Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1847-03-28 / 13. szám
Dumas dicsőíttetik, egy rangba tétetve Shakspeare-rel, hogy isten után ők teremtettek legtöbbet. Ezt Dumas mondja Shakspeare-ről ily czímű czikkében : „Comment je devins auteur dramatique“, mely a Társalkodóban is megjelent már néhány év előtt. Dumasról aligha mondja más, mint Csipesi. — Szólani oly czikkekről, melyek a tudomány határaiba vágnak, nem czélunk, mivel ezek soha sem foghatnak elhatárzott jellemet adni az Életképeknek, noha kellőleg méltányoljuk az oly czikkelyeket, minő Oroszhegyi Józsáé, a hajdani székelyek áldozó poharáról, minők az utazási közlemények, minő Csatáry Ottó adatainak érdekes összeállítása a magyar irodalom 1846-os termékeiről, Medgyes Lajosé Erdélyből stb. Ezek mind komoly dolgok, minökhez a szerkesztő nem ért, s ez okból igy csak történetesen adnak becset a lapnak, mert hol a szerkesztő a maga irodalmi és műveltségi köréből szerkeszt, mint a humoristica és novellák, ott lapja végkép gyarló, czikkelyei üresek. Azért legjobb volna, ha ő még azokhoz sem tudna s a lap szerkesztődnék magától. Olvassa, kérjük, akárki az ő efféle közleményeit. A Vándor jegyzetek stb. czímű czikk alatti szerkesztői jegyzésben megint egy első rangú írónk van meg nem nevezhetve (kinek nevét kénytelenek vagyunk, mond a szerk., elhallgatni). Már hol veszi Fr. ezt a sok nagy „inexpressible“ celebritásokat ? Mi ez tőle? ingerkedés a közönség tudnivágyásával ? Ha valaki jót ír, s már neve is van , miért nem teszi ki azt, hadd lássuk. Különben itt ismét egy lábatlan fejére lehet gyanítanunk az önállás nélküli Életképeknek, s egyszer csak azon veszszük észre, hogy képe kijö. Fr. nagy mester a nagy ismeretlenek földezésében, a nagy titkok megtartásában. Egy rovatára van még némi mondanivalónk az Életképeknek; értjük a nemzeti színház rovatát. Ebben a fölvett nyolcz számon keresztül találkozunk nézetekkel, mik szó nélkül nem maradhatnak annyival kevésbbé, mivel az Életképek színházi hivatalos lap, s így a közönség előtt némi tekintélyül állhat. Mindjárt az első szám nyújt egy czikket, mely humorosan kezdődik a színházról és azt is tanítja, hogy Rómában a piaczot circusnak (?) hívták, s a gladiátorok rajta (a piaczon) viaskodjanak stb. s ide megy ki: „a critica hivatása nem az, hogy a konkolyt válogassa a tisztabuza közül, hanem az, hogy ahol gyöngyöt talál, azt hozza napfényre, mert ami jut, arra nem szükség ujjal mutatni, meglátja azt a nélkül is minden jó lélek“. Ez volna tehát a tan; ebből folyna elvégre a positiv critica, mely nem tagadna valamit, hogy nem jó, vagy nem rész, s igy menten maradna egyoldalúságtól, hanem egyenesen merné mondani, hogy jó, szép s nem többet, mert a rutra, szinte nem szükség ujjal mutatni, mi valóságos egyoldalúság. Ki az ismeretnek oly positív ura, mint ezen névtelen ur, sokat köszönhet a szerencsének, s nem csuda, hogy ily elbizottan beszél. De az Életképek is nagy változáson mehettek keresztül, mert ez nem így volt ám azelőtt. Megmondani, mi jó és elhallgatni, mi rósz, vájjon mikép fér ez össze ? Ugyanis ha ezt nem teszszük, amazt hiába tettük, s ha valaki megismerhetőnek hiszi a rutát, nem tartja megismerhetőnek a szépet is épen olyanokból, mely esetben legjobb volna teljesen hallgatni aztán minden criticával és eltagadni annak minden szükségét, mi legalább egészebb okoskodás volna, mint az előttünk levő, noha nem kevésbbé oktalan. Látszik, minő szegény, árva fej lehet az.