Magyarságtudomány 3. (1943-1948)

1943-1948 / 1. szám - A magyarságtudomány problémája

A M­AG­Y­ARSÁGTU­DO­MÁN­Y PROBLÉMÁJA a­ seti értelmiségnek a riadalma, mely úgy érezte, hogy a népi kultúra felbomlá­sával a magyar nemzeti alkatnak, a magyar nemzeti jellegnek, a magyar kultú­rának valami végső tartaléka, felfrissülésre még képes, utolsó hátvédje megy veszendőbe. Miért volt ez a riadalom, miért kell a magyarságnak sürgősen fel­frissülnie, s miért a parasztság erre az utolsó lehetőség? Ezen a ponton kell rátérnünk a másik problematikus kérdésre, a magyarság problémájára. A magyarság mint történeti közösség Európa összes többi nemze­teivel együtt hosszabb történeti fejlődés eredménye. Az európai nemzetek együt­tese nagyobb részben már a X. században együtt van, és ekkortájt vesz fel hatá­rozottabb politikai formákat. Az akkor megalakuló kezdetleges politikai szerkeze­teken­­belül meginduló fejlődés során a középkor közepére már meglehetősen körül­határolt és jellegzetes egységekként lépnek fel a nemzetek. Olasz, francia, angol, német, spanyol mint az öt legfontosabb; körülöttük északon a három skandináv nemzet, keleten a nyugathoz kapcsolódó három keleteurópai nemzet, a cseh, len­gyel és magyar, a bizánci kultúrkörben pedig az orosz nemzet és a balkáni nem­zetek. A középkor végén azonban Kelet-Európában nagy katasztrófa és nagy fordulat következik be: a török hódító hatalom megjelenése. A török birodalom megdönti a Balkán-félsziget már akkor meglévő nemzeteinek államait, a görög, szerb, bolgár és román államokat és leigázza őket a­nélkül, hogy ezeket a nemze­teket megszüntetné, vagy föléjük új nemzeti alakulást tudna létrehozni. A török veszedelem megjelenése ugyanakkor Magyarországot is belekényszeríti védeke­zésül egy új államközösségbe, a Habsburgok birodalmába. Ez az államközösség három meglehetősen heterogén államnak, a német birodalomhoz tartozó osztrák tartományoknak, a német birodalommal elég lazán kapcsolódó Csehországnak és Magyarországnak a kapcsolatán épül fel, melyek hosszú időn keresztül a közös uralkodó ellenére sem kerülnek szorosabb kötelékbe és intenzívebb kölcsön­hatásba. A közös dinasztia csak a XVIII. századra válik komoly összefogó tényezővé, eddigre azonban már elmúlik az ideje annak, hogy az új nemzetek dinasztiák körül szülessenek meg, mint ezer évvel azelőtt. A XVIII. század végén s a XIX. század elején, a modern demokratikus forradalmak meg­indulásával nagy tömegmozgalmak veszik át a dinasztiáktól a nemzeti kerete­ket, mégpedig Közép- és Kelet-Európában nem a dinasztikus kereteket, hanem a dinasztikus keretek alatt tovább élő régi kereteket, a Habsburgok birodalmában csak úgy, mint a török birodalomban. Nem születik meg a Habsburg-birodalom egészére kiterjedő osztrák nemzet, hanem újjászületnek a magyar, cseh, horvát, lengyel nemzetek s ugyanúgy a Balkánon a görög, román, szerb, bolgár nemze­tek. Ez az újjászületés azonban súlyos nehézségek közepette történik. Ezeknél a nemzeteknél hiányoznak azok a tényezők, melyek a nyugati nemzetek nyugodt és zökkenésmentes nemzetté alakulásának döntő tényezői voltak: nincs meg, vagy csak csökevényesen van meg az önállóságuk, sajátos állami és igazgatási szervezetük, közös politikai kultúrájuk, gazdasági egységük, sajátos jogrendsze­rük, fővárosuk, hadseregük. Az anyagi erőforrások a hatalmi és hivatali appa­rátus, a hadsereg, a meglévő hatalmi keretek tehetetlenségi nyomatéka nagyobb részt a dinasztia oldalán vannak, minthogy azonban a feltörekvő népi erők nem töltik meg ezeket a hatalmi tényezőket új élettel, a bürokrácia, a hadsereg, az arisztokrácia mindinkább vértelenné, mindinkább céltalanná válik, a maga helyét, a maga feladatát mind kevésbbé látja, képtelen a maga dinasztikus érzel­meit demokratikus közösségi tudattá átformálni, ahogyan ez a nyugateurópai országokban megtörténik. Ennek az üresedésnek a végeredményeképen bekövet­kezik a Habsburgok birodalmának a felbomlása.

Next