Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1847-09-12 / 11. szám
az anyagnak azt a mi őt illeti, mindent a felfogástól függesztünk fel s igy hatalmat engedünk a szellemnek az anyag felett s azért nem is hiszszük egyébnek a művészetet, mint az anyag szellem általi eleven meghatásának, hol amaz mint feldolgozandó, ez mint feldolgozó jelenik meg. A kellőnek ily egymásba olvadott élete szükségessé teszi már, hogy egyik a másikat ne zsarnokolja, s egyik a másikért (idealistáknál az anyag a szellemért, naturalistáknál a szellem az anyagért) el ne tagadtassék. Schiller idealista lévén, ezen hibába esett, midőn „nemmé emelte föl az egyént,“ és így kitagadá belőle az élet igényeit, holott maga is tanítja negyedik levelében, hogy az embert úgy nézvén mint embert, alak mellett a tartalmat sem kell felejteni, mert az élő érzésnek is megvan a maga szavazata Ily értelemben nyilatkozik Schiller huszonkettedik levelének is egy helye, de amit eredményül mond, azzal nem vagyunk egy értelemben. — „Igazi mesterműben ,a igy tanít ”, „a tartalomnak semmit sem kell tenni, hanem a formának mindent, mert csak a forma által lehet hatás az egész emberre, a tartalom által ellenben csak egyes erőkre. A tartalom tehát bármi fenséges és széles legyen is, csak korlátozólag hat a szellemre, és csak a formától várhatni astheticai szabadságot. Abban áll tehát a mester műtitka, hogy forma által semmivé tegye a tartalmat. Hogy leszen pedig az megtörténhető, megmondja alább, mi egy szóval odamegy ki, hogy emberben megsemmisíttessék a személyt és megmaradjon csak a fogalmi rész; tehát egészen bölcsészeti elvember adassék művészetben, s ne a személy, mely tétellel mi ellenkezőt állítunk, s a tartalmat nem öljük meg, hanem épen astheticai czélból hagyjuk a szellem szolgálatára Mennyire küzd Schiller a philosophi és aestheticai fogalmakkal, s mint akarja ezeket amazokkal azonítani, világosan látható a tizedik levélből, hol így ír: A szépség tiszta észbeli fogalmát (reiner Vernunftbegriff der Schönheit) , ha ez lehető volna az elvonás útján kellene keresni az érzékészt természet tehetségéből lehozni; egy szóval a szépségnek úgy kellene megjelenni , mint az emberiség kényszerű föltétele. Tehát föl kell emelkednünk az emberiség tiszta fogalmához és mivel a tapasztalás nekünk csak egyes ember egyes állapotait mutatja és soha sem az emberiséget, tehát annak egyéni és változékony tüneményeiből föl kell fedezni az általánost, a megmaradót (változatlant), és minden eseti korlátok elhárításával lételének szükséges föltételeit megragadni. Eme tapasztalat feletti (transcendentalis) itt el fog ugyan bennünket egy időre távolítani a tünemények bizalmas kö