Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1847-07-11 / 2. szám

könyvi, hol egy elkeserített Achilles sírása , melyet kik azt fa­kasztották , sínleni fognak. E kedélyes szépségeit a költeménynek az anya neveli. En­nél is a legtisztább szeretet az, mely majd féltés és fájdalomban, majd a legszilajabb örömben tör elő. Ilyet látunk immár a leg­utóbb kiirt helyen, hol az asszonyiság, s ez anyai hiúság oly von­­zólag ötlik elé, midőn a lovagi fegyverzetében és gyözedelem­­koszorúsan először látott fiához igy szól . Lelkemtöl lelkezett gyönyörű magzatom, Csakhogy szép orczádat még egyszer láthatom ; Be szép vagy! de nagyon illet leventének, Isten sem teremtett tégedet egyébnek. Az érzés embereinek e kis körét az öreg Bencze egészíti ki szívé­lyességével, kivel néhány kiírásból némileg szinte megismer­kedett az olvasó. Érdekesen tarkítja a csoportot még Lajos ki­rálynak eszélyességgel és jósággal párosult jelleme, melynek nyilatkozásain valóságos felsőbbség terjed el E költemény legkitűnőbb sajátsága a népiesség, melyet a nép­szerűségtől élesen meg kell különböztetni, s mely nem csak a kifejezésmódban, nem csak a nyelvezet s a verssel bánásban — ezek külsőségek — hanem, és leginkább, a felfogás naivságában áll, e látszó öntudathiányban, mely azon kor népköltőinél talál­ta­t­i­k csak, midőn a tudomány s művészet a természet közvetlen­ségére olvasztólag még nem hatott, midőn a költő korának és né­pének szemléletét s érzését, nem a művészetnek, melyet nem ismer, törvényeihez, nem ennek eszmélt czéljaihoz szabja, ha­nem belső szükségességből úgy adja, mint az benne , népének hason miveltségü tagjában, visszatükrö­zik , ki nem miveltségre, hanem csak egyedi felsőbb adományokra nézve áll népe fölött. Ez a népköltő lényege szoros értelemben; s e tulajdonság tiszta , fok­­atlan , birtoka teszi Arany János művét ritka tüneménynyé az egyetemes müköltészetben , s egyetlenné a magyar irodalomban. Vagy húsz éve, hogy kísérletek létettek nálunk a népies jellemet költészetünkbe fölvenni; s a kísérletek kétképen hatottak üdvö­sen költői nyelvünk és formáinkra, s magára költészetünkre is: a mennyiben t. i. egyfelül a nyelvet eredeti sajátosságához vissza­vezetni segítő, formáinkat gazdagítá, s a költészetből a classical gondolat-alakokat lassanként kiküszöbölte; másfelül pedig a mű­vek némely uj fajaival v. formáival, a népdallal, népregével és népi beszélylyel gazdagította, de túlbecslés nélkül állíthatni, hogy Kisfaludy Károlytól Petőfi Sándorig nem sikerült egy költőnknek is a népiest oly tisztán tüntetni elő mint Aranynak; amazoknál egyes részek sikerültek . itt az egész öntés, amott mindig talál­

Next