Magyarságtudomány 1. (1942)

1942 / 1. szám - Eckhardt Sándor: Magyarságtudomány

a nemzeti céltól teljesen függetlenül, az abszolút tudomány jegyében találták meg a helyes kiindulási pontot. A XX. század elején aztán mindjobban lehetett észlelni, hogy a magyar szellemi tudományok lassan-lassan a nemzeti célok szolgálata felé fordulnak. A fejlődés az egyes tudományok természete szerint kü­lönböző tempóban és zökkenőkkel történt. A nyelvészetben az össze­hasonlító módszer és a finn-ugor nyelvek öncélú tanulmányozása mellett mind több teret nyert a tiszta magyar nyelvészet, az orientalisztikában előnyomultak a magyar őstörténet szempontjai, sőt a görög-latin stúdiu­mokban is a magyar történettel és a magyar szellemi élettel szorosab­ban összefüggő bizantinológia és humanizmus-történet vette át a vezető szerepet. Az irodalomtörténet kutatói között a germanisták keresték először a magyar és német irodalom kapcsolatait, őket követték a francia az olasz és a többi nyelvek és művelődéstörténetek művelői. Megvoltak ennek a hungarológia, vagy ha tetszik, magyarságtudo­mány felé fejlődésnek a hátrányai is. A sajátos nemzeti célok szolgálata nem járt minden veszteség nélkül. Sok esetben le kellett mondani az európai, univerzalisztikus emberi célú tudományos kutatásban való részvételről, elismertetésről: sokszor nagy meghódított területeket hagytunk el, ahol a magyar tudományosság már jelentékeny tekin­télyt vívott ki magának, mint például a sémi filológiában. S érezzük ma is, hogy kellenének emberek, akik a régi vonalban folytatnák a mun­kát, hogy ismereteink ne csak a partikuláris nemzeti szempontok irányában fejlődjenek, hogy megtartsuk azt a széles egyetemes táv­latot, mely minden emberi tudásnak feltétele. Egyes tudományágakban, mint például a római jogban, ókori történetben, klasszikus régészetben vagy a világtörténelemben éppen e miatt a magyarcélúság miatt szinte pangás állott be és még a fennálló tudományos őrhelyek ellátása is nagy nehézségekbe ütközik. És mégis nyilvánvaló, hogy az a lassú, szinte öntudatlan fejlődés, mely a magyar tudományt a magyarságkutatás felé hajtotta, nem volt sem eléggé szerves, sem eléggé öntudatos. Az egyes disciplinák mintegy összehajlottak a magyarság felé, mint egybe­futó vonalak, amelyek azonban nem érik el egymást. A közös, előre megállapított Pro­gramm hiányzott. Máskép állott volna a dolog, ha a tudományos világ nézőpontjait a magyarság felől választotta volna ki, azt keresvén milyen az a tudományos programm, mely a magyarság teljes tudományos megismeréséhez vezet? Ezt az egységes nagy tervet az egyes tudomá­nyosságok művelői sohasem igyekeztek teljesen világosan megrajzolni, inkább csak tudományuk nemes mellékterményeként alakult ki valami egységbelátás, halvány körvonalakkal. S ha valaki azt kérdezné : hát már most a magyarságtudomány panacea, mely megoldja a függőben levő kérdéseket? Új módszer, mely különb, mint amit eddig alkalmaztak? Új tudomány, mely fölöslegessé teszi a többit? Sietve feleljük : a magyarságtudomány szóban nem valami új tudomány, vagy új módszer rejlik, hanem csupán olyan programm, mely a magyarsággal foglalkozó tudományok célkitűzéseit mind magá­ban foglalja és azokat organikusan kiegészíti, összekapcsolja.

Next