kérdés tisztázásában. Feltevésünk szerint éppen ez a „gát” hivatott eljátszani a tartóztatás faktorának szerepét, mikor gondolkodásunk a lét sebes folyójának soron levő „szigetére” kerül. Folytassuk a hipotetikus gát jellemzését. Ez a gát egyben ernyő is, amely akadályozza annak meglátását, ami a megismerés útján távolabb és magasabb

Next